Író: Fiala Ferenc 1904 Kolozsvár- 1988 Saarbrücken

Az utolsó törvényes magyar kormány sajtófőnöke, az Összetartás c. lap alapítója.

Mottó
Elárult népek
A véres koalíció
Sic transit gloria mundi
A palástos hóhér
Egy kivégzés és ami mögötte van
Ellenzék nélkül
A Szociáldemokrata Párt.
A Független Kisgazdapárt.
A Hungarista Mozgalom.
II. rész
Egy ország romba dől
Hősök, vagy árulók?
A Wallenberg-ügy.
Bajcsi Zsilinszky Endre
Budapesti eposz
Nyugat felé.
A felszabadulás árnyékában.
A CIC.
Vörös függöny Amerika fölött.
Kétféle mérték.
Amerikai fogságban.
A nürnbergi per és ami mögötte van.
A demokratikus Amerika szégyene
Egy elfelejtett ország
Gyökértelen ifjúság hulló társadalom.
A nyilasok.

Mottó
Bismarck: (Bülowhoz írott levél): "A magyaroknak erő van a karjaikban és amellett ész a koponyáikban. Az már magában sem kicsinység, hogy évszázadokon át oly szörnyű körülmények között helyt tudtak állni. Nincs jelentősége annak, ha hébe-hóba '"sváboznak" is némely magyarok. Az igazság az, hogy a németek és magyarok egybeforrott életérdekeik által annyira egymásra vannak utalva, hogy minden európai krízis még csak jobban összefűzi őket... "

Elárult népek
Árnyék a Parthenon felett.

Még javában tartott a második világháború, amikor az angolszász demokráciák megindították az ígéret-háborút, hogy a maguk oldalára állítsák Európa népeit. A különböző izmusokban és háborúkban kifáradt Európa békére és nyugalomra vágyott.

Jöjjön, aminek jönnie kell - ezt imádkozták városokban és falvakban. - Odesszától egészen a skót partokig, - de főként jöjjön valaki vagy valami, aki ismét békét és nyugodalmat teremt a vérző európai mezőkön. Ebben a lélektani időben történt, hogy egy csatahajó fedélzetén az Egyesült Államok elnöke és az angol miniszterelnök napokon át tartó tárgyalás után megfogalmazták az Atlanti Chartát. És hiába volt német hírzárlat, az Atlanti Chartában leírt gyönyörű mondatok nemcsak az Újvilág, nemcsak Anglia, Amerika és Ausztrália népeit, de magát Németországot és annak szövetségeseit is titkos reménnyel árasztották el.

Mert mit is mond az Atlanti Charta legszebb mondata? Csupán azt, hogy ha a demokráciák leverik Németországot és Japánt, akkor a Charta aláírói rövid időn belül az egész világ számára biztosítani tudják és akarják a félelemnélküli életet. Nem tudjuk, ki fogalmazta ezt a gyönyörű mondatot, csak azt tudjuk, hogy rövid időn belül elterjedt az egész világon. Hiszen a Chartában beígért félelemnélküli életet kívánták a messzi Kínában - ahol halálra éhezett és agyongyötört százmilliók keresték és keresik még ma is a félelemteli életből kivezető utat -, de azt kívánták Amerikában, Angliában és mindenütt, ahol megsebzett emberek élnek. Ez a mondat behatolt a szívekbe Európa csatamezőkké változott síkságairól, az agyonbombázott német, angol, magyar, francia és olasz városokban és mindenütt, ahol az utolsó évtizedekben idegbajosok lettek az emberek a félelemtől.

Azután a szovjettel szövetkezett angolszász hatalmak megnyerték a háborút, leverték Németországot és szövetségeseit, elbukott a nemzetiszocializmus, s az Atlanti Charta gyönyörű mondatában bízó milliók Keleten és Nyugaton egyaránt tágranyílt szemekkel várták a győztes demokráciák vezetőinek ígéretbeváltását. Az utca embere, a mindennapi kisember nemigen van otthon a magas politikában, ő csak annak hátrányait és néhanapi előnyeit érzi, és csak azt tudja, hogy drága az élet és állandóan félnie kell valami láthatatlan, megfoghatatlan valamitől, valami rettenetes ködképtől, a világpolitikától. A háborúban résztvett népek szinte fejest ugrottak abba az ismeretlen távoli demokráciába, amely ügyes pszichózissal pontosan kitapogatta, hogy mire van szüksége a világnak. De azóta több mint két évtized telt el, de a félelemnélküli élet ígéret-váltója mind a mai napig sem került beváltásra, sőt a Szovjetunió valamely ismeretlen helyén feleresztett és a föld körül keringő szputnyikok újabb, soha nem látott, mér a tudat alá is benyúló félelemérzéssel töltötték meg a lelkeket. De már a szputnyikok feleregetése előtt kiderült, hogy az Atlanti Charta megszövegezői közös megegyezésre jutottak azzal a hatalommal, amelynek egész működése és munkája azzal telt el, hogy a félelemnélküli élet ígérete helyett a félelemteli élet valóságát adja a világnak.

A háború gyors megnyerése érdekében Roosevelt és Churchill és félelemnélküli élet megfogalmazói közös útra tértek a Szovjetunióval, illetve annak vezetőjével, Sztálinnal. A háború utáni irodalomból kiderült az is, hogy a két angolszász vezető férfiú a jaltai konferencián a népek megkérdezése nélkül bérbe adta a Szovjetuniónak azokat az államokat, amelyek az európai história bonyolult és komplikált törvényei szerint Németország oldalon harcoltak a második világháborúban, óh nem a Nyugat, hanem az ázsiai bolsevizmus ellen. Aztán megtudtuk azt amit egyébként nem is nagyon lepleztek, hogy Roosevelt nemcsak tisztelője, de bámulója is volt Sztálinnak, aki szerinte a modern demokráciák egyik legnagyobb harcosa volt, A félelemnélküli élet dogmatikus kijelentése ebben az időben kezdett halványodni. De lehet, hogy már akkor, amikor a canterbury érsek misét mondott a Vörös Hadsereg győzelméért és amikor megáldotta az angol uralkodó által Sztálin generalisszimusznak küldött kardot.

A bűnök akkor kezdődtek az egyetemes európai gondolat és szolidaritás ellen, amikor egy rendszerellenes háborúból kifolyólag egész népeket tettek felelőssé a rendszer hibáiért és bűneiért és amikor összetévesztették Európát Ázsiáival és amikor az Európa gerincét jelentő Németországot és a szövetségeseit porig alázták. A bajok akkor kezdődtek, amikor különböző konferenciákon elhatározták Németország és szövetségeseinek, többek között Magyarországnak is teljes lefegyverzését, kifosztását és a Szovjetunió érdekkörébe való utalását. S a bűnök akkor folytatódtak, amikor Nürnbergben, Budapesten és Prágában, Pozsonyban, Belgrádban és Bukarestben és még számos helyén ennek a vérző Európának, felállították az akasztófákat azok számára, akik, és itt teljesen mellékes, hogy milyen rendszer hívei voltak ezek az emberek, a nagy világpolitikát megelőzve észrevették a moszkvai veszedelmet és szóval, fegyverrel harcoltak az új barbárság ellen. Mert sok kivégzettnek és elítéltnek csak az volt a bűne a világháború befejezését követő első esztendők során, hogy szót és fegyvert mert emelni a vörös csillag ellen, amely terrorral, géppisztollyal, tankcsordákkal, kényszermunkatáborokkal és a minden percben érezhető rettegéssel akarja pótolni az európai talajon kisarjadt kereszténységet,

A Vörös Hadsereget ünneplő londoni katonai parádé óta több mint két évtized telt el, de azóta sokminden megváltozott. Az egész világot fenyegető rém, a moszkvai bolsevizmus már interkontinentális rakétaágyúkat és szputnyikokat küldött ajándékba azoknak a nemzeteknek, demokráciáknak és világpolitikusoknak, akik annakidején nemcsak szóval és ígéretekkel, de fegyverrel és dollármilliárdokkal segítettek szétverni a nácizmussal összetévesztett Európát.

Nem sokkal a második világháború befejezése után a világ összes filmszínházában bemutatták a híres potsdami találkozóról készült felvételeket. A lefolytatott tárgyalásokról nem kerültek ki érdemleges hírek, és az érdekelt százmilliók még ma sem tudják, hogy lényedében miről is tárgyaltak azok az angolszász politikusok a nemzetközi bolsevizmus "number 1"-ével, akik annakidején azon a bizonyos csatahajón azt a Bibliába is méltán beillő szép mondatot megfogalmazták a félelemnélküli életről. A potsdami barokk palota előtt felvett film legérdekesebb jelenete az volt, amikor a tárgyalások végén a Három Nagy kijött az erkélyre és mint akik dolgukat jól végezték mosolyogva kezet fogtak egymással. De ez a kézfogás nemcsak olyan hivatalos látványosság volt, hanem egészen szokatlan képet nyújtott a nézőnek. Középen ott állt Sztálin, baloldalon Truman, jobboldalon Churchill, s mint jókedvű fiatal diákok régi iskolás képekhez hasonlóan egymás karja alatt átnyújtott kezekkel mosolyogtak bele a felvevőgépbe. A mosolygó arcok szinte azt mondották, hogy na, ezt jól megcsináltuk.

Ma már tudjuk, hogy valóban jól megcsinálták. 1947 őszén Amerikában megjelent Roosevelt fiának "Apám így Látta" című könyve. Az ifjabb Roosevelt pontosan és tárgyilagosan megírta a casablancai, teheráni és jaltai tárgyalásokat is. Ez a könyv volt az első hideg zuhany azok számára, akik hittek és bíztak az Atlanti Charta szép szavaiban. A szerző, aki mint apja titkára a legbizalmasabb tárgyalásokon is jelen volt, többek között pontosan idézte a jaltai vacsorán elhangzott szavakat is. Leírja, hogy Sztálin két pohár vodka között mosolyogva kijelentette, hogy a háború befejezése után ötvenezer német és egyéb bűnöst fog fegyverei csöve elé állítani. Churchill Sztálin ezen kijelentésére letette poharát és ujjaival idegesen dobolt az asztalon, ennyire még ő sem számított, de a világ sem. Roosevelt az Egyesült Államok elnöke észrevette a kínos hangulatot és, hogy jobb kedvre derítse Churchillt, mosolyogva kijelentette, hogy nem kell olyan szigorúan venni ezeket a számokat, mert ő a maga részéről megelégszik negyvenkilencezerötszáz háborús bűnös kivégzésével is.

Ez már több volt, mint cinizmus, de még mindig nem fedte fel a félelemnélküli életet ígérő demokrata vezetők cinizmusának igazi méreteit. Mert később, a potsdami nagy kézfogás után kiderült, hogy amíg Jaltában a Három Nagy közül Churchill sokallotta az ötvenezer háborús bűnös kivégzését, addig Potsdamban ezt a számot majdnem kettőszázmillióra emelték azáltal, hogy hallgatólagosan megegyeztek a legyőzött népek kollektív büntetésében. A félelemnélküli élet doktrínájának meghirdetői nemcsak a hitleri Németország és a szövetséges országok vezetőinek a megbüntetését, hanem a túlsó oldalon álló népek megalázását és az emberi jogok legteljesebb semmibevevését határozták el. Ugyanakkor hallgatólagosan elfogadták a hírhedt Morgenthau tervet és szabad kezet adtak a bolsevizmusnak Európa közép és keleti térségein. Potsdamban Európa kellős közepén sikerült szívendöfniük Európát. Egy rendszer iránti gyűlöletből kifolyólag kettéhasították a hatvanötmilliós német tömböt és orosz érdekszférába utalták Németország volt szövetségeseit. Ezzel megpecsételték nemcsak Németország, hanem egész Európa sorsát is. A potsdami határozatok megalkotói megfeledkeztek arról, hogy Európa egy és oszthatatlan, s hogy Európa nem létezik nemcsak Németország, de Magyarország, Románia és mindazon többi kis ország nélkül sem, amelyek Európa fennállása óta integer részét jelentik az európai félszigetnek.

Az angol-amerikai Freda Utley pontosan megírta "The high cost of vengeance' című könyvben, hogy a potsdami konferencián érvényesült elvek többet ártottak Európának, mint az egész második világháború. Ez a zsidó származású asszony évekig dolgozott Berlinben az amerikai bizottság mellett és éveken keresztül figyelte azt az irtóhadjáratot, amelyet a Szovjettel szövetséges angol és amerikai demokráciák vezettek óh, nem a hitlerizmus vezetői, hanem a német asszonyok, a német gyermekek, illetve Európa jövője ellen. A könyv olyan leplezetlen őszinteséggel tárja fel a nagy demokráciák Európaellenes bűneit, ami mindennél jobban megmagyarázza az Európa fölött tornyosuló komor fellegeket. Ez a zsidó származású asszony csodálatraméltó tárgyilagossággal írja meg, hogy a faji és vallási előítéleteket elítélő demokráciák messze a rosenbergi fajelméleten túl követték el azon bűnöket, amelyeket elsősorban ők kifogásoltak a hitlerizmus részéről. Mert Potsdamban nem a hitlerizmust és a szövetséges országok vezetőit, hanem azok népeit feszítették keresztre és büntették meg. Freda Utley könyve vádirat, amely ellen nincs védekezés.

Ugyancsak ezzel a könyörtelen témával foglalkozik a francia Maurice Bardeche egyetemi tanár is, aki 'Nurenberg ou la Térre promise' című könyvében francia ember létére megdöbbentő kritikát gyakorol a nürnbergi tárgyalásokról és megírja, hogy a bírói székben százszorta nagyobb bűnösök sőt gyilkosok ülnek, mint a vádlottak padján. A nürnbergi tárgyaláson Európa önmagát semmisítette meg azáltal, hogy a háború veszteseit kitaszította az európai közösségből és nemcsak Németországra, de összes volt szövetségesére is kimondták az ítéletet.

A nürnbergi tárgyalások és az azzal párhuzamosan haladó Európa minden állámában működő népbírósági üzelmek az angol, amerikai és francia demokráciák védnöksége alatt zajlottak le, szovjet vezetés alatt. Tombolt a morgenthaui elv, diadalt ült az oktalan megtorlás, s a bosszú nemcsak az európai nácizmus vezetőit, de az egész európai biztonságot a szakadék szélére sodorta, s amikor elolvastuk ezeket a könyveket és adatokat és a mai bizonytalanságunk okait keressük, akkor akarva, nem akarva eszünkbe jut egy másik amerikai elnök, Woodrow Wilson, aki annakidején 1918-ban éppen olyan hozzánemértéssel lett Európa diktátora, mint 1945-ben Delano Roosevelt, illetve annak halála után szellemi letéteményesei. A különbség csak annyi, hogy amíg Wilson minden tanári jóakarata ellenére sem tudta felmérni az európai perspektívát és nem tudta áttekinteni annak messzi évezredekbe visszanyúló hajszálgyökereinek bonyolultságát, addig Delano Roosevelt, Sztálin barátja, a bosszú és a kollektív büntetés eszméjével a tarsolyában indította büntetőhadjáratát nemcsak Németország és szövetségesei, de az egész nyugati kultúra ellen. Hogy az európai sors alakulására oly döntő befolyásra jutott amerikai politikusok tevékenységük idején mindketten súlyosan betegek voltak, ezzel a kérdéssel egy Carell-nek kellene foglalkoznia.

Tény az, hogy a potsdami konferencia résztvevői a győzelem extázisában megfeledkeztek az európai integritásról és arról, hogy ennek hatását ne érezzék meg az európai kontinens többi országai is. A potsdami határozat abszurditását egyedül Churchill látta, de nem volt meg a bátorsága, hogy bátran és őszintén kövesse meggyőződését. Churchill európai politikus volt, ismerte Európát, annak komplikált összetételét, de annakidején mégis kénytelen volt meghajolni az amerikai-orosz kívánságok előtt. Nem tudjuk, mit érzett ez a nagy politikus akkor, amikor a potsdami tárgyalások után odaállott a filmoperatőrök gépe elé és baráti kézszorítást váltott annak a rendszernek a vezérével, amelynek Európára való veszélyességét ő ismerte fel először és annakidején ő támogatta Wrangelék és Kolcsákék bolsevistaellenes megmozdulását. Hogy Churchill mennyire tévedett, és mint az angol birodalom képviselője, milyen harmadrangú szerepet játszott ezen a tárgyalásokon, azt legjobban ő bizonyította be az 1947 és 48-as amerikai és svájci beszédeiben, ahol ő a potsdami tárgyalásokkal merő ellentétben megállapította, hogy Németország nélkül nincs Európa és nincs európai biztonság.

A huszadik század legnagyobb angol politikusa először ismerte fel a bolsevizmus veszélyét és minden bizonnyal Potsdamban is tudta, hegy Németország kitaszításával nyeregbe segíti a nyugati kultúra és civilizáció ellenségét, a Szovjetuniót. És annakidején 1945 őszén mégis mosolyogva nyújtott kezet a barokk palota erkélyén Joszip Sztálinnak.

Ha történelmi párhuzamot keresnénk, akkor azt mondhatnánk, hogy ez a potsdami kézfogó négyszáz évre visszavetítve olyan lehetett volna, mintha annakidején a római pápa barátilag kezet fogott volna az Európa szíve felé törő Mohamed szultánnal, vagy még messzebbre visszatekintve, az ázsiai szteppék felől Európa felé vonuló Dzsingisz Kánnal.

x

De itt nemcsak Németországról, hanem a nagy Anyáról, Európáról van szó. Arról a világrészről, amely a görög kultúrából indulva Rómán keresztül Európából Európát csinált és az athéni Parthenon nagy szimbólumából kiindulva a kereszténység örök bölcsője lett és mintaképe minden világrészek és népek kultúrájának. Arról az Európáról van szó, amely a Visztulától Földközi tengerig húzódva minden belső és külső háborúság ellenére is majd három évezreden keresztül vezetője és tanítómestere volt a világnak. Az egységes, a kollektív Európáról beszélünk, melynek városaiban, és itt oly mindegy, hogy milyen országról van szó tudós koponyák hajoltak a könyvek és lombikok fölé és Galilein, Descarteson, Newtonon, Leibnitzen, Pasteurön, Eötvösön, Lomonoszovon keresztül építették a tudományt és nevelték az emberiséget a nemzeteken fölülálló örök kultúrára.

Arról az Európáról van szó, ahol szellemi síkon nincsenek nagy és kis nemzetek, hanem ahol minden nemzet egyaránt teljesíti kötelességét a nagy európai gondolat jegyében. Itt nincsen szó a nagy Angliáról és a kis Lengyelországról, nincsen szó a nagy Németországról és az Európa keleti részén fekvő kisebb országokról, Magyarországról, Romániáról, Bulgáriáról, Csehszlovákiról és a kis balti államokról. Itt Európáról, a szellem Európájáról a lassan ködbefúló Pax Romána anyagon, téren és időn felül álló európai szellemiségéről van szó. Arról a szellemről, amely évezredeken keresztül mindig megtalálta a tiszta utat a fejlődés felé.

És Jaltában és Potsdamban és az azt megelőző évtizedekben ezt az Európát árulták el azok, akik a latin nisi verba alapján állva csak a szép szavak erejéig hirdették az európai gondolatot és nem utolsó sorban a félelemnélküli életet. Ezek a hűvös diplomaták, ezek az elegáns, bridzsező diplomaták ítélték halálra nemcsak a második világháború veszteseit, hanem magát Európát is. Rendben van. Harcoltak a hitleri diktatúra ellen, de ugyanakkor cserbenhagyták és elárulták az ő ígéreteiken bízó és az ő buzdításukra háborúba indult kis szövetségesüket Polóniát. Aztán elárulták és cserbenhagyták a kis balti államokat, a tiszta demokráciát gyakorló parányi Lettországot, Litvániát, Észtországot és Finnországot is. Lassan kicsúszott a talaj az önálló, erős Európa lába alól.

Azután jött a nagy árulás Európa egyik bástyája, Németország ellen. S már nem volt megállás. Rendre következett Magyarország, Románia, Bulgária, Jugoszlávia és egyetlen követ sem mozgattak meg akkor, amikor Masaryk és Benes a nyugati demokráciák számára oly kedves Csehszlovákiájára is rátelepedett az orosz csizma.

És ma ott tartunk, hogy ha ránézünk az Eurázsiai térképre, akkor megijedünk, hogy a nagy demokráciák diplomatái milyen kicsinnyé zsugorították össze a valamikor a Földközi tengertől egészen az Ural hegységig terjedő Európát. Mert az új barbárság, az Európa felé megindult Ázsia határa Nyugaton ott húzódik Goethe Weimárjánál és Schiller Jénájánál. A keleti végeken pedig harminc kilométerre Bécs alatt már a szovjet csillaggal árnyékolt magyar lobogót lengeti a szél, s akkor eszünkbe jut a hármas kézfogás ott a potsdami erkélyen.

De az európai kultúra elkótyavetyélői még azt sem mondhatják, hogy nem ismerték az Európára fenekedő Szovjetuniót, illetve azokat az erőket, amelyeket a bolsevizmus összpontosított a nyugati keresztény civilizáció eltiprására. Azok a politikusok, akik Európa nagyrészét átengedték a Szovjetuniónak, minden bizonnyal olvasták azokat a könyveket és beszámolókat, amelyek az elmúlt évtizedek során jelentek meg a Szovjet célkitűzéseiről és módszereiről. Bizonyára olvasták az amerikai Yale egyetem kiadásában megjelent "Forced Labor In Soviet Russia" című könyvet, amely pontos és megbízható adatokat nyújt az angolszászokkal szövetséges Szovjetoroszország nem éppen demokratikus, de a római rabszolgaságot is messze túlhaladó munkamódszereiről.

És 1945 őszén ennek a Szovjetoroszországnak egyik legszélsőségesebb diktátorával szorítottak baráti kezet az Atlanti Charta gyönyörű mondatának a megfogalmazói. Európáról van szó, az athéni Parthenon nagy szimbólumáról.

X

Ennek az Európának egy picinyke kis része Magyarország is. Az a Magyarország, amelyet Jaltában a nagy demokráciák háborús törlesztésül kilencmillió főnyi lakosságával együtt bérbeadtak a Szovjetuniónak. Arról a Magyarországról van szó, amely ezer esztendő óta szerves, beépített része volt az integer Európának. Magyarországról van szó, amely 1244-ben hátát a Nyugatnak feszítve de a Nyugattól akkor is cserbenhagyva tartóztatta fel az Európa felé özönlő tatár hordákat. Arról a Magyarországról van szó, amely Hunyadi Jánossal és a szerb Brankovics vajdával együtt védte a Nyugat kapuját az Ázsiát jelentő török áradat ellen és amely majd kétszáz esztendőn keresztül viselte a török igát anélkül, hogy egy pillanatra is megfeledkezett volna Európa iránti kötelességeiről.

Európa egyik kis országáról, Magyarországról van szó, amelyet a potsdami szerződésben háborús bűnösnek minősítettek azért, mert ötvennégy napon keresztül ellenállt az Európa szíve felé nyomuló Vörös Hadseregnek, amely ha annakidején ellenállás nélkül átvonul Magyarországon, akkor nem Linznél, hanem valahol Remagennél vagy Hollandiában találkozik az angolszász haderőkkel, és hogy ez mit jelentett volna, azt mind Eisenhower, mind Churchill bárkinél jobban kellett, hogy tudják. És ezért az ellenállásért, azért, mert a kis Magyarország nem támadta hátba a harcolva visszavonuló német hadsereget, hanem azzal együtt ötvennégy napon keresztül meglassította a Szovjet előrenyomulását ezért, nemcsak az amerikai, hanem az angol és francia győztes politikusok is bűnösnek kiáltották ki ezt a nemzetet és büntetésül átengedték a bolsevizmusnak.

Arról a Magyarországról van szó, amely tizenkét esztendős szovjet uralom után munkásokat, parasztokat, asszonyokat és gyermekeket küldött harcba az ötágú csillagos tankok ellen abban a reményben, hogy van még európai szolidaritás és tisztán lobog még az európai szabadság zászlaja. Hitt a nagy nemzetközi politikusok biztatásának és azt gondolta, hogy ha modern Dávidként megindítja a harcot a gigászi Vörös Hadsereg ellen, akkor nemcsak Európa, de Amerika is megérti a pillanatot és segítségére siet a benzines flaskókkal tankokat rohamozó tizenöt éves gyerekeknek.

De a segítség elmaradt és 1956 november 4-én ötezer szovjet páncélos nyitotta meg a tüzet a nyolcmilliós magyarság otthonai ellen. Nisi verba. Semmi más, csak szavak, tárgyalások és szavak, szavak. A szuezi csatornán áthaladó tankhajók olaja fontosabb volt a világnak, mint a magyar nép SOS kiáltása. De a szuezi részvények mégis elvesztek, s ezzel párhuzamosan elveszett kilencmillió ember hite is az európai összetartásban. 1956 évének magyar SOS kiáltása nemcsak egy heroikusan küzdő nép sikolya volt, hanem Európáé is. De a világ nem hallotta meg a süllyedő hajóról leadott jelzést, mert a hullámok még csak a keleti végeken csaptak össze egy kis nemzet fölött.

A szabad demokráciák Európája valószínűleg még mindig nem tudja, hogy Európa az önálló, minden külső veszély ellen erősnek bizonyult Európa már csak fikció. Ha Amerika leveszi kezét Európáról, akkor a régi értelemben vett Európa elveszett és a mongol hadosztályokkal megerősített Vörös Hadsereg nyugati államokban bárhol megtalálható ötödik hadosztály révén negyvennyolc órán belül eléri az Atlanti óceán partjait. A nyugati demokráciák Európája vagy nem látja, vagy még mindig nem hiszi, hogy milyen lesz az a jövő, amely Európára vár akkor, ha a bolsevizmus hatalmába keríti a nagy Ázsiai tömbnek ezt a csodálatos kis félszigetét, Európát.

x

Ebben a könyvben a szerző a maga magyar szemüvegén keresztül csak azt írja meg, amit látott, és azt az utat próbálja megrajzolni, amely az Európával legszorosabb kapcsolatban élő hazájával történt az utolsó évtizedek során. S ha az itt leírtak Európának megfelelnek mint európai életforma akkor rendben van. Ha azt mondják, hogy ez csak egy kiszolgáltatott kis nemzet sorsa, mely nemzet koldus és szegény, akkor is rendben van. De mindezeket a dolgokat és ezeket a tényeket éppen így megírhatta volna egy cseh, román, bulgár, lengyel, jugoszláv vagy keletnémet valaki is, aki tizenkét esztendeig élt az Európába betelepedő orosz politrukok uralma alatt. S ha Európa még szabadon élő népei és politikusai erre is azt mondják, hogy rendben van, akkor legjobb ha a Biblia helyett Oswald Spengler "Untergang des Abendlandes" című könyvéből merítjük a megsemmisülés áfiumát, amely majd egy félszázaddal ezelőtt megjósolta az azóta bekövetkezett eseményeket.

Ha a Szovjet által nyújtott új életforma pótolja majd a régi európai rendet, és ha ezt nem látják veszélyesnek a nagy demokráciák, akkor ez ellen egy olyan kis ország, mint Magyarország, nem tehet semmit. Magyarország ezer esztendő óta szerves része Európának és ez annyit jelent, hogy ezer esztendőn keresztül teljes sorsközösséget vállalt a nagy Anyával, Európával.

Ha Európának, és ha talán majd később Amerikának az ázsiai szocializmus kell, akkor hiába volt a magyar forradalom, a húszezer magyar halott, és felesleges volt ennek a kis népnek halálbavesző figyelmeztető sikolya. Ha az embertelen munkatáborok, a proletárokká aljasított tömegek és a félelemteli élet jelentik az új életformát, akkor pusztítsuk el az athéni Parthenont, égessük el Dante, Shakespeare munkáit, s temessük el az Írást, mint felesleges, idejétmúlt valamit. Feledjük el a keresztény kultúra kétezer esztendejét és a nagy temetés fölé tűzzük ki a sarló-kalapáccsal díszített vörös lobogót.

x

A potsdami tárgyalások megállapítása szerint Magyarország legnagyobb bűne az volt, hogy Németország oldalán részt vett a Szovjetunió elleni háborúban és főként az, hogy egyetlen olyan szövetségese volt- nem a hitleri Németországnak, de az örök Németországnak -, amely nem ugrott ki a süllyedő hajóról és nem tette le a fegyvert Vorosilov marsall hadosztályai előtt.

De hogy mik voltak a történelmi indítóokai a szövetségi hűségen és a becsületen túl az utolsó pillanatig tartó ellenállásnak, ezekről az okokról szól ez a könyv. A magyarországi németellenes front szólamaiban és frazeológiájában minduntalan hivatkozott és hivatkozik ma is Kossuth Lajosra. De amit a német kérdéssel kapcsolatban mindig elhallgattak és elhallgatnak ma is, az a nagy magyar államférfiúnak a híres kiutihai levelében írt döntő megállapítása, amely kategorikusan a következőket mondja:

"Magyarország geográfiai helyzeténél fogva rövidesen a germán és a szláv összeütközés malomkövei közé fog kerülni. Hogy ebben az egész Európa sorsát eldöntő harcban Magyarországnak melyik oldalon lesz a helye az a nemzet fennmaradása érdekében nem lehet kétséges: a németség oldalán... "

Kossuth Lajos jól látta Európa történelmének jövőbeli kialakulását. Ma már tudjuk, hogy a magyar szabadsággondolat realizálódása szorosan összefügg a jelenlegi két Németország egyesítésével és az Európa gerincét jelentő Németország feltámadásával. A Szovjettől független magyar államiság gyökerei az Odera-Neisse vonal rögei alatt szunnyadnak.

A véres koalíció

A második világháború elvesztése után Magyarországot mind politikailag, mind gazdaságilag a Szovjetunió érdekkörébe utalták a győztes demokratikus hatalmak. A Szovjet az első esztendő során látszólag nem avatkozott bele a magyar belügyekbe, de a végrehajtó hatalom már az első pillanatban a Moszkvából hazatért magyar kommunista vezetők kezében összpontosult. A szovjet szisztematikus pontos munkát végzett és nagyon vigyázott, hogy nyugat felé látszólag tiszteletben tartsa a nyugati államok előtt annyira fontosnak látszó alkotmányosságot s vallásszabadságot. A Szovjet, illetve a Moszkvából visszatért kommunista vezetők munkáját igen megkönnyítette az a nem is másod, hanem harmadosztályú társaság, amely mohó hatalmi vágyában bármilyen koalícióra ill. koegzisztencializmusra hajlandó volt. Ma már kellő távlatból szemlélve az eseményeket tisztán látjuk azokat az indítóokokat, amelyek annakidején, 1945-től egészen 1950-ig az akkori magyar politika profilját alakították. Ma már tisztán áll előttünk annak a szellemileg és politikailag gyönge társaságnak a működése, amely a vesztett háború után szinte tárt karokkal vetette magát a "felszabadító" Vörös Hadsereg karjaiba. Ezeken a tényeken semmit som változtatnak azok az önigazoló és a régi bűnöket feledtetni kívánó, főként Amerikában és Svájcban megjelent politikai emlékiratok, melyek szerzői annakidején egy úton haladtak a moszkvai szálláscsinálókkal.

A tehetségtelenség és a szellemileg alacsonyabb színvonalon álló félpolgárok, félhazafiak és félemberek lázadása jellemzi az időszakot. Nem nevezhetjük másnak az akkori idők ún. polgári pártjainak a működését, mint a gátlással teli emberek és politikusok ösztönfelszabadulását. Nem akarjuk mentegetni örökre elsüllyedt Horthy-rendszer hátrányait, de a nemzet becsületének érdekében tiltakoznunk kell minden olyan kijelentés ellen, amely azt állítja, hogy a Horthy-rendszer Magyarországa a zsiványság, a terror és az elnyomatás birodalma volt. Aki dolgozott, az érvényesült. Aki tehetséges volt, az előrejutott. Csak a lusták, a tehetségtelenek és a munkakerülők állítják az előbb említett dolgokat azért, hogy tehetségtelenségüket a Horthy rendszer leplével takarhassák.

A Horthy rendszer negyedévszázadig tartott Magyarországon, s ezalatt az idő alatt akármit mondanak a nagyferencek, a kis Magyarország becsülettel állta meg helyét az európai országok között, kiépítette útrendszerét, csökkentette a munkanélküliséget, tudósai, művészei mindenütt ott szerepeltek, ahol a kollektív Európa erőpárbajáról volt szó. A harmincas évek elején kezdtünk befutni Európába, és ez nyilván nem azért történt, mert Magyarországon nem érvényesülhettek a tehetségek. Csak szégyenpírral arcunkon olvashattuk és olvastuk azokat az 1945 után megjelent írásokat, amelyeket nem a kommunisták, hanem a magyarországi szociáldemokraták, továbbá a Kisgazda Párt és a polgári baloldali pártok vezető tagjai írtak az elmúlt 25 esztendőről. Emlékezünk a szociáldemokrata Kéthly Anna azon háború utáni Svájcban tett megállapítására, melyben nem kevesebbet mondott, mint hogy Európa első főbűnöse nem Hitler Adolf, hanem Magyarország kormányzója, Horthy Miklós, egyszerűen azért, mert már 1919-ben felállította az első koncentrációs táborokat. Ha az akkori rendszer jámbor polgárok számára rendezte volna be ezeket a táborokat, még akkor is hallgatnunk kellene, de az 1919-es koncentrációs táborokat az akkori idők politikája egyenesen megkövetelte, hiszen alig hónapok választottak el akkor bennünket az 1919-es kommunizmustól. Vagy talán az első Magyar Tanácsköztársaság munkája nem volt ismerős Kéthly Anna előtt?

De ettől eltekintve vannak belügyek, amelyet nem tartoznak a világ elé és amelyek hangoztatásával nem Horthy Miklóst és Horthy rendszert, hanem Magyarországot, az egyetemes magyarságot ültetjük a vádlottak padjára. És ezt a munkát végezték azok, akik 1945-ben koalícióba léptek a kommunistákkal és akik később, mikor saját bőrükön érezték ennek a koalíciónak a hátrányait Nyugatra menekültek, különböző nemzeti bizottmányokat alakítottak és megkezdték a nagy szerecsenmosdatást. Ennek a társaságnak egyik legpregnánsabb bábja a Kisgazda Párt vezetője, majd később a második Magyar Köztársaság első elnöke, az azóta elhunyt Tildy Zoltán volt.

Színtelen, szürke egyéniség, aki a tehetségtelenek szívósságával taposta politikai karrierjének útját. A Horthy-rendszer alatt a két utolsó választáson saját szeghalmi kerületében csak az akkori, erősen reakciós belügyminiszter, Keresztes Fischer Ferenc támogatásával tudott bejutni a parlamentbe. Beszédei laposak és oly unalmasak voltak, hogy amikor felállt a t. Házban, akkor kiürült a terem, s a képviselők inkább a folyosón töltötték el azt az időt, amíg Tildy Zoltán beszélt. A markáns, erős kisgazdapárti vezetők idejében Eckhardt Tibor, Gaál Gaszton mellett harmadrangú szerepet töltött be a pártban. Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor szinte észre sem vették az alacsony termetű falusi református lelkészt, aki csak Gaál Goszton halála után és Eckhardt Tibornak a magyar politikai életből való eltűnése alkalmával jutott némi szerephez.

Jellemző Tildy Zoltán pártvezetésére, hogy az 1939-es képviselőválasztáson, amely már teljesen titkos választás volt, teljes kormánytámogatás mellett, mindössze hét képviselőt tudott behozni a parlamentbe az addigi tizennyolccal szemben. Ő maga is csak úgy kapott mandátumot a szeghalmi kerületben, hogy a kormánypárttal való megegyezés alapján nem állítottak neki ellenjelöltet. És ez az ember, ez a magyar politikus volt az, aki 1945-től egészen az elnöki székben való letartóztatásáig a Horthy-rendszer terrorjáról, elnyomatásról, hősies ellenállásról és nem utolsó sorban a maga szenvedéseiről beszélt.

Mikor 1946 február 1-én az orosz szuronyok árnyékában elnökké választották, bizonyára olyan álma teljesedett be, amelyet még rossz szelleme, felesége sem álmodott soha. Tildy Zoltán azonban hamar beletalálta magát új szerepébe méltóságteljes elnöki deklarációkat tett, s bár Rákosi Mátyásék teljes ellenőrzése alatt állott, mégis azt gondolta, hogy ő irányítja a magyar politikát. Pedig ha volt valaki, aki alkalmatlan volt a vezetésre, akiben a kispolgári gyávaság messze felülemelkedett a lutheri "Itt állok, nem tehetek másként" mondáson, akkor ez Tildy Zoltán volt, aki református pap létére Luther Mártonnak ezeket az ércbevett szavait soha sem értette meg. Mindent jóváhagyott és soha semmiféle komoly vétót nem emelt a kommunista túlkapások ellen. Eszköz, báb volt a moszkoviták kezében...

Körülbelül Tildy Zoltán elnöki választásával egyidejűleg kezdődött meg a hajsza a magyar társadalomi egyik legértékesebb rétege, a középosztály ellen, és Tildy Zoltánnak legkisebb gondja is nagyobb volt annál az elnöki palotában, semhogy enyhítse az üldöztetést, amelyben a régi magyar vezető réteg részesült. A harmadosztályú ember lázadása volt ez az okosabb, az intelligensebb ellen. Ha addig nem érvényesült, most a hatalom birtokában megmutatta, hogyan kell érvényesülni. Nem sokkal elnökké választása után mind a két fiát olyan állásba helyezte, amely szinte ellenkezett a politikai belátással. Horthy Miklós, mikor ifjabbik fiát brazíliai követté kinevezte, legalább három évi diplomáciai tanulmányútra kényszerítette. Az idősebb Horthy fiú Horthy István, miután elvégezte a műegyetemet, egy évig mint kétkezi dolgozó működött Ford detroiti gyárában, még ellenségei sem állíthatták, hogy nem értette mesterségét. Éppen ezért nem keltett különösebb feltűnést, mikor a MÁVAG elnöki székébe került, ahol mindvégig hozzáértéssel vezette az ügyeket.

De hogy milyen távolság választotta el Tildy Zoltánt Horthy Miklóstól, mint államfőtől, azt talán legjobban bizonyítja az, hogy kisebbik fiát minden nyelvtudás és különösebb tanulmány nélkül előkelő állásba osztatta be az egyik külföldi követségen, míg nagyobbik fiát ugyancsak minden előtanulmány és szakképzettség híján a magyar erdőgazdálkodás főnökévé tette meg. De ha már az ifjabb Tildy erdőelnökségéről beszélünk, akkor meg kell írnunk, hogy mégis volt valami köze az erdőhöz ill. az erdőállományhoz, amennyiben 1946 tavaszán közvetlenül az összeomlás után ő volt az, aki Kunder Antal volt kereskedelemügyi miniszter lakásáról, saját maga által hajtott egylovas stráfkocsin nemcsak a volt miniszter bútorait, hanem annak évek hosszú során összegyűjtött szarvasagancsait is eltulajdonította.

Tildy Zoltán később, 1948-ban vejét, Chornoky Viktort ugyancsak minden diplomáciai előkészítés nélkül Magyarország egyiptomi követévé nevezte ki. S most Chornoky Viktornál álljunk meg egy pillanatra, de csak azért, hogy pár sorban megírjuk az elnökkel való kapcsolatát. Chornoky egyébként magyarosított név, a budapesti Leszámítoló Bank kistisztviselője volt, kevés tudással és nagy ambícióval. 1946-ban ismerkedett meg a Tildy családdal és ebbéli kapcsolatainak köszönhette, hogy Tildy Zoltán akkori miniszterelnök őt nevezte ki a Németországba kivitt gazdasági javak kormánybiztosának. Ismeretes, hogy a Szálasi kormány sok minden értékes dolgot nyugatra vitt, így többek között a Nemzeti Bank kettő és fél vagon aranykészletét, a Szépművészeti Múzeum egész klasszikus képtárát, gépeket és végül a Magyar Posta óriási értéket jelentő bélyeggyűjteményét.

1946-ban az akkor magyar sajtó ezeket a dolgokat úgy állította be, mint amelyeket a nyilas kormány és a nyilas vezetőség a németekkel együtt egyszerűen ellopott. Tartozunk az igazságnak, ha megírjuk, hogy mindezekből az értékekből egyetlen fillér sem veszett el az azokat őrző közegek révén. A Nemzeti Bank arany és valuta készletét, a Szépművészeti Múzeum Rubens, Van Dyck, Greco stb. képeit az ausztriai Spital am Pyrnben őrizte Temesváry László, a Nemzeti Bank utolsó elnöke. Mikor az amerikai hadsereg elérte a községet, akkor Temesváry László teljes értéklistával, az utolsó képig és az utolsó gramm aranyig minden reábízott dolgot átadott az amerikai parancsnokságnak. Semmi sem hiányzott, pontosan ellenőrzött lista volt mindenről. Temesváry Lászlót hazahozatala után a magyar Népbíróság halálra ítélte, majd kegyelem révén 11 és fél évet ült le a legnagyobb megaláztatások közepette a magyarországi börtönökben. Ugyancsak nem veszett el semmi a Magyar Posta Németországba kivitt értékes gyűjteményéből mindaddig, míg meg nem érkezett a koalíciós kormánybiztos, Chornoky Viktor. Az elnök veje visszavitte Magyarországra az átadott értékeket, majd úgy nyilatkozott, hogy a németek ellopták a gyűjtemény legértékesebb részét, a Ferenc József fejes 1870-es kiadású kőnyomatos bélyegblokkokat. A kisgazdapárti sajtó versenyt énekelt a kommunista sajtóval az utolsó magyar kormány tolvajlásairól... Azután múltak az évek, s Chornoky Viktor Magyarország egyiptomi követe állott a népbíróság előtt. S akkor sok minden kiderült. Többek között kiderült az is, hogy a bélyegeket nem az oroszok elől biztonságba helyező Szálasi kormány tagjai és megbízottjai, hanem az azokat átvevő Chornoky Viktor lopta el. A kommunisták már annakidején tudtak ezt, de nem publikálták, hanem szépen betették a páncélszekrénybe a többi bizonyíték közé, és mikor arra került sor, akkor nyilvánosságra hozták.

De aztán napfényre kerültek más dolgok is. 1945-ben ez oroszok bevonulása után a koalíciós pártok egymással versenyezve rágalmazták a nyilasokat és németeket, hogy ellopták és külföldre vitték a kismartoni Eszterházy kastély értékes arany és ezüstgyűjteményét. De azután az idő lassan lehámozta a burkot az igazságról. Régi közmondás mondja, hogy aki felelőtlenül rágalmaz, az kissé maga is olyan, mint akit ő vádol. Ennél az esetnél ez a mondás százszázalékosan igaz. Mert ugye, mi sem lehetett volna természetesebb, mint jól megdézsmálni a nyugatra vitt aranyvonatot, ellopni a nemzetközi piacon jól értékesíthető Greco és egyéb képeket és aztán nyugodtan élni Svájcban az ellopott közvagyonból. Tartozunk a történelmi igazságnak akkor, ha összegezve a dolgokat, megírjuk, hogy a jobboldali Magyarország vezető férfiainak a tárgyalásán bármennyire iparkodtak a népügyészek, egyetlen jobboldali politikusra sem tudták alkalmazni a közvagyon eltulajdonításának a paragrafusát. Pedig kutattak, nyomoztak és szimatoltak, de hiába. Hogy szerették volna rábizonyítani Sztójay Dömére, Kundér Antalra, Jaross Andorra, Csia Sándorra és a többiekre, hogy nemcsak politikusok, hanem tolvajok is voltak, mint annakidején 1919-ben a "dicsőséges" magyar Tanácsköztársaság vezetői, akik a szociáldemokrata Peyer Károly engedélyével három vagon műértékkel távoztok a tönkretett országból. Az 1944-ben külföldre kivitt értékek közül csak a magyar Posta állománya mutatott hiányt, de arról is kisült, hogy azt Chornoky Viktor, az elnök veje lopta el hazafelé való szállítás közben.

Hogy teljes képet kapjunk az 1946-os koalíció vezéralakjáról, Tildy Zoltánról, az anyagi dolgokkal kapcsolatban nemcsak vejéről, hanem sajnos a II. Magyar Köztársaság elnökéről is el kell mondanunk egy olyan esetet, amely sokmindent megmagyaráz és sokmindent megindokol.

Almássy László, a hírneves magyar Afrika-repülő 1949 nyarán a grazi Erzherzog Johann szállóban, lakott. Pár nappal előtte érkezett meg Egyiptomból angol megbízatással. Napbarnított arcú úgynevezett angol típusú férfi. A II. világháború alatt Rommel afrikai hadseregében működött, mint repülő, de mikor angol fogságba került, azonnal szabadlábra helyezték és még csak vizsgálatot sem indítottak ellene. Nemzetközi tekintély volt Almássy és még az angolok is meghajtották zászlajukat tudása előtt. A grazi szálloda különszobájában Almássy László elmondotta a kommunisták által kivégzett Chornoky Viktor történetének hátterét. Almássy előadta, hogy mikor Chornoky Viktor mint Magyarország követe Kairóba került, akkor az ottani angol megbízott információt kért Almássytól Chornoky személyére vonatkozóan. Almássy, mivel nem ismerte a hajdani kis pesti banktisztviselőt, nem tudott felvilágosítást adni, mire az angol követ megkérte Almássyt, hogy tanulmányozza át azt az iratot, melyet a magyar követ bizalmas úton. hozzá eljuttatott.

Almássy elolvasta a harmincegynéhány oldalas elaborátumot, amelyben a magyar követ pontosan és részletesen elmondotta az oroszok magyarországi politikájának a hátterét. Behatóan foglalkozott a magyarországi szovjet haderők működésével és további felvilágosításokat ígért arra az esetre, ha a kairói angol követ hivatalos meghívást küld Tildy Zoltánnak, hogy Tildy elhagyhassa Magyarországot. Úgy látszik ekkor már Tildy Zoltán is kezdte belátni, hogy csak báb Rákosiék kezében. Almássy erről a kérdésről sem mondott véleményt, az angol követ pedig mérlegelés tárgyává tette a II. Magyar Köztársaság első elnökének a meghívását. Nem sokkal Almássynak az angol követnél tett látogatása után a kairói rendőrfőnök bizalmasan felkérte Almássyt, hogy legyen jelen a magyar követ számára érkezett ládák felnyitásánál.

Tekintve, hogy Magyarország már ebben az időben erős kommunista propagandát fejtett ki külföld felé, az angol hivatalos körök minden Magyarországról érkező csomagot tüzetesen átvizsgáltak - nem minden alap nélkül. Almássy eleget tett a meghívásnak, és az ő jelenlétében bontották ki a Chornoky egyiptomi magyar követ számára érkezett ládákat. A súlyos vaspántokkal lezárt három hatalmas ládában amelyek mind Chornoky nevére érkeztek azonban nem kommunista röpiratok, hanem Eszterházy Pál herceg kastélyaiból való aranyserlegek, gyémánt kösöntyűk, gyűrűk, nyakláncok és egyebek kerültek elő. Mikor erről az ügyről a kairói rendőrfőnök és Almássy értesítették az angol követet, akkor az ingerülten az asztalra csapott és a következő kijelentést tette. "Politikusoknak adhatunk menedékjogot, de tolvajoknak és rablóknak ez nem jár... "

Felesleges megemlítenünk, hogy az Eszterházy kincsekkel telt három láda a Magyar Köztársaság elnökének, Tildy Zoltánnak a megbízásából került Kairóba. Almássy végezetül még elmondotta, hogy látogatása sorén elkérte az egyiptomi angol megbízottól Chornoky memorandumát és annak másolatát eljuttatta Rákosi Mátyáshoz.

Így nézett ki és ilyen dolgokat műveit az ún. polgári koalíciónak a felső vezető rétege, amely minden gátlás nélkül szidta a régi rendszert, a régi Magyarországot, és aki a saját önző krajcáros érdekében lángoló szavakkal üdvözölte az ázsiai perifériákról Magyarországra özönlött "felszabadító" Vörös Hadsereget. Nem politika volt ez, hanem a legkorlátlanabb egyéni érvényesülése azoknak, akik nem politikai elnyomatás miatt, hanem tehetség és tudás híján nem érvényesülhettek a régi világban. Nem volt elvük és nem volt meggyőződésük és ebből a szemszögből nézve rosszabbak voltak a kommunistáknál, a Gerő Ernőknél és Rákosi Mátyásoknál, akik legalább tudták, hogy mit akarnak és tűzön-vizen keresztül harcoltak azért, hogy világnézetük és politikai meggyőződésük Magyarországon is hatalomra jusson.

De a Kisgazda Párt, a Szociáldemokrata Párt vezetősége becsületes és jószándékú Kovács Bélák, Arany Bálintok és Kiss Károlyok kivételével majdnem mind az egyéni érvényesülés és a gátlásnélküli törtetés politikai szélkakasai voltak. Kiszolgálták a Horthy-rendszert, megtapsolták a bevonuló németeket és mikor a Szovjet telepedett rá Magyarországra, akkor nem törődve a múlttal, egyszerre felfedezték magukban a szovjetbarátot és éveken át hűséges kiszolgálói lettek a Kremlnek. Hogy azután 1950-ben megszűnt a koalíció, az csak az ő előrenemlátásuk és politikai, erőtlenségük bizonyítéka. Ezt egyébként Tildy Zoltán utóda, Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök Macht Raub in Ungarn. c. politikai írásában is nyíltan beismerte. (Macht Raub in Ungarn, von Ferenc Nagy, Die Neue Zeitung, München, 1947.)

Érdemes kissé bővebben foglalkoznunk Nagy Ferenc ezen politikai önvallomásával, mert annak szerzője két esztendőn keresztül Magyarország miniszterelnöke volt, és több éven át Tildy Zoltánnal együtt vezette a Független Kisgazda Párt ügyeit. A Münchenben megjelent könyv eredetileg az amerikai Saturday Evening Post című folyóiratban látott napvilágot. Tekintve, hogy Amerika messze van Európától, így a könyv illusztris szerzője nyugodtan megmásíthatta a tényeket, legalábbis annyira, (ami ugyan nem méltó egy volt magyar miniszterelnökhöz) hogy igazolja magát az amerikai közönség előtt. Nagy Ferenc mindjárt az előszóban azt íratja magáról, hogy már 1941-ben kénytelen volt a politikai élettől visszavonulni, mert házi őrizetbe helyezték. Ebből egy szó sem igaz. Nagy Ferencet 1941-ben senki sem helyezte házi őrizetbe, amit már csak azért sem tehettek, mert semmiféle eljárás nem indult ellene és egészen a németek bevonulásáig, 1944. márc. 19-ig a képviselőket megillető mentelmi jog alatt állott.

Ezen a kijelentésen semmi csodálkozni való sincsen, hiszen a Horthy-rendszer elpusztult, így annak terhére mindenki olyan hőst és üldözöttet csinált magából, amilyet csak akart. Tartozunk a történelmi igazságnak annak megírásával, hogy Nagy Ferenc a Horthy rendszer alatt semmiféle üldöztetést nem szenvedett, sőt, mint a rendszer által támogatott Parasztszövetség vezetője, havi 500 pengős dotációban részesült a Horthy-rendszer legreakciósabb egyéniségétől, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől. Mindezen túl vasárnapi cikkírója volt a Pesti Hírlapnak, mely vállalattól szintén 500 pengő fizetést kapott, ez képviselői fizetésével együtt a Horthy-rendszer bukásáig havi 2000 pengő volt, ami abban az időben miniszterelnöki fizetést jelentett. Ezeket dotációkat biztosan nem azért kapta a volt magyar miniszterelnök, mert túlságosan éles ellenzéki álláspontot képviselt volna. Nagy Ferenc könyvéből persze nem hiányoznak a keresztény politikusok és a németek sem. Ez természetes is, hiszen a könyv akkor íródott, amikor mindenki politikai tőkét kovácsolhatott magának az elbukott világ rágalmazásából.

És ha már Nagy Ferenccel kapcsolatban a nyilasokról is szó esik, akkor meg kell említenünk azokat a tárgyalásokat, amelyeket az 1939-es választásokat megelőző hónapokban folytatott Nagy Ferenc Hubay Kálmánnal és e könyv szerzőjével. Ezeken a tárgyalásokon az akkori Hungarista Mozgalom képviselői megállapodtak Nagy Ferenccel abban, hogy sem a Független Kisgazda Párt, sem a Hungarista Párt nem indít ellenjelölteket egymásnak. Mikor Hubay Kálmán megemlítette, hogy a párt nem indít jelöltet Nagy Ferenc járásában, akkor Nagy Ferenc szerényen csak annyit mondott, hogy ő nem akar szülőmegyéjében indulni, hiszen senki sem próféta a saját pátriájában. Nagy Ferenc határozottan megkérte a Hungarista Párt akkori vezetőit, hogy szólítsák fel pártszervezeteiket az ő támogatására. Ez meg is történt, és így került magyar miniszterelnök az 1939-es parlamentbe.

De mindezen túl bizonyára emlékszik még Nagy Ferenc azokra a tárgyalásokra, amelyek közvetlenül az 1939-es választások után zajlottak le a Független Kisgazda Párt és a Nyilaskeresztes Párt között. Ezeken a tárgyalásokon nem kisebb jelentőségű dologról volt szó, mint arról, hogy a két párt célkitűzései azonosak és ezért igen üdvös dolog volna a független Kisgazda Part és a Hungarista Mozgalom fúziója. De mint mondottuk, Nagy Ferenc l 947-ben írta előbb említett könyvét, abban az időben, mikor tombolt a reakció és minden hibának a kútforrása a német és a jobboldali Magyarország volt. Nyilván ezt a rágalom konjunktúrát akarta kihasználni Nagy Ferenc akkor, mikor könyvében azt írta, hogy azután lett miniszterelnök, amikor a visszavonuló német és az előrenyomuló orosz csapatok egymással versenyezve rabolták ki az országot. Nagy Ferenc, mint a Vorosilov által megalakított debreceni magyar kormány földművelésügyi szakértője, bizonyára ismerte a németek által végrehajtott rablásokat.

Nagy Ferenc bizonyára tárgyalt a földművelésügyi államtitkárral, a debreceni Vásárhelyi Istvánnal, akinek megállapítása szerint a hajdúsági és a hortobágyi állatállományban a visszavonuló német és magyar csapatok mindössze 5% kárt tettek, míg a felszabadító szovjet hadsereg a híres debreceni állatállomány 90%-át hajtották el. Nagy Ferenc bizonyára tudta azt is, hiszen mint földművelésügyi tanácsadónak tudnia kellett, hogy 1944 nyarán az ország gabonatermését begyűjtő Futura cég már nem tudta elhelyezni raktáraiban az. 1944 évi termést mert a raktárakban és tárházakban még mindig ott volt az 1942-43-as termés. Nagy Ferenc bizonyára tudta, mint lelkiismeretes földművelésügyi szakférfiúnak tudnia kellett, hogy a Kállay kormány, ezúttal igen helyesen, óriási mennyiségű élelmiszercikket halmozott fel abban az elgondolásban, hogy ezeket a termékeket a háború után Nyugat-Európában értékesíteni fogja. A debreceni vörös kormány volt földművelésügyi referensének tisztában kellett lennie azzal is, hogy az ácsi cukorgyárban 800, míg az ország összes cukorgyáraiban kb. 3000 vagon cukor állott a kormány rendelkezésére a németek kivonulása után. Hasonló volt a helyzet az oroszok bevonulásáig egyéb mezőgazdasági produktumokban is.

Mind a budapesti, mind a vidéki hűtőházak zsúfolásig voltak hasított sertéssel, zsírral s szalonnával, vaddal, és csodálatosképpen mindezeket a dolgokat nem vitték el sem a németek, sem a nyilasok, akik megrágalmazásával próbálták magukat behízelegni a világ közvéleményébe a rövidlátó akkori magyar politikusok. De Nagy Ferenc bizonyára tudta azt is, hogy mindezeket az előbb említett dolgokat a felszabadulás után a győztes szovjet hadsereg szállította ki az országból. Hogy annakidején a koalíció éveiben erről nem beszélt, ezt értjük, de hogy mikor már szabad földön volt, amikor már a Sztálin által ajándékozott autóban a szabad Nyugaton utazott Amerika felé, hogy akkor sem tárta fel őszintén ezeket a tényeket, ez már nem bűn volt, hanem újabb hiba, ami a politikában még a bűnnél is súlyosabb. Ezeknek a dolgoknak az összessége vonta maga után azt a tényt, hogy mikor az októberi magyar forradalom idején Nagy Ferenc Bécsbe érkezett hegy learassa a magyar forradalom véres virágait, akkor az ország közvéleménye szinte egyöntetűen tiltakozott Nagy Ferenc Magyarországon való megjelenése ellen.

Ha volt valaha Magyarországon politikai társaság, politikai párt, amely hitelét vesztette a tömegek előtt, akkor ez az a Kisgazda Párt volt, amely a legválságosabb időkben olyan öncélú politikusokat tudott csak élreállítani, mint Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Dinnyés Lajos. Nem tudjuk, kivel íratta Nagy Ferenc a könyvét, de a könyv szerzője egyáltalán nem volt tisztában sem a magyar, még kevésbé az európai gazdasági érdekeket irányító rugókkal. Mintha nem is politikus, hanem a politikától messze álló valaki írta volna ezt a könyvet, ezt a teljes fényképet nyújtó önvallomást. A szerző a magyar jobboldalt egyszerűen azzal vádolja, hogy a magyar gazdasági érdekeket minden gondolkozás nélkül kiszolgáltatta a németeknek. Olyan parlagi módon ír ezekről a kérdésekről, mint valami minden lében kanál vidéki prókátor.

De hogyan is ismerhette volna Nagy Ferenc azokat a kulisszamögötti harcokat, amelyeket a csontjuk velejéig becsületes, korrekt és eszes imrédybélák végeztek az ország érdekében politikai működésük során. Ők magukból indultak ki és azt gondolták, hogy a politikai érvényesülés egyben az anyagi érvényesülést is jelenti. Nagy Ferencnek politikai működése idején sohasem adatott meg az a lehetőség, hogy beleshessen a nagy európai és az ezzel kapcsolatos nagy magyar politika szövevényes hálózatába. Sem ő, sem pártjának vezetői nem voltak elég politikusok, s mikor hatalomra jutottak, valahogy úgy képzelték el a politikát, ahogyan azt csak azok tudják képzelni, akik tehetség híján csak a másodhegedűt játszották.

Hogyan is tudhatott volna Nagy Ferenc Imrédy Bélának 1937-i londoni útjáról? Imrédy Béla, az európai gondolkodásmódnak és tisztességnek ez a hőse annakidején mindent elkövetett, hogy erdélyi Martinuzziak példájára mentesítse Magyarországot egyetlen nagyhatalom befolyásától. Imrédy Béla ismerte az európai nagy egyensúlyt és gyötrelmes vívódásokon át jutott el odáig, ahova eljutott. Az előbb említett londoni útja során felkereste az angol pénzügyminisztert és kifejtette előtte, hogy kis Magyarország lassan a német gazdasági élet befolyása alá került. Arra kérte az angol pénzügyminisztert, hogy tegye lehetővé Magyarország számára az angol-magyar gazdasági kapcsolatok kimélyítését a német pénzügyi befolyás csökkentése végett. Az angol pénzügyminiszter a két Rotschild fivérhez küldte Imrédyt, majd megígérte, hogy rövidesen értesíti az angol kormány álláspontjáról. Három hónap múlva Imrédy Béla levelet kapott az angol pénzügyminisztertől, amelyben az közölte vele, hogy kívánságának nem tehet eleget, mert Magyarország kívül esik az angol érdekterületen és ezért az angolszász gazdasági élet vezetősége nemcsak nem ellenzi, de egyenesen jónéven veszi magyar pénzügyi és gazdasági köröktől, ha az ország érdekeinek szemmeltartása mellett minél jobban kimélyítik a németekkel való gazdasági kapcsolatokat.

Mikor Imrédy Béla a magyar bírósági tárgyaláson bemutatta ezt az írást, akkor azt még csak fel sem olvasták. De Nagy Ferenc miniszterelnöksége alatt ezt az Imrédy Bélát nyilván Nagy Ferenc beleegyezésével a Markó utcai fogház udvarán kivégezték. Ezekről a dolgokról egyetlen sort sem ír a volt magyar miniszterelnök. Ha politikus szemmel nézzük a dolgokat, akkor megállapíthatjuk, hogy nem azért tartjuk politikai bűnösöknek a tildy zoltánokat és nagyferenceket, mert résztvettek a kommunistákkal való koalícióban, hiszen ha ördögök uralkodnak Magyarországon, vagy a világ bármelyik országában, akkor is kell kormánynak lenni, hanem azért, mert nem vállalták a fék szerepét és nyomorúságos pozíciójuk érdekében szólamaikban és ami nagyobb baj gyakorlatukban is túltettek a kommunistákon és szinte azokkal versengve akasztottak és pusztították a magyar fejeket. Emlékezünk Nagy Ferenc azon bicskei beszédére, melyben azt mondotta, hogy Európa bármely országánál szigorúbban büntetjük meg a háborús bűnösöket, ami meg is történt.

Háborús bűnösök! Micsoda tág fogalom, micsoda laza megfogalmazása a dolgoknak és micsoda könnyelmű, felelőtlen leple tisztességes, becsületes emberek kivégzésének. Mert a sorozatos kivégzések Nagy Ferenc miniszterelnöksége és Tildy Zoltán államelnöksége alatt történtek. A politika sok mindent elbír. Elbírja a gerinctelenséget, az igazi célok érdekében magának a politikai igazságnak meghamisítását is, de ahol emberéletről van szó, ahol egész társadalmi osztály megsemmisítését és kiirtását határozták el, ha ez bekövetkezhetik, akkor ez már nem politika, hanem nemzetgyilkosság. És ehhez a nemzetgyilkossághoz nyújtott Nagy Ferenc segédkezet, aki, mikor túlságosan meleg lett lába alatt a föld, akkor 1947 nyarán svájci üdülés címén cserbenhagyta pártját, országát, és Svájcba szökött. Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök politikai portréja nehezen kaphat helyet a magyar miniszterelnökök arcképgalériájában.

x

A koalíciós Független Kisgazda Párt harmadik vezéralakja Varga Béla volt. Szerepe éppoly szánalmas, mint Tildy Zoltáné és Nagy Ferencé. A hatalom nagy felelőtlenségében ő is szívvel-lélekkel kooperált Rákosi Mátyásékkal és Gerő Ernőékkel, és éppúgy Nyugatra menekült a felelősség elől. Később Amerikában enyhíteni próbálta azt a szerencsétlen múltat, amelynek ő is részese volt. Az amerikai Magyar Nemzeti Bizottmány értesítőjében 1956-ban a következőket írta: "A második világháború végén és az azt követő években igen kevés megtorló intézkedés történt. Biztosan állíthatom, hogy sokkal kevesebb, mint egyéb országokban, amelyek német megszállás alatt állottak. "

Erről a mondatról a Londonban megjelenő "Hídfő" c. magyar emigráns lap a következőket írta 1956. május 10-i számában: '''Ahány szó, annyi valótlanság. Varga Béláék uralma alatt Magyarországon több, mint 400 ezer főt fosztottak meg választójogától, 30 ezret gyilkoltak meg börtönökben, akasztófákon és kivégző oszlopoknál, hatszáz ezer magyar katonát és polgárt deportáltak Szibériába és a Nemzetközi Vöröskereszt statisztikája szerint ezek közül legalább kétszázezer éhenhalt. Az Egyház statisztikája szerint legalább négyszázezer magyar nőt gyaláztak meg és félmillió magyar menekült külföldre, mintegy 245 ezer népi németet Varga Béla követelésére (''batyuval jöttek, batyuval menjenek'" jelige alatt) Mindszenty prímás legerélyesebb tiltakozása ellenére kitelepítettek az országból. Ebben a nagy mosakodásban Vargha Béla ellentétbe került kollaboráns társa, Nagy Ferenc megállapításával, aki miniszterelnök korában úton-útfélen hirdette, különösen az oroszok felé, hogy Magyarország haladt az élen a háborús és népellenes bűnök megtorlásában. S ha Arany János balladáját akarjuk idézni, akkor Vargha Bélára vonatkoztatva különösképpen elmondhatjuk:

"Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz, aki él,
Király, te tetted ezt!"

Arany János idejében azonban az ilyesmit még nem hívták testvériségnek, hanem népgyilkosságnak.

Vargha Béla és Nagy Ferenc ma Amerikában élnek és az amerikai Magyar Nemzeti Bizottmány vezetői. Nincsenek anyagi gondjaik s valószínűleg nincsen lelkiismeretfurdalásuk sem. A Gyűjtőfogház és a Markó-utcai fogház udvarán kivégzett ezrek hallatnak, mint a sír. És hallgatnak azok a magyarok is, akiknek csontjai a távoli Szibéria jeges tundrái alatt pihennek. Nem kell félniük sem az európai gondolkodású Imrédy Béla vádjától, sem attól, hogy Bárdossy László finommetszésű, humanista feje megjelenik előttük. Nem kell félniük azoktól sem, akiket azért küldtek halálba, mert a Nemzet érdekében a Németországgal való barátságot előbbre tartották a Szovjet ázsiai imperializmusánál. Nem kell félniük attól a húszezer halottól sem, akik az Októberi forradalom alatt estek el a nagyferencek és varghabélák által oly melegen üdvözölt szovjet páncélosok tüzétől. Vargha Béla pap, katolikus lelkipásztor, és mint ilyen, mindenkinél jobban tudja, hogy egyszer valamennyiünknek oda kell állni a Mindenható ítélőszéke elé és és felelniük kell óh, nem a politikáért, hanem azokért a lelkekért, akiket ők taszítottak kárhozatba. És akkor mit fognak felelni? Tizenhét %-os többség!

A kommunistákkal való koalíció már 1944 decemberében kezdődött Debrecenben, amikor szovjetorosz fennhatóság alatt megalakult az ún. első koalíciós kormány Dálnoki Miklós Béla volt vezérezredes miniszterelnökségével. Miklós Béla különös kegyben állott az oroszok előtt, mert ő volt az, aki 1944 októberében, mint az első magyar hadsereg parancsnoka átment az oroszokhoz és Szentiványi Domonkosék társaságával együtt elsőül tett hűségnyilatkozatot Molotovnak. A moszkvai tárgyalásokból és a magyar delegációnak szégyenteljes moszkvai útjáról egyébként a szovjet hadsereg szolgálatában álló őrnagy író, Illés Béla adott hűséges képet magyar nyelven megjelent munkájában. Megírta, hogy az oroszok mennyire lenézték a Moszkvát járó magyar társaságot, melynek tagjait nem tekintették másnak, mint árulóknak. Illés Béla képet adott a magyar delegáció mindegyik tagjáról, és szinte gúnyosan emlékezik meg gróf Teleki Pál fiának, Teleki Gézának Molotov dolgozószobájában tett felkiáltásáról. Ugyanis mikor Molotovnál Gerő Ernő jelenlétében Miklós Béláék aláírták az eléjük tett nyilatkozatot, akkor Teleki Géza felkiáltott: "úgy érzem, mintha most kötöttük volna meg a második pusztaszeri szerződést... (Az ún. pusztaszeri vérszerződés 808-ban zajlott le s a magyar államalapítás jelképe lett )

Dálnoki Miklós Béla azért volt kedves az oroszok szemében, mert ő adta ki azt a napiparancsot, amely a maga durva és goromba tenorjával örök szégyenfoltja marad a magyar katonai történelemnek. Ebben a nyilatkozatban az első koalíciós kormány miniszterelnöke, vitéz Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, az I. magyar hadsereg parancsnoka többek között a következőket mondotta:

"Az első hadsereg tisztjeinek és katonáinak!
Tudomásotokra hozom, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós őméltósága azonnali fegyverszüneti szerződést kötött a Szovjetunióval, Nagybritanniával és az Egyesült Államokkal. Erre a megállapodásra azért volt szükség, hogy a magyar népet megmentsük a német világhódító tervektől, helyreállítsuk az ország függetlenségét és kiverjük az országból a német megszállókat.
Erre a tényre Magyarország régi ellenségei, a németek, azzal feleltek, hogy letartóztatták és fogva tartják a Kormányzó urat. A magyar vezérkari főnök csak szökéssel tudta életét megmenteni. Budapestet megszállta a német hadsereg. Magyarország fővárosában a Gestapo főnöke pusztít, ez a véreskezű hóhér, aki minden becsületesen gondolkodó magyart hóhérbárddal fenyeget.

Magyar tisztek és katonák!
A ti kötelességtek, hogy megmentsétek Magyarországot és a magyar népet. A Kormányzó úr hadat üzent Németországnak. Ebben harcban Oroszország, Anglia és az Egyesült Államok támogatnak bennünket győzedelmes hadseregeik segítségével.
Én, mint a magyar hadsereg rangidős tisztje, a német fogságban szenvedő Kormányzó nevében megparancsolom nektek, hogy harcoljatok a német megszállók ellen, Hitler kémei, a Gestapo és a hazaáruló Szálasi ellen.

Én mint a magyar hadsereg legfőbb parancsnoka megparancsolom, hogy minden tiszt és katona a rendelkezésre álló fegyverekkel harcoljon a rablók és a Magyarországot megbecstelenítő német gyilkosok ellen. Megparancsolom, hogy a hazaáruló Szálasit úgy fogadjátok és úgy bánjatok vele, ahogyan azt megérdemli. Minden hitszegővel, aki német zsoldban áll, le kell számolni. Ahol nem lehet nyílt harcot folytatni, ott partizánküzdelmet vívjatok a német banditákkal. Ha azonban ez sem lehetséges, akkor zárt egységekben, zászlóaljakban és ezredekkel vonuljátok át az oroszok által felszabadított területekre, ahol vezetésem alatt együtt fogunk küzdeni a független Magyarország becsületéért."

Mi sem természetesebb, mint hogy ez az ember, aki ilyen napiparancsot adott ki a szovjet csapatok ellen küzdő magyar és német hadsereg háta mögött, pillanatnyilag kedves volt a Kreml emberei előtt. A magyar nép becsületére legyen mondva, hogy Dálnoki Miklós Béla felhívását elutasította magától és semmi különösebb foganatja annak nem volt. Miklós Béla Illés Béla szerint Moszkvában azzal az óvatos tervvel lépett elő, hogy Horthy Miklós után ő legyen Magyarország kormányzója. Molotov azonban elutasította ezt a javaslatot, mert valószínűleg ismerte Miklós Béla régebbi működését, melyet mint berlini katonai attasé fejtett ki 1936-37-ben. Abban az időben Németország európai nagyhatalom volt s Miklós - akkor még ezredes - a legszorosabban együtt dolgozott a németekkel. Elvtelen, meggyőződés nélküli ember volt, aki szolgai módon végrehajtotta a szovjet kívánságokat és semmiféle politikai ítélőképességgel nem rendelkezett.

Sajnos példája nem volt egyedülálló, mert a magyar tábornoki kar, melynek tagjai állandóan a német katonai vezetőség bizalmatlanságáról panaszkodtak, sok olyan magas katonai személyiséggel dicsekedhetett, akik azt hitték, hogy árulás révén biztosíthatják maguknak katonai előmenetelüket. Hogy a német katonai vezetőség a háború utolsó periódusában miért volt bizalmatlan a magyar tábornoki karral szemben, azt többek között kisbarnaki Farkas Ferenc, a VI. magyar hadtest parancsnokának naplója bizonyítja. Farkas Ferenc vezérezredes háború után megjelent naplójában többek között a következőket írja: ''1944 szeptemberében biztosítottam báró Aczél Ede politikai csoportjának moszkvai útját, akik fegyverszüneti tárgyalások végett utaztak oda. Visszatérésüket ugyancsak biztosítottam, Ezzel a ténnyel súlyos felelősséget vettem vállaimra, hiszen ha a németek ezt megtudták volna, valószínűleg a Gestapo kezei közé kerültem volna. Ezáltal megtettem az első gyakorlati lépéseket a fegyverszüneti tárgyalások felé, 1944 október 14-én a Kormányzó parancsára hazatértem, ahol a budapesti hídfőállás parancsnokává neveztek ki. Valójában a kormányzó az október 15-i proklamáció után engem akart megbízni a Lakatos kormány lemondása után egy oroszbarát kormány megalakításával."

Kisbarnaki Farkas Ferenc ugyancsak kormányzói aspirációkkal rendelkezett, de ő sem látta előre végzetes lépésének kihatásait és ezért Miklós Bélával ellentétben közvetlenül a háború után nyugatra, Németországba menekült. Nem akarunk itt részletesen írni a legfelsőbb magyar katonai vezetőség többi tagjai szerepéről, nem akarunk kitérni Vörös János és a többi vezérezredes balul végződött szovjetbarát működésére, hiszen ezen emberek legtöbbje nem sokkal a háború befejezése után bolsevista fogságba került és a magyar Népbíróság ítéletein keresztül láthatták, hogy mire vezet a szovjet barátság. Vörös János, mint az első koalíciós kormány honvédelmi minisztere, 1948-ban éppen csak hogy elkerülte az akasztófát és nyolc esztendőn keresztül raboskodott a Gyűjtőfogházban, ahol ún. különleges elbánásban részesült. Ez a különleges elbánás annyit jelentett, hogy veséjét leverték, éheztették, s mint testileg és lelkileg összetört ember hagyta el a fegyházat 1956 október végén, mikor a magyar forradalom kiszabadította.

A második ''pusztaszeri vérszerződés" prófétája, gróf Teleki Géza mint kultuszminiszter szerepelt a debreceni kormányban, de az ő dicsősége sem sokáig tartott. Milyen rövidlátók voltak ezek az emberek, akik azt gondolták, hogy mint a régi világ grófjai és vezérezredesei együttműködhetnek a hétpróbás, eszes és kommunista meggyőződéssel átfűtött moszkovita politikusokkal!

A debreceni koalíciós kormány az oroszok tanácsára nem sokkal megalakulása után behívott képviselőkből alkotmányozó országgyűlést tartott a debreceni Nagytemplomban, ahol megválasztották a parlament elnökét, aki egyúttal országfői tisztséget kapott. Ezt a szerepet a miskolci jogakadémia tanára, Zsedényi Béla vállalta, aki, mint a koalíciós Magyarország első államfője, 1955 nyarán a legembertelenebb körülmények között tűnt el a Budapest-kőbányai Gyűjtőfogház egyik cellájának szalmazsákján. Zsedényi Béla a maga naiv, vidéki, kispolgári felfogásával haláláig azt gondolta, hogy a magyar nép akarata teljesedett be ott a debreceni Nagytemplomban. Ő, aki egész élete során nem tudott kiemelkedni a kisvárosi légkörből, aki jogakadémiai tanársága mellett egy jelentéktelen vidéki napilapnak volt szerkesztője, azt hitte, hogy valóban méltó arra az állásra, amelyet Rákosi Mátyásék betöltettek vele. Nem látta a csapdákat, nem látta a nagy útvesztőket, nem látta a bolsevizmus imperialista szándékait és terveit. Saját vallomása szerint teljesen kiszolgálta az oroszokat, mert azt hitte, hogy ezáltal biztosíthatja országfői pozícióját. Mindvégig vidéki lélek maradt, aki könnyekig meghatódott akkor, amikor Szviridov tábornok, majd Vorosilov marsall régi orosz szokás szerint megölelte és megcsókolta. Ha nem volna olyan szomorú a magyar történelemnek ez a periódusa, akkor csak mosolyognunk kellene azon, ahogyan a Harmadik Magyar Köztársaság első elnökének a karrierje elkezdődött a kőbányai Gyűjtőfogházban elmondott elbeszélése szerint.

Miskolcon történt 1944. dec. 3-án, hogy egy borús éjszakán a szovjet csapatok minden ellenállás nélkül elfoglalták a Szinva parti várost. Az emberek a pincékben lapultak és a bizonytalanság érzésével várták az eseményeket. Másnap reggel halotti csend borult a városra. Zsedényi Béla jogakadémiai tanár úr - miután elfalazta leányát és feleségét a pincében - emeleti lakásának ablakából a függöny mögül figyelte a városon végigdübörgő vöröscsillagos tankokat. Aztán felrettent, mert orosz autó állt meg a háza előtt és abból egy orosz tiszt vezetésével ismert miskolci kommunisták szálltak ki és kopogtattak Zsedényi Béla lakásának ajtaján. A látogatók elmondották, hogy a megszálló szovjet csapatok parancsnoka demokratikus érzelmű polgárokkal óhajt beszélni a délelőtt folyamán, és ezért Zsedényit, mint a miskolci haladó értelmiség tagját is meghívták. Zsedényi Béla némi ijedtséggel köszönte meg a meghívást és megígérte, hogy pontosan ott lesz a Városháza nagytermében.

A látogatók ezután eltávoztak és az 52 éves jogakadémiai tanár, aki hozzászokott ahhoz, hogy hivatalos körök előtt fekete ruhában és megborotválva jelentkezzék, megborotválkozott, magára vette kopott zsakettjét és tíz órára pontosan ott volt a Városházán. A teremben, csupa szőrösarcú, rossz ruhába öltözött ember volt, akik legtöbbje nyilván ilymódon akarta igazolni a nemzetközi proletariátushoz való tartozandóságát. Két orosz kapitány szépen sorbaállította őket, s azután megnyílt az ajtó és belépett a terembe a miskolci orosz csapatok parancsnoka. Végignézett a díszes társaságon, gúnyosan mosolygott, s azután a frissen borotvált és ünneplő ruhába öltözött Zsedényi Bélán akadt meg a szeme. Pár pillanat múlva Zsedényi már az egyik belső szobában tárgyalt az orosz tábornokkal, aki megkérdezte, hogy miért borotválkozott meg és miért öltött fekete ruhát. A jogakadémiai tanár illedelmesen válaszolt a feltett kérdésre és ezzel el is indult a gyűjtőfogházi szalmazsákon végződő karrierje. Zsedényi Béla azonnal persona grata lett, az orosz tábornok hamar rájött arra, hogy a nagyteremben egybegyűlt emberek javarésze a proletár jelleg kihangsúlyozása végett jelent meg borotválatlanul és rongyos ruhában. A tábornok leszidta, leköpködte őket, majd azzal zavarta őket haza, hogy jöjjenek vissza egy óra múlva rendes ruhában és kevésbé szőrösen. Az ügyről természetesen azonnal jelentés ment és Zsedényi Bélát kinevezték képviselőnek, majd a debreceni gyűlésen "közfelkiáltással" államfői jogkörrel rendelkező országgyűlési elnöknek.

Budapest eleste után az országgyűléssel együtt Zsedényi Béla is Pestre jött és megkezdte működését. A Lipótváros egyik utcájában, volt ügyvédi irodájában rendezkedett be és gyakran volt vendége Vorosilov marsallnak. Saját elbeszélése szerint annyira bizalmas kapcsolatban állott a marsallal, hogy az több ízben felkereste Zsedényit, s Karádi Katalin és Déry Sári könnyelmű életet élő budapesti operettszínésznők társaságában kedves estéket töltött a Harmadik Magyar Köztársaság első elnöke lipótvárosi lakásán. Aztán múltak a hetek és a hónapok és szép napon Zsedényi Bélát éppen úgy félreállították, mint a debreceni koalíciós kormány többi tagját. Zsedényi Béla megtette a kötelességét és mehetett, de nem a békés polgári otthonba, hanem a népbíróság elé, amely 1948-ban életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre ítélte a debreceni államelnököt. Hat nehéz esztendő állott rendelkezésére Zsedényi Bélának, hogy elmélkedjen a múlt fölött, egészen addig, amíg a gyomorrák nem végzett vele. A börtönben megverték, az őrszemélyzet bádogkoronát tett a fejére, debreceni királynak nevezték s olyan megaláztatásokban volt része, amely csak olyan államfőnek jár ki, aki a szovjet akaratából lett azzá.

Sic transit gloria mundi

A debreceni koalíciós kormány dicsősége mindössze pár hónapig tartott Budapesten Miklós Bélát lemondották és Tildy Zolán lett a miniszterelnök. A debreceni kormány grófjai és tábornokai lassan a budapesti Gyűjtőfogház cellájában ébredtek fel. Az új kormány kiírta a választásokat. 1945 november 4-én hosszú harcok után Vorosilov engedélyével megtartottak a választást, amely 53%-os kisgazdapárti győzelemmel végződött. A kommunisták és a szociáldemokraták egyenként 17-17%-kal kerültek be a parlamentbe. Hogy azonban a magyar helyzettel tisztában lévő külföldi vélemények milyenek voltak, arra legjobban rávilágít Sauvageot budapesti francia professzornak az egyik párizsi napilapban megjelent cikke. A francia professzor, aki majd negyed évszázadot töltött Budapesten, azt írta, hogy azért kapta a Kisgazda Párt az összes szavazatok 53%-át, mert ő állott a választásokon induló pártok szélső jobboldalán. Ha a Kisgazda Pártnál még jobboldalibb párt is részt vehetett volna a választáson, nyilván az vitte volna el a győzelmi pálmát.

Sajnos a Kisgazda Párt akkori vezetősége Tildy Zoltán és Nagy Ferenc azt hitték, hogy ez a győzelem valóban az ő érdemüknek a következménye. Nem látták és nem ismerték azokat az erőket, amelyek a magyar népben rejtőztek. Nem látták a közhangulatot, bíztak a kommunistákkal kötött szövetségben és szinte eléggé el nem ítélhető módon vettek részt abban a versenyben, amelynek végső célja az egyes magyar társadalmi osztályok megsemmisítése, az intelligencia és a régi középosztály kiirtása és a történelmi Magyarország felszámolása volt. A Kisgazda Párt sajtója versenyt üvöltött a kommunista és a szociáldemokrata lapokkal. Nem fékezték az indulatokat és ahelyett, hogy mérsékelték volna a volt munkaszolgálatosok és üldözöttek bosszúját, még inkább olajat öntöttek a tűzre. Rövidesen azonban rá kellett jönniük, hogy az ún. polgári pártok rendszere csak fikció, ill. hogy Szakasits Árpád szavaival éljünk aritmetikai játék volt a választásokon elért óriási többség. De amíg erre rájöttek, amíg kijózanodtak a győzelmi mámorból, addig sok víz lefolyt a Dunán, sok olyan hibát követtek el, melyeket később már nem lehetett jóvátenni. Igaz, hogy a Kisgazda Párt olyan többséget kapott, hogy egymaga is kormányképes lett volna, de Tildy Zoltánék és Nagy Ferencék tiszteletben tartva a jaltai megállapodást, óriási engedményeket tettek a mind erőszakosabban fellépő Kommunista Pártnak.

A kormányalakítási tárgyalásokon mindjárt az elején érvényesült a szovjetorosz befolyás és így a kommunisták kapták meg a belügyi tárcát, ők vették át a rendőrség megszervezését, ahol azonnal megkezdték az ÁVÓ felállítását. Az 53%-os többségű Kisgazda Párt vezetői csak lanyhán tiltakoztak a parlamenti jogok ily brutális megsértése ellen. A tiltakozásnak persze semmi eredménye nem volt. A Vörös Hadsereg védelme alatt álló Kommunista Párt vezetői ismerték embereiket és ismerték az emberek megfélemlítésének a módszereit. Azok a képviselők ill. kisgazdapárti vezetők, akik a parlament ülésén a mentelmi jog védelmében felszólaltok a mindjobban fokozódó kommunista terror ellen, egyszerűen eltűntek. Nem állították őket bíróság elé, hanem éjjel s lakásukról hurcolták el őket. Így tűnt el Fillér István, majd a Kisgazda Párt Vezetőségének egyetlen gerinces tagja, Kovács Béla is, akit majd egy évtizedig tartó orosz fogság után engedtek haza Magyarországra.

A parlament ülésein és a nyilvános naggyűléseken a Kommunista Párt kikezdte magát a Kisgazda Pártot is. Először Sulyok Dezső eltávolítását követelt ék, amit a Független Kisgazda Párt Nagy Ferenccel az élén teljesített is. Sulyok Dezső kizárása után vérszemet kapott a Kommunista Párt és alcsoportok eltávolítását követelte, és ezekben a lélektani pillanatokban mutatkozott meg a Kisgazda Párt csődje. Ahelyett, hogy a vezetők egy ország világhoz szóló deklaráció keretében tiltakoztak volna a pártbelügyekbe való beavatkozás ellen, mint riadt juhok teljesítették a KP minden követelését. És ebben a kérdésben nem menthetik magukat a Kisgazda Párt vezetői, de különösen nem Tildy Zoltán és Nagy Ferenc, mert mint az ország miniszterelnökei, a volt jobboldali magyar politikusok tragédiájából kifolyóan tudniuk kellett, hogy a politika, különösen veszélyes időkben, helytállást, gerincet, és ha kell, életet is követel. De ezek az emberek túl kispolgáriak voltak ahhoz, hogy bátran kiálljanak. Nem volt meg bennük a magasabb célokra elhívatottak bátorsága, a Martinuzzi Györgyök életre-halálra menő kétkulacsossága és főként nem volt meg bennük az a politikai horizont, amelynek híján nem beszélhetünk politikáról (Martinuzzi (Fráter) György erdélyi politikus, aki a török porta és a bécsi udvar között vitte Erdély veszélyes politikáját). Mint Nagy Ferenc előbb említett könyvében írja, elhatározták, hogy híd lesznek a kelet és nyugat között. Megbíztak az oroszban és azt gondolták, hogy európai szerepet fognak betölteni.

Az 1945 évi novemberi választások bizonyították, hogy az ország többsége a polgári világrend hívének vallja magát, és ezzel a vallomásával a magyar nép félreérthetetlen jelet adott a Kisgazda Párt vezetőinek. De azok nem értették meg ezt a jelet és nyugodtan tűrték, hogy az országos ügyeket ne a kisgazdapárti miniszterelnök, hanem a moszkvai ötösfogat vezesse. A tulajdonképpeni hatalmat már a koalíció kezdetén Rákosi Mátyás, Vas Zoltán, Révai József, Péter Gábor és Gerő Ernő jelentették. Munkájuknál egyáltalán nem szégyellték igénybevenni a Magyarországon tartózkodó szovjet erőket, sőt összedolgoztak azokkal, és így mindenki láthatta, hogy a vörös ötösfogat tagjai Moszkva magyarországi ügynökei. A rendőrség vezetője Péter Gábor budapesti mellényszabó volt, aki a Budapestre érkezett NKVD vezetők segítségével és irányítása mellett szervezte meg a később oly félelmetes hírre jutott Államvédelmi Politikai Osztályt. A magyar rendőrség hivatalos helyiségeiben felkerültek a hírhedt orosz GPU-vezér, Dzserdzsinszkij képei, akinek működéséről a nagy lengyel író, Osszendovszky festett méltó képet "Lenin" című könyvében.

A kommunista párt koalíciós politikájához hozzátartozott a vallási, de különösen a katolikus egyház kérdéseinek szovjet módra való megoldása is. Ismerték a magyar nép vallásosságot, ezért az átmeneti időt jelentő években politikájuk azt a látszatot keltette, mintha a KP tisztelné a vallásszabadságot ill. az emberek vallási meggyőződését. A városokban megalakult kommunista brigádok a központi bizottság utasítására óriási sajtópropaganda megindítása mellett megjavítottak egy pár bombasérült templomot, sőt mikor leégett a lipótvárosi plébániatemplom kupolája, akkor Rákosi Mátyás volt az első, aki a kommunista párt nevében egymillió forintot ajánlott fel a templom megjavítására. Ügyes politikájuk sok embert megtévesztett, mert KP hétpróbás vezetői ismerték az Egyházat, de különösen a katolikus Egyház befolyását a tömegekre. Az 1945-ös választáson kapott 17% óvatosságra intette a vezetőket, és nem akartak ajtóstól rontani a házba. Rákosi Mátyás volt a fő mozgatója az ügyeinek, ő tárgyalt, nyilatkozott, és úgy állították be személyét, mint e nemzet jóságos atyját. Ő volt a forint megteremtője, miután a KP gazdasági főtanácsadója, Vass Zoltán a világtörténelem legnagyobb inflációs manőverét hajtotta végre.

Erről a manőverről Nagy Ferenc Münchenben megjelent könyvében azt írta, hogy az ország "sikerrel átvészelte az inflációt". A volt magyar miniszterelnök, ha őszintén írta ezeket a sorokat, akkor fogalma sincs az inflációt előidéző okokról, ha pedig elhallgatta, akkor helytelenül cselekedett. Az inflációt kommunista Vass Zoltán vezetésével azért hajtották végre, hogy kihúzzák a pénzügyi alapot a középosztály és a háború alatt némi vagyonhoz jutott önálló kisiparosok lába alól. Eltekintve ettől tudjuk azt is, hogy ez a gyors ütemben végrehajtott infláció milyen óriási hasznot jelentett azok számára, akik azt végrehajtották. Ebben a végrehajtásban előkelő szerep jutott a koalíciós kormány kisgazdapárti pénzügyminiszterének, Gordon Bélának is, és mindazon többieknek, akik az amerikai cigaretta csempészésén túl úgyszólván állami segédlettel a magyar értékek külföldre csempészésével foglalkoztak. De az infláció elérte a célját és a középosztály teljesen elszegényedve állott akkor, amikor a mindjobban vörösödő láthatáron megjelent a forint.

A koalíció első éveiben pontosan ugyanaz történt Magyarországon, mint annakidején a balti államokban, ahol a világ közvéleményének megtévesztése miatt a magyarországihoz hasonló koalíciós kormányok alakultak, gondosan vigyázva arra, hogy a végrehajtó hatalom a KP kezében maradjon. A menetrend itt is, ott is ugyanaz volt. Ezzel az ügyes politikájukkal nemcsak a politika élén járó nagyferencekben, nemcsak a magyar tömegek egy bizonyos részében, hanem sajnos a keresztény vallási felekezetek papjainak egy töredékében is sikerült bizonyos szimpátiát felébreszteni maguk iránt. "No lám" mondották ezek a naiv lelkek, "nem is olyan rosszak ezek a kommunisták, hiszen javítják a templomainkat, békében hagyják papjainkat, az utolsó száz holdig felosztották az urak földjét, tehát csak a túlzó német és jobboldali propaganda volt az, amelyik rosszat mondott róluk. Ez a vélemény azonban megváltozott akkor, amikor az 1947-es választásokon a kommunista párt 22%-os szavazatot kapott és a szociáldemokratákkal együtt többségi pártot alakított a két párt fúziója után. Ez a 22%-os győzelem valóban a kommunista Párt előretörését jelentené abban az esetben, ha tiszta választásról beszélhetnénk. De ezt a választást a később kivégzett kommunista, Rajk László belügyminiszter vezette, aki semmiféle terrortól nem riadt vissza, hogy szaporítsa a kommunista szavazatokat. Övék volt a rendőrség, a közigazgatás, így természetes, hogy a titkos választás már csak fikció volt. Rajk László agytrösztje találta ki az ún. kékcédulás vándorszavazókat. Teherautók százai vitték szét az országban a megbízható kommunista választókat, akik az új választási rendelet szerint kék cédulájuk birtokában nemcsak munka és lakóhelyükön, hanem bárhol is szavazhattak.

A választások után a már teljesen baloldali vezetés alatt álló Magyar Távirati Iroda keretében működő Közvéleménykutató Intézet ankétja szerint a Kommunista Pártra esett szavazatok aránya kék cédulák nélkül mindössze 18% lett volna. Nem járunk azonban messze az igazságtól, ha azt írjuk, hogy legjobb esetben a KP megtartotta az 1945 évi választásokon elért 17%-ot. A tömegek ebben, az időben még nem látták a kommunizmus igazi arcát, hiszen mint azt fennebb írtuk, Rákosi Mátyásék még csak az első periódusnál tartottak, a terrorcselekedetek még csak a színfalak mögött játszódtak le, ill. ekkor még csak a fasiszták megsemmisítéséről volt szó. A vörös sróf még csak félcsavart csinált. Európa és Amerika óriási mennyiségű szeretetadománnyal támogatták az országot, s a koalíció kezdő éveinek látszólagos első gazdasági fellendülése ezt a 17%-ot a KP javára írta.

Az 1947-es választásokkal kapcsolatban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a választásokból többszázezer embert zártak ki azzal az indoklással, hogy az illetők fasiszták voltak. Ha ezek az emberek élhettek volna választójogukkal, akkor az aránylagos kommunista szavazatok száma alig érte volna el a 10%-ot. Egyébként jellemző az ország közhangulatára, hogy a hirtelen kiírt választások előtt alig pár héttel megalakult Katolikus Néppárt és a többi polgári pártok minden komolyabb szervezet, propaganda és egyéb hadipáncél nélkül vettek részt a választásokon és az erősen hanyatló Kisgazda Párttal együtt az összes szavazatok 45%-át szerezték meg. Ezeknek a pártoknak nem voltak vezető politikusai, sem rádiójuk, sem újságjuk, de a tömegek mégis tudták, hogy hová kell szavazniuk, akármilyen pártra, amely szembenáll a kommunistákkal. A politikában meglehetősen ismeretlen Barankovics féle katolikus párt propagandája mindössze annyiból állott, hogy a vasárnapi misék után a templomok bejárói előtt fiatal fiúk és leányok állottak, kezükben egy fehér kartonlappal. A kartonlapon csak egy szám volt. A láthatatlan szöveg azt mondotta, hogy a választási cédulán erre a számra tedd a keresztet.

A választások alatt a Kommunista Párt elérte célját. A Független Kisgazda Párt, amely 1945-ben 53%-ot kapott, 1947-ben már az összes szavazatoknak alig 20%-át szerezte meg. Az ország legnagyobb pártja a Kommunista Párt lett. Ez a kommunista dialektika szerint azt jelentette, hogy az ország népe a kommunista világnézet mellett szavazott és ezért már előre szentesítette a KP munkáját és országos uralmát. Közvetlenül a választások után megindult a terror, s a hatalom birtokában a moszkvai politikusok már nem vették tekintetbe sem a külföld véleményét, sem az ország 80%-ának politikai állásfoglalását. Pár héttel a parlament összehívása után egymás után kezdték letartóztatni a koalíción kívülálló pártok vezetőit, megszüntették pártjaikat, feloszlatták szervezeteiket és megindultak a megfélemlítések. A pártok vezetői, akiket nem tartóztattak le, külföldre menekültek, mert féltek otthon maradni. Később kommunista befolyás alatt megszerkesztették és törvényerőre emelték az új büntetőperrendtartást, amely lehetővé tette, hogy bárkit halálra, vagy életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítéljenek, akinek felfogása ellenkezett a kommunista tanokkal. Az 1948-as esztendőt a koalíció bukásának nevezhetjük, bár Rákosi Mátyás a "fordulat évének" keresztelte el. Ez volt az az esztendő, amikor Magyarország kezdett elfordulni Európától, mert a Kreml úgy rendelkezett, hogy Magyarország előretolt bástyája legyen a szovjet imperializmusnak és mindazoknak az eszméknek, melyek célja nemcsak a magyar, hanem az egész kétezer esztendős európai kultúra megsemmisítése.

A Kommunista Párt lassú, ravasz és céltudatos munkával haladt végső célja, a proletárdiktatúra felé. De a látszatot még mindig tartották. A KP még mindig ragaszkodott a koalícióhoz, bár az ország legnagyobb pártja a KP volt, az ország elnöki székében mégis a koalíciós gondolat gyenge jellemű hőse, Tildy Zoltán ült és Nagy Ferenc szökése után az ugyancsak kisgazdapárti Dinnyés Lajost nevezte ki a KP a kormány elnökévé. Az igazságügyi gépezetet Ries István igazgatta, aki szociáldemokrata létére a maga részéről mindent elkövetett, hogy minél nagyobb eredménnyel fejezze be a megtorlás szégyenteli munkáját. Ries István volt a megalkotója a népbírósági törvénynek, melyek előszavában ő maga azt írta, hogy a népbírósági törvény célja nem az igazságszolgáltatás, hanem a megtorlás. Ez a törvény biztosította a gyülevész tagokból álló Népbíróságok azon jogát, amely szerint a népbírósági ítéletek, sőt halálos ítéletek ellen sem lehet fellebbezni és a vádlottat két órán belül ki kell végezni. Jogászember még nem írt olyan előszót a jog nevében alkotott paragrafusokról, mint a koalíciós kormányok szociáldemokrata igazságügyminisztere, aki valószínűleg elgondolkozott ezen a mondatán akkor, amikor alig pár évvel törvényének megalkotása után az ÁVÓ-s nyomozók kihallgatás közben agyonverték. A népbírósági törvény megalkotója a váci fegyházban fejezte be életét és épp olyan számmal megjelölt cövek alatt nyugszik, mint mindazon többiek, akik az általa életrehívott népbírósági törvény alapján pihennek a budapesti Gyűjőfogház és a váci fegyház szomorú temetőjében.

A palástos hóhér

Talán egyetlen más népe a világnak sem oly ötletes találó jelzők felszínre dobásában, mint a magyar. A honalapító Árpád, országépítő Szent István, a haza bölcse Deák Ferenc, legnagyobb magyar Széchenyi, az aranyszájú Fock János, farkastorkú Károlyi Mihály gróf, mind megannyi bizonyítékai népünk politikai bölcsességének és ötletes találékonyságának. Igaz hogy Széchenyi István jelzőjét Kossuth Lajos mondotta első ízben a Vármegyeház ódon termében, de a magyar nép átvette és a maga idejében szentesítette azt. Később a koalíció idején akárhogyan is írtak és szónokoltak a KP propagandistái Rákosi Mátyásról, hogy ő a "haza atyja", ebből a díszes jelzőből csak szellemes vagy kevésbé szellemes viccek születtek, de népünk ösztönösen érezte ennek a mesterségesen készített propagandafogásnak az ürességét és nem utolsósorban hazugságát. Csodálatosképpen beidegződött azonban, méghozzá minden különösebb propaganda nélkül az orosz szuronyok árnyékában megszületett Magyar Köztársaság első elnökének, Tildy Zoltánnak a jelzője: a palástos hóhér. Tildy Zoltánt 1946 febr. l-én választották a köztársaság első elnökévé és ugyancsak ebben az időben kezdődtek azok a sorozatos kivégzések, amelyek mindegyikét a szeghalmi református lelkészből lett köztársasági elnök hagyta jóvá és az ő nevével kísérték a bitó alá a koalíciós idők bosszújának magyar áldozatait.

A halálraítéltek névsorát már előre elkészítették a KP végrehajtó bizottságának ülésein és onnan mentek az utasítások a különböző népbírósági tanácsokhoz, ahol az előre megadott ítélettel lejátszották a tárgyalást, s akárhogyan is vallottak a tanúk, akárhogyan is védekezett a vádlott, az előre megszerkesztett ítélet ellen nem volt fellebbezés. Ezek az arcpirítóan szégyenletes bírósági komédiák akkor kezdődtek, amikor Tildy Zoltán elfoglalta elnöki székét. És ez a református pap, aki kenetteljes beszédével annyiszor szerepelt a nyilvánosság előtt, soha egyetlen egy esetben sem mert szembeszegülni a halálos ítéletek tulajdonképpeni megalkotóival, a KP legfőbb vezetőségével. Mint szégyenteljes báb írta alá az elé terjesztett kivégzéseket, és úgy utasította el a kegyelmi folyamodványokat, mintha nem is emberéletről, nem is családapákról, kötelességüket teljesítő katonákról, vallásuk szolgálatában álló katolikus szerzetesekről és papokról, meggyőződéses, becsületes politikát folytató politikusokról, hanem rablógyilkos cigányok életéről lett volna szó. Nem egy, tíz vagy száz, hanem ezer és ezer halálos ítéletet írt alá a palástos hóhér szomorú epitafiummal felruházott szeghalmi prédikátor, csak azért, hogy megtarthassa pozícióját és nyugodtan nyaralhasson a Sorg-családtól ellopott leányfalusi villában. A történelem ítélőszéke talán sokmindent megbocsát Tildy Zoltánnak. Megbocsátja a felesége által fűtött nagyratörő vágyakat, minden szakértelem nélküli két fiának és vejének országos pozícióba való helyezését. A magasabb politika szempontjából még talán a szégyenteljes koalíciós esztendőket is megindokolhatja, de nem hisszük, hogy valaha is elfelejtené Tildy Zoltánnak azt a sok-sokezer sírt, amely alatt az eltört nyakcsigolyájú vagy átlőttszívű halottak hevernek, akik a túlvilágra való belépési jegyüket a palástos hóhérnak nevezett köztársasági elnöktől kapták.

A politikai kivégzések 1946 január közepén indultak meg, amikor még a három tagból álló tanács döntött a halálra ítéltek kegyelmi kérvénye fölött. A tanács három tagja közül kettő mindig kisgazdapárti volt. A törzstagok Vargha Béla és Nagy Ferenc voltak. Ez a tanács utasította el Bárdossy László ügyvédje által benyújtott kegyelmi folyamodást, mintegy feleletül arra, hogy Bárdossy László Magyarország volt miniszterelnöke és külügyminisztere nem kért kegyelmet. 1946 január 16-án végezték ki és kivégzése már csak azért is országos részvétet keltett, mert Bárdossy mindvégig az egész népbírósági tárgyaláson úgy viselkedett, ahogyan csak olyan ember viselkedhet, aki tisztában volt nemcsak politikai felelősségével, de ellenfeleinek aljasságával is. Az volt a vád ellene, hogy az ő miniszterelnöksége alatt üzent a magyar kormány hadat Szovjet-Oroszországnak. A kivégzéshez hiába készítette elő a talajt mind a kommunista, mind a kisgazdapárti sajtó, a Markó utcai kivégzőhelyen mégis csak azok jelentek meg, akik vért akartak látni, akik hosszú évekén keresztül tapsoltak akkor ha becsületes magyar fejek hullottak a porba. Bárdossy László mikor odaállt a három fegyőr puskájának csöve elé, világosan érthető szavakkal kiáltotta: "Isten óvja Magyarországot ettől a kommunista bandától!" Alighogy elhangzottak szavai, eldördültek a fegyverek. Bárdossy utolsó mondata szinte órákon belül terjedt el az egész országban, aminek az volt a következménye, hogy az ezután következő kivégzéseken a jelenlevő volt munkaszolgálatosok, asszonyok és minden társadalomnak legalsóbbrendű rétegeiből verbuválódott egyedei már a kivégzés megkezdésekor oly nagy zajt csaptak, hogy egyetlen szót sem lehetett érteni abból, amit a halálraítélt a Mindenhatóhoz való útja előtt mondott.

Bárdossy kivégzése csak a nyitány volt. 1946 február 1-én Tildy Zoltán lépett az, elnöki székbe és az ő elnökösködésének alig négy esztendeje alatt kivégzés kivégzést követett. És ezekre a kivégzésükre a volt szeghalmi református pap, volt országgyűlési képviselő Tildy Zoltán ütötte rá a pecsétet. Alig egy hónappal Tildy Zoltán hivatalbalépése után vezették a vesztőhelyre vitéz Imrédy Bélát, aki az amerikaiak által való hazaszállítása után a legembertelenebb szellemi gyötréseknek volt kitéve. A Zeneakadémia nagytermében megtartott bírósági tárgyalás során teljes erejével működött a jól megszervezett közönség, amelyet a rendezők úgy válogattak össze, hogy az együttes benyomás azt a látszatot keltette, mintha egyenesen a magyar nép követelné ezeknek a volt politikusoknak a halálát. Imrédy Béla ügyésze nem kisebb személyiség volt, mint a kisgazdapárti Sulyok Dezső, aki ügyészi beszédében nemcsak Imrédy Béla testének, hanem szellemének és lelkének is a kiközösítését kívánta. Ez a volt kisgazdapárti képviselő, volt papi ügyvéd a koalíció első idejében éppen úgy együtt menetelt az orsz megszálló katonaság szuronyaival, mint Nagy Ferenc, Vargha Béla, Tildy Zoltán és mindazon többiek, akik valami csodálatos vaksággal verve és hatalomvágytól űzve lettek részesei a régi Magyarország felszámolásának. Lehet, hogy ennek a régi Magyarországnak voltak hibái, de mindezeken túl - és ezt ma már teljes tudattal mondhatjuk - semmiféle közös nevezőre nem hozhatjuk azzal a Magyarországgal, amely Tildyék segítségével teljesedett be a Duna-Tisza közén. Imrédy Béla utolsó megnyilatkozása szerint a halál egyenesen megváltás volt számára, mert fogságának minden egyes napján úgy kezelték, mint valami kísérleti nyulat. Csatornából előmászott újságírók, pszichológusok és álpszichológusok látogatták, vérvizsgálatot vettek tőle, mindenképpen rá akarták bizonyítani nemcsak zsidó származását, hanem azt is hogy vérbajos, és hogy mint súlyos szellemi betegségben szenvedő egyén került annakidején a miniszterelnöki székbe.

A szenny és piszok öntötte el az országot és az irányítók, az ország igazi tönkretevői ezt a szennyet és piszkot azok fejére öntötték, akik ott ültek a Markó utcai fogház szürke épületének tetves és poloskás zárkáiban. A halálraítélteket Király utcai kereskedősegédekből újságíróvá előlépett szerkesztő urak keresték fel és megkérdezték, hogy érzi magát és mi lesz az utolsó gondolata, ha majd ott áll a bitófa alatt. Imrédy Bélának a kivégzés előtti hetekben elvitték szalmazsákját és Magyarország volt miniszterelnöke heteken keresztül a szalmazsák nélküli vasrácson aludt. Az új börtönigazgatóság által engedélyezett látogatók megkérdezték tőle, hogy vajon akkor is olyan tetves volt, amikor miniszterelnök volt? Heteken, hónapokon keresztül tartottak ezek a tortúrák és még akkor sem csillant fel az emberiességnek a legkisebb jele sem, amikor az ügyészi asztaltól a kivégző oszlopig tartott az út. S a kivégzés után ez a megvadult tömeg, ez a hatalomra jutott csőcselék odarohant a vérben fetrengő haldoklóhoz, vagy az akasztófán függő, még ki nem hűlt testű emberhez és fényképezték, s mint valamikor Krisztust, arculütötték a halottat és leköpdösték a terítékre került áldozatot. Mintha nem is Európa, hanem a legsötétebb Ázsia intézte volna az ügyeket abban a Magyarországban, ahol plakátok és újságok és tildyzoltánok hirdették, hogy felszabadultunk!

Az Imrédy-per után következett Szálasi Ferenc és volt minisztertársainak az ügye. A koalíció alatti politikai bűnügyeknek ez volt az igazi szenzációja, mert mindenki tudta a beavatottak közül, hogy ezeknek az embereknek meg kell halniuk, ezeket az embereket meg kell alázni, mert ismeretlen hatalmakkal mertek szembeszállni, és annakidején a napnál világosabban kinyilatkoztatták, hogy politikájuk egyetlen célja az országnak a bolsevizmussal szemben való megvédése. És a második világháború győzteseinek örök szégyenfoltja kell hogy maradjon, hogy ezeket az embereket, akik puritánul, becsületesen és hittel küzdöttek az európai kultúrát fenyegető bolsevizmus ellen, kiadták annak az erőnek amely ellen ma azok fegyverkeznek és harcolnak, akik akkor, 1946-ban a potsdami megegyezés után szinte versenyt vadászva üldözték az egyetemes európai gondolat védelmezőit. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és nagyot kanyarodott a nemzetközi politika útja. Húsz esztendő alatt az idő igazolta azokat a kivégzetteket, akiknek az volt a bűnük, hogy a Németországgal való szövetséget kötelezőbbnek tartották magukra, mint a szovjet felszabadítást.

1946 februárjában intézték el az utolsó magyar nemzeti kormányt. Minden forradalomnak cirkusz kell, s az ország akkori urai bőven gondoskodtak arról, hogy ne száradjon fel a vér a magyar arénában. A Ries István szociáldemokrata igazságügyminiszter által megszerkesztett népbírósági törvény megszüntette a fellebbezési jogot és az ítélet után két órával már végre is lehetett hajtani az ítéletet. A népidemokráciák hírhedt névre vergődött hóhéra, Bogár főhadnagy úr állandóan permanenciában volt és úgyszólván éveken keresztül minden nap megjelent fekete ruhájában és fekete puha kalapjában a kivégző helyeken. A cirkusz azonban már a népbírósági tárgyalásokon megkezdődött. Mert valóban úgy nézett ki a Markó utcai fogház, mint valami óriási zsibvásár, mint valami pacsuliszagú körúti orfeum, ahol azonban nem művérrel, hanem magyar politikusok vérével szórakoztatták ezt a magából kikelt, perverz állati ösztönökkel terhelt közönséget. Volt csendőröket, katonákat, tiszteket, őrmestereket és közlegényeket egyaránt akasztottak reggel, délben, délután és este, napfénynél és Jupiter lámpák mellett.

És az elnöki székben ott ült a palástos hóhér... Hebehurgyán megtartott tárgyalások, megfélemlített és megfizetett tanúk, halálraijesztett védelem, és máris elkészült a halálos ítélet. Két óra múlva kipirult arccal, mintha maga helyett az egész világot szégyellne, már ott függött az akasztófán az a szerencsétlen, akit sorsa az ún. magyar demokrácia igazságszolgáltatásának bírói emelvénye elé idézett.

Akinek szerencséje volt, akinek a volt fűszeressegédekből, csaposlányokból és züllött pincérekből álló népbíróság megengedte a fellebbezést, az a NOT-hoz folyamodhatott. Ahhoz a NOT-hoz, amelynek elnöke a szegedi ügyvéd, Bojta-Burger Béla volt. A fellebbezések során ő jelentette az életet és a halált. Tanácselnök és ügyész volt egy személyben. A tárgyalások során szellemeskedett, mint Fouquier-Tienville és aljasabb volt mint Fouché. Matolcsy Mátyásnak például a következőket mondotta: ''Vigyázzon Matolcsy, legyen őszinte, hiszen Pálffy Fidél semmit sem csinált, mégis felakasztottuk". Cinikus volt, és mint az uralomra jutott sakál játszott az élet-halál küszöbén álló emberekkel. Az ő kezében futottak össze a népbírósági tárgyalások, és a kommunista párt vezetőségével ő állította össze a kivégzendők listáját. A tárgyalás tehát csak cirkusz volt. A magyar nép, a falvak parasztjai és a városok munkásnegyedeinek népe, a meggyötört és megfélemlített középosztály hallgatott s tudta, hogy ez nem az ő szabadsága és nem az ő demokráciája. Február végén és március elején ilyenképpen rendezték meg a Szálasi pert. Hangszórón és rádión közvetítették a tárgyalást gondosan ügyelve arra, nehogy azon megnyilatkozások is az ország elé kerüljenek, amelyek a vádlottak férfiasságát és politikájuk tisztaságát bizonyították. Dolgoztak a filmfelvevő gépek és amire talán még Oroszországban sem volt példa, az ország minden filmszínházának be kellett mutatnia a kivégzésekről történt premier plán felvételeket.

És hogy elérkezzünk a dolgok aljára, fel kell jegyeznünk azt a kis epizódot, amely az ún. Budapest-Dél internáló táborban játszódott le nem sokkal Szálasi Ferencék és Hubay Kálmán kivégzése után. Köztudomású, hogy a Roosevelt kreálta amerikai CIC nemcsak a háborús bűnösöket, hanem azoknak családját, feleségeiket és gyermekeiket is kiadta a szélső sztálinista Péter Gáboréknak. Ugyanez a sors jutott Szálasi Ferencnének és Hubay Kálmánnénak is. A két szerencsétlen asszony ellen nem tudtak eljárást indítani, s ezért az előbb említett helyre internálták őket. Onnan kísérték át a két asszonyt minden reggel a soroksári úti vágóhídra, ahol az őrizetükre kirendelt pribékek felügyelete alatt belet kellett mosniuk. Egyik este, mikor ismét visszakísérték őket az internálótáborba, a tábor parancsnoka személyesen ment értük és a Károly kaszárnya egyik nagytermében berendezett mozihelyiségbe vitték őket, ahol végig kellett nézniük férjeik kivégzéséről készült filmet. A film bemutatását külön erre a célra odarendelt konferencia előadása kísérte.

Az ország elnöki székében ekkor még mindig Tildy Zoltán ült. Március közepén ostromállapot képét mutatta fogház a Markó utcai fogház udvara. Délben fél egykor végezték ki Gera Józsefet, Beregfy Károlyt, Vajna Gábort és legutoljára, mint legfőbb bűnöst, Szálasi Ferencet... Pontosan egy hét múlva vezették a bitófák alá Szöllősy Jenőt, Csia Sándort és az alig harmincesztendős báró Kemény Gábort. És azután jöttek a többiek. Baky László és vitéz Endre László. Egy napon, ugyanabban az óráján végeztek velük a Markó utcai fogház udvarán felállított két bitófán. Előttük végeztek Budinszky Lászlóval, Gaál Csabával s gróf Pálffy Fidéllel, akinek a NOT elnöke, Bojta Béla szerint "semmi bűne sem volt, mégis felakasztották". A szomorú órában a halálraítéltek légiójában rendre következett a volt marxista Kassay Ferenc, Hain Péter, a magyar sajtó szennyesének megtisztítója, Kolozsváry Borcsa Mihály, Rajniss Ferenc és még sokan mások a két órán belül kivégzett névtelenek közül. A koalíció vészbírósága jól működött. Valóban büszke lehetett Nagy Ferenc, aki egyik beszédében fennen hangoztatta, hogy minden más országot megelőzve, egész Európában a magyar koalíciós kormány büntette meg legkeményebben a háborús bűnösöket. A magyar kötél-guillotine jól működött, s ha nem is az irányító, de a szentesítő magyar Robespierre, - annak esze és meggyőződése nélkül - Tildy Zoltán ebben az időben érdemelte ki a palástos hóhér címét és jellegét.

1946 tavaszán, sokszáz kivégzés után, mintha kissé enyhülés állott volna be. De aztán jött a nagy szenzáció. Kovarc Emil, a Ludovika Akadémia volt tanára, a Magyar Honvédség őrnagya, a Szálasi kormány volt minisztere önként jelentkezett a koalíciós Magyarország egyik határmenti rendőrhatóságán. A hír olyan lehetetlenül hangzott, hogy először senki sem akarta elhinni. De aztán az egyik lap - majdnem betiltották érte - közölte Kovarc Emil nyilatkozatát: ''Németországban értesültem a Szálasi kormány tagjainak a kivégzéséről. Ezek az emberek nekem bajtársaim és minisztertársaim voltak, ők vállalták a végső felelősséget és így én sem bújhatok ki a felelősség alól. Úgy érzem, tartozom kivégzett bajtársaimnak azzal, hogy osztozom sorsukban." Igen, Kovarc Emil tudta, hogy mi vár reá és ezért jelentkezett. Őt is kivégezték.

1946 március végén megkezdődött a Sztójay-kormány tagjainak a tárgyalása. Sztójay Döme volt miniszterelnök, Kemény -Schneller Lajos pénzügyminiszter, Jaross Andor belügyminiszter, Szász Lajos kereskedelmi miniszter, Kunder Antal és Rácz Jenő kerültek a Népbíróság elé. Az ítélet Kunder és Rácz kivételével halál volt. A többieket mind kivégezték. Nem kötéllel, de golyó által. Kötél csak a volt nyilaskeresztes párti politikusoknak dukált. Ha nem voltak bűnösök, akkor is. Mint cigányokat, úgy aggatták őket a Markó utca és a Gyűjtőfogház udvarán. És Győrben és Miskolcon, és Szegeden és Zalaegerszegen, és Sopronban és Egerben és mindenütt az országban, ahol elég fa volt az akasztófák számára...

Aztán elmúlt 1946 tavasza és megérkezett a nyár. És megérkeztek az új perek, az új ítéletek, és Tildy Zoltán, a palástos hóhér Duna melletti nyaralójában feketézés közben írta alá az elutasító iratokat. Így távozott el Hubay Kálmán, Basch Ferenc és mindazon többiek, akiknek nevével hosszú oldalakat lehetne megtölteni. Ugyanezen a nyáron állott a Népbíróság elé az oroszok által felmentett Hindy Iván, aki az ostrom alatt a fővárost védelmező magyar csapatok parancsnoka volt. Középtermetű, markánsarcú, száraz, korrekt katonaember. Mondhatnánk, katonabürokrata. Szenvtelen és nem érdekli semmi más, csak a parancs teljesítése, amit azonban még akkor is teljesít, ha az életéről van szó. A magyar kormány őt bízta meg Budapest védelmével. Nem politizált, parancsot kapott és tudta, hogy a katonának egyetlen kötelessége van, a felettesektől kapott parancs teljesítése. Mikor a főváros elesett, orosz fogságba került, az oroszok kivitték, kivizsgálták az ügyét és az orosz hadbíróság tárgyilagosan megállapította, hogy Hindy Iván nem csinált mást, mint amit a katonai rendszabályok előírnak. A szovjetorosz hadbíróság felmentette, visszaadták kardját és egy orosz ezredes kíséretében vasúti elsőosztályon visszahozták a magyar határra. Ott az orosz ezredes elbúcsúzott tőle, de akkor már ott állt Hindy mögött két magyar ÁVÓ-s, akik búcsúzás után azonnal elvették Hindy kardját és bilincset raktak a kezére. Az orosz ezredes ekkor mint hajdan Pilátus még odaszólt Hindynek. "Ez már nem Oroszország, ez az ön hazája!" Gúnyosan mosolygott és tisztelgett. Bizonyára tudta, hogy mi vár a magyar főváros hős védőjére. Talán örült, hogy az aljas hóhérjainkat nem neki kell elvégeznie, hanem azoknak, akik az akkori Magyarországot jelentették és akik mindent irtottak, pusztítottak, ami magyar volt és aminek némi köze volt a polgári és katonai becsülethez és tisztességhez.

S azután Hindy Ivánnal is megkezdődött a komédia. Az ő sorsát már éppen úgy elintézték valahol Moszkvában vagy Budapesten, mint mindazon többiekét, akik a felülről irányított népbíróság elé kerültek. Kihallgatta őt az államügyészség, majd hónapokat töltött a Pálffy-Österreicher által vezetett katonapolitikai osztályon, őt is bedugták az embertelen pincékbe és azután tárgyalása megtartásáig átszállították a Gyűjtőfogházba. A tortúrák annyira megviselték, hogy kórházba került és egy reggelen külön engedéllyel ott kereste fel felesége és leánya a tárgyalás napján. Reggel volt, 9 óra. A fogház melletti temető fáin énekeltek a madarak és gyönyörűen sütött a nap. Kilenc óra után előállott a rabszállító autó és Hindy Ivánt, Budapest hős védőjét, aki hónapokon keresztül becsületes magyar katonához méltóan védelmezte a fővárost az ellenség, avagy más szóval a "felszabadítók" ellen, a Markó utcai tárgyalásra vitték. Felesége és leánya elbúcsúztak tőle, ők villamoson tették meg az utat. Tíz órakor megkezdődött a tárgyalás s Hindy Iván, aki még sohasem állott bíróság előtt, rövid, katonás, korrekt mondatokkal válaszolt a feltett kérdésekre. A tárgyalóterem tele volt. Csodálatosképpen Budapest védelméről nem sok szó esett, erre már nem is volt szükség, hiszen Hindy mindent elmondott kihallgatása során. A vád tárgya tulajdonképpen nem is Budapest védelme, hanem az volt, hogy Hindy az ostrom alatt jóváhagyta a rögtönítélő katonai bíróságnak két halálos ítéletét. Az ítéletet az oroszokhoz átszökött két katonán végre is hajtották, amint azt a hadi jog megkövetelte. Ez nemcsak a magyar, de a világ összes hadseregében még a szovjetben is így szokott történni. Aki harc közben átáll az ellenséghez, annak nincs kegyelem. És ezért a magyar népbíróság Hindy Ivánt déli tizenkét órakor, alig háromórás tárgyalás után, halálra ítélte a Ries féle klausulával. Déli egy órakor bezárták a Markó utcai fogház kapuját, lezárták a rabokat, megérkezett Bogár hóhér és Budapest védőjét, a korrekt, becsületes katonát, mint valami rablógyilkost, aki nem méltó még a kegyelemre sem, sőt még a kegyelemhez való folyamodás jogát is elvették tőle a Markó utcai fogház udvarán felakasztották. Mikor kihirdették az ítéletet, akkor feleségét és leányát a minden emberi méltóságából kivetkezett, jólismert csőcselék gúnyos szavakkal illette és azt is megakadályozták, hogy utoljára megöleljék egymást.

A Hindy-féle tárgyalás, annak ítélete és ítélet végrehajtása az újkori magyar történelem egyik legszégyenteljesebb pillanata volt.

A köztársasági elnöki székben még mindig Tildy Zoltán ült. Hosszú volna felsorolni azokat a bírósági ítéleteket, a szégyenteljes ítélet végrehajtásokat, amelyeket a kommunistákkal és szociáldemokratákkal koalícióban lévő kisgazdapárti vezetőréteg tudtával ezekben az időkben elkövettek. Hindyhez hasonlóan végeztek Jány Gusztávval, és még szégyenletesebb sorsot juttattak a magyar vezérkor volt főnökének, az eszmei katonatípus megtestesítőjének, Szombathelyi Ferencnek, akit a kommunista és a kisgazdapárti sajtó ujjongása mellett szolgáltattak ki Jugoszláviának.

Nemcsak a magyar de az európai gondolat és humanitás vesszőfutása volt ez a kor, amelynek vezetői elvesztettek minden erkölcsi érzéket és szinte már a pszichopatológia körébe tartozó érthetetlen megjuhászkodással vagy bosszúvággyal pusztították a magyarság nagy értékeit. Ugyancsak a Markó utcai fogház udvarán fejezte be életet a felvidéki magyarság egyik vezetője, Jaross Andor is. Bűne az volt, hogy rövid két hónapig belügyminiszter volt a Sztójay kormányban. Hiába bizonyították tanúk és bizonyította maga Jaross Andor is, hogy annakidején mint magyar belügyminiszter, mindent elkövetett a zsidókérdés humánus megoldása végett, ez mit sem számított. Nem számított az sem, hogy Jaross Andor, mint felvidéki magyar képviselő, az ottani magyarság egyik becsületes vezetője, évtizedeken át védelmezte a csehszlovákiai magyarság érdekeit és ezt olyan politikával folytatta, amely még Benes elismerését is kiváltotta. Ez mind nem számított. Jaross Andort 1946 nyarán oszlophoz kötötték és agyonlőtték.

Ebben az időben ürítették ki a Gyűjtőfogház Jobb Csillag épületének egész földszintjét és az ottlévő hatvan zárka mindegyikében négy-öt jogerősen halálraítélt várta sorsának hovafordulását. Úgy ültek a cellákban, mint a görög regék áldozati állatai. Sorsukról, életükről, halálukról ismeretlen hatalmak döntöttek, akik a magyar kérdést csak a szovjetorosz érdek szempontjából ítélték meg. De a nagy kérdéseken túl ötletesek is voltak. Amíg az egyik oldalon két órán belül hajtották végre a halálos ítéleteket, addig más részről évekig gyötörték a jogerősen halálra ítélteket.

Görgey Vince majd négy esztendeig ült a halálos zárkában, és ez olyannyira megviselte, hogy mikor 1949 nyarán kivégezték, akkor az ÁVÓ-s pribékek egy elborult elméjű embert kísértek a fegyverek csöve elé. Az embertelenségnek a korszaka volt ez, ahol a koalíciós kormány ún. polgári tagjai ahelyett, hogy tiltakoztak volna az ilyen eljárások ellen, nemcsak gyáván, de szinte a hóhérokkal együttérzően működtek. Hellenbroth Vilmos honvédtábornokkal az igazságügyi hatóságok megismételték a Dosztojevszkij drámát, halálra ítélték, három hónapig jogerősen siralomházban tartották, majd egy reggelen közölték vele, hogy készüljön a halálra, mert egy óra múlva végeznek vele. S egy óra múlva a siralomházban megjelent az ügyész két fogházőr kíséretében és a halálra elkészült emberrel mosolyog a közölték, hogy a Köztársaság elnöke megkegyelmezett neki. Se szeri, se száma nem volt ez ilyen eseteknek. Megtette azt, hogy a jogerős halálraítélttel végigjátszatták a komédiát égészen a kivégzőoszlopig. Aztán jót nevettek a tréfán. Nagy Ferenc igazságügyminisztere, a szociáldemokrata Ries István nem akadályozta meg ezeket az embertelenségeket, amelyek nyilván csak akkor jutottak eszébe, amikor alig két esztendő múlva fordult a kocka. Aki szelet vet, vihart arat, s a kommunistákkal együttműködő szociáldemokraták és kisgazdapártiak a saját bőrükön érezhették ennek a koalíciónak az embertelenségét és zsarnokságát.

És amíg ezek a dolgok ezek az embertelen eljárások nap mint nap megismétlődtek a magyar börtönökben, addig hallgattak az írástudók és mindvégig szabadságról írtak. Zilahy Lajos az oroszok bevonulásakor megírta "Krisztus a bunkerban" című emlékezetes vezércikkét és egyik vezetője lett a Szovjet-Magyar Társaságnak, de soha egyetlen egy sort sem írt magyar honfitársai védelmében. Ha volt valaha írástudók árulása, akkor ez az volt. Hallgattak és riadtak voltak, és ez a riadalom a gyávaság riadalma volt. Valami furcsa, érthetetlen pszichózis lett úrrá a lelkeken, mintha az ötágú vörös csillag megbabonázta volna az embereket, még azokat is, akik esztendőkön keresztül sóvárogtak a szabadság után és azután összetévesztették a szabadságot a legszolgaibb rabszolgasággal és embertelenséggel. Semmiféle tiltakozás nem hangzott el a hatalom túlkapásai ellen és a magyar újságírók egyetlen szóval sem tiltakoztak egy Palásthy László nevű újságíró azon cikksorozata ellen, amely a kivégzések meggyorsítását sürgette és állandóan kevesellte írásaiban a halálos ítéleteket. Ez az ember 1946 nyarán gyakori vendége volt a Gyűjtőfogház halálos zárkáinak s az akkori börtönparancsnok társaságában azzal vigasztalta a foglyokat, hogy ne búsuljanak, szenvedésük már nem tart sokáig, mert már áll az akasztófa. És ezt nemcsak mondotta, hanem meg is írta. Ilyen sorokat és ilyen cikkeket, amik ebben az időben ezek a magukat újságírónak nevező Király-utcai kereskedősegédek tollából megjelentek, még nem írtak le se a magyar, sem egyéb más nemzetek sajtójában. Ebben az időben már oly magasra csapott a vezetőréteg cinizmusa, hogy a volt Eskü utat elnevezték Szabadsajtó útjának.

Nem volnának érdekesek ezek a dolgok, ha ebben az időben - 1945-46-47-ben - kommunista többség kormányozta volna az országot, vagy ha proletárdiktatúra lett volna. De a Nagy Ferencek ezeket az éveket úgy állítják be írásaikban és egyéb megnyilatkozásaikban, mintha ez az idő a magyar szabadság és a magyarság új reneszánsza lett volna. Teszik ezt nyilván azért, mert ebben az időben ők is részesei voltak a hatalomnak. Ők így éltek a hatalommal és úgy védték ennek a népnek az érdekeit, ahogyan ez a fentiekből kitűnik. Ma már tudjuk, hogy nem a szabadság, hanem a gyávaság kora volt ez. És ennek a kornak minden sunyi rémségeiért és köteteket megtöltő gyilkosságaiért elsősorban azok a magukat polgárinak nevező politikusok a felelősek, akik ma Amerikában élnek és onnan próbálják igazolni a koalíciós években tanúsított viselkedésüket. A nagyferencekről és a vargabélákról van szó, s nem utolsó sorban Tildy Zoltánról, a palástos hóhérról, akinek csak azért nem sikerült egérutat nyernie, mert kivégzett veje, Chornoky Viktor túl könnyelműen járt el egyiptomi tartózkodása során.

Egy kivégzés és ami mögötte van

1945 április 26-án a budapesti Markó utcai fogház udvarán agyonlőtték a magyarországi németség vezetőjét, dr. Basch Ferencet. Basch kegyelmi kérvényét, amelyet jogerős halálraítéltetése után ügyvédje benyújtott, Tildy Zoltán, a Magyar Köztársaság akkori elnöke elutasította és ezzel pontot tett a magyarországi német kérdés nem utolsó, hanem csak egyik fejezetére. Basch Ferenc kivégzését hosszú, hónapokig tartó újsághadjárat és parlamenti vita előzte meg, de az ítélet végrehajtását, a magyar nemzetiségi politikának ezen ballépését már esztendők óta előkészítették azok a baloldali írók, újságírók és politikusok, akik az európai színvonalú politika helyett az ún. "mély magyar" politika vakondhorizontjáról ítélték meg a német kérdést. A Markó utcai fogház udvarán lejátszódott tragikus esemény sokat ártott az egyetemes magyarság becsületének is, mert az ítélet elkészítői és végrehajtói tettüket a széles magyar néprétegekre való hivatkozással követték el az országot megszállva tartó szovjetorosz szuronyok támogatása mellett. Az április 26-i kivégzés nemcsak befejezője volt egy lelkiismeretlen politikai hadjáratnak, hanem egyben nyitánya többszázezer németajkú magyar állampolgár kiűzésének is. Az akkori politikusok, akik a koalíció keretén belül nemcsak a legélesebb, de a legalpáribb hangon ítélték el a hitleri politika kegyetlen módszereit (és ezzel a politikával nemcsak egy rendszert, hanem magát a németséget is azonosították), ugyanezek az emberek éppen olyan módszerekkel jártak el, mint amit ugyanakkor elítéltek. Varga Béláék, Tildy Zoltánék, Nagy Ferencék egy meglódult fajvédelmi politikától hajtva egyszerűen kijelentették, hogy Magyarországon többé nincs helye semmiféle német származású embernek.

Varga Béla, az Országgyűlés elnöke és katolikus pap ebben az időben már elfelejtette, hogy 1941 július 1-én a magyar parlamentben sürgette a zsidótörvény megvalósítását. Ugyanezen beszéde során hangoztatta az antiszemitizmus szükségességét és hangsúlyozta a magyarországi zsidóság teljes kitelepítésének szükségességét. 1940 november 27-én Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök akkor mint a Független Kisgazda Párt képviselője Varga Bélához hasonlóan megállapította, hogy szükség van a zsidók megrendszabályozására és a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a német nemzetiszocializmus fajvédelmi törvényeiről. 1942 május 21-én ugyancsak a magyar parlamentben és ugyancsak a később oroszbaráttá változott Nagy Ferenc örömmel üdvözölte a Kállay kormánynak a zsidókérdés megoldására vonatkozó törvényjavaslatát. 1942 július 17-én ugyanő meleg szavakkal emlékezett meg a német nemzetiszocializmus társadalomszervezéséről, mellyel kapcsolatban megállapította, hogy Magyarországnak is hasonló politikát kell folytatnia, hogy a háborúban minél tevékenyebben részt vehessen. Tildy Zoltán, a szovjet szuronyokon felépült Magyar Népköztársaság első elnöke, 1942 március 20-án a parlamentben tartott beszédében elismerte a háború létjogosultságát és követelte, hogy a magyarság becsületének megvédése végett még jobban szereljék fel hadseregünket, mert szinte nemzeti kötelesség a háborút végigküzdeni.

És ugyanezek az emberek, ugyanezen a kisgazdapárti szélkakasok 1945-ben, mikor elveszett a háború, olyan balraátot csináltak, amire még a sokmindent megengedő politikai síkon sem igen volt példa. A fordulat tulajdonképpen Sztálingrád után kezdődött, amikor már-már bizonyossá vált, hogy Németország elveszíti a háborút. Ebben az időben indultak meg a helyezkedések először az angolszász vonal felé, majd mikor észrevették, hogy Angliában és Amerikában nincs sok keresnivalójuk, akkor Moszkva felé fordították arcukat. Ebből a csokorból nem hagyhatjuk ki a tekervényes múltú Sulyok Dezsőt és a kommunistákkal tárgyaló Kovács Imre személyét sem. Ezek voltak azok, akik a háború elvesztése utána a kommunistákon túltéve, árulónak és németbérencnek bélyegeztek mindenkit, aki nem volt hajlandó hátbatámadni a tegnapi szövetségest akkor, amidőn elvesztette a játékot. Ahelyett, hogy a finn példát követték volna, amely becsületesen megmutatta, hogyan lehet anélkül is kilépni egy vesztett háborúból, hogy lesipuskás módjára hátulról leszúrjuk őket, ők hátulról rúgtak bele a megsebzett hajdani barátba, és ezt nevezték magyar politikának...

Minden politikai irányzatnak megvan a maga ideológiai alapja. Ezeknek a politikusoknak konjukturális politikájukhoz Szabó Dezső adta az ideológiai alapot. Ahogy annakidején Rosenbergből éltek, mert arról fújtak kedvező szelek, addig 1945-ben elővették Szabó Dezsőt és ennek a zseniális írónak a legzagyvább politikai frázisait és tévedéseit tűzték a zászlajukra. Mert amilyen nagyszerűen írt Szabó Dezső, amilyen örök emléke a magyar irodalomnak az '''Elsodort falu", éppen annyira bosszantóan hebehurgyák és destruktívak a "Látóhatár" című folyóiratban megjelent ködképei. Szabó Dezső sem mint magánember, semmint közíró, semmiféle emberi közösségbe nem tudott beleilleszkedni, s még anyjával is úgy bánt el, ami szégyene marad ennek a nagy embernek élete végén, és ezt az idejét nem nevezhetjük másnak, mint aggkori szenilitásnak. Összeveszett mindenkivel, üldözési mániát kapott és egyedül, meghasonulva a világgal és önmagával, a magyarság prófétájának kiáltotta ki magát. Haragudott a zsidókra és a németekre. Haragudott a magyar középosztályra, a munkásságra, a parasztokra, haragudott a katolikusokra és a reformátusokra, és ahelyett, hogy utat mutatott volna, minden tekintélyt lerombolt és mindenkit megtámadott.

Ahogyan annakidején Petőfi Sándor is az anarchizmust jelentette az akkori magyar politikai életben, éppen úgy Szabó Dezső, ez a zseniális író is az anarchiába sodródott. Mind a kettőből hiányzott a reálpolitikai érzék és mint vérbeli írók, akik sohasem értenek a politikához, empirikusan ítéltek meg olyan eseményeket, amelyek helyes kibogozásához egy Szekfü Gyula vagy Hómann Bálint történelmi tudása s ítélőképessége szükséges. Szabó Dezső ahelyett, hogy épített volna, rombolt, írásai azok bibliája volt, akik nem rendelkeztek önálló gondolatokkal. Szabó Dezső írásaiban minden dologra megtaláljuk a kádenciát, ha keressük. A hitlerizmus alatt - különösen az első nagy győzelmek idején Varga Béláék és Nagy Ferencék Szabó Dezső antiszemita megállapításaival álltak a hordóra. A háború elvesztése után elővették Szabó Dezső németellenes kijelentéseit és azzal indultak küzdelembe, illetve ezekkel a németellenes közhelyekkel és frázisokkal borultak a Magyarországot ellepő mongol hordák és szovjet politrukok nyakába.

Nincsen aljasabb dolog, mint az elesett harcosba belerúgni, és Varga Béláék ezt csinálták. Ebben az időben a legolcsóbb érvényesülés volt nemcsak a hitlerizmust, hanem az egész németséget kárhoztatni. Úgy látszott, illetve csak a rövidlátók látták annak, hogy Németország örökre megszűnt európai tényező lenni. Rúgjunk tehát bele, hátha kapunk érte egy jó állást, vagy politikai stallumot. Ezért mondotta Varga Béla: ''Mars ki az országból a svábokkal. Batyuval jöttek, batyuval menjenek!''. Mennyire emlékeztetnek ezek a szavak a 40-es évek antiszemita frázisaira, amelyeket nemcsak ismert, hanem használt a boglári plébános. Csak akkor a svábok helyett a zsidó szót helyezte bele mondatba. A 40-es évek elején a zsidóvá gyónókból lehetett gyűjteni, jól kifizető állásokat lehetett szerezni aladárkodással, s ha végignézünk az 1945 évi magyar politikai galérián, akkor láthatjuk, hogy kivétel nélkül valamennyien ilyen aladárok voltak. Minden különösebb tudás és szakképzettség nélkül beleültek a nagy zsidó vállalatok igazgatói székébe és úgy profitáltak, ahogyan arról sohasem álmodtak.

Dinnyés Lajos, akinek miniszterelnöksége a magyar politikai élet mélypontját jelenti, hatalmas jövedelmeket húzott különböző vállalatoktól, de ugyanez mondható majdnem valamennyi akkori politikusra is. Tanulatlanok, félműveltek és minden politikai érzék híján voltak. Mert ha élt volna bennük akár a tudásnak, akár a lelkiismeretnek halovány kis szikrája is, akkor minden ellenére is másképpen kellett volna viselkedniük. Akkor tudták volna, amit egyébként már Szent István mondott, hogy Magyarország nemzetiségi állam. Nem űzhet imperialista politikát, különösen akkor nem, amikor a hitleri Németország német fajvédelmi politikája is magára zúdította az egész világ ellenszenvét és a talpig vasban álló nemzetiszocializmus sem tudott megbirkózni a világ antipátiájával. De ezek az emberek ahogyan a magyar politikának ezt a sarokkérdését sem látták, éppen úgy nem vetették mérlegre a magyar-német viszont ezeresztendős jelentőségét sem. Ködös és konjunkturális gondolatviláguk ideológiai síkon a turánizmusban, Németh László mélymagyarságában, a Dunamedencében kialakítandó magyar impériumban gyökeredzett. Ez a politika legfeljebb a régi magyar úri világban egy tót faluban működő lecsúszott magyar dzsentriből szolgabíróvá avanzsált ember színvonalát üti meg.

Mert ha azt mondják ezek az emberek, amit egyébként a Magyar Közösség című alakulat is hirdetett, hogy Magyarországon csak a törzsökös magyaroknak van helyük, akkor legyenek következetesek és ennek az álláspontjuknak megfelelően hajtsák végre célkitűzéseiket az egész magyar történelem során. Ha azon a szabódezsői alapon állanak, hogy aki nem törzsökös magyar, annak "mars ki a fajtámból", akkor akolbolítsák ki a magyar történelemből Szent Istvántól kezdve az összes Árpádokat is, hiszen Szent Istvánnak a felesége, Gizella hercegnő már német leány volt. De ha egészen a ködbevesző történelemhez akarunk visszanyúlni, akkor ugyanerre a sorsra juttathatjuk Attilát is, aki a burgundi királylányt, Krimhildát szerezte meg feleségül. Ki kell törölnünk a történelemből nemcsak az Anjoukat, Károly Róbertet és Nagy Lajost, hanem Hunyadi Jánost is, akinek ereiben kevés magyar vér folyt. Bélistáznunk kellene a horvát főnemes származású Zrínyi családot, a szigetvári hőssel és az íróval egyetemben, míg kulturális síkon nem kaphat pardont Petrovics-Petőfi Sándor sem, akiben éppen annyira kevés magyar vér volt, mint a törökverő Hunyadiban.

Ne dicsekedjünk Munkácsy-Lieb Mihállyal, a munkácsi német asztalos fiával, se a szlovák származású Benczur Gyulával, a zsidó származású László Fülöppel, se Gárdonyi-Ziegler Gézával, se Tömörkény Istvánnal, se Liszt Ferenccel és végezetül az aradi tizenhármat csökkentsük le az aradi nyolcra, hiszen az Aradon kivégzett tizenhárom tábornok közül öt vérbeli német volt, míg Damjanich szerb szülőktől származott. Akik ezt akarják, azok a román Jorga professzor nem is hibájába, de bűnébe estek. Ahogy 1945 után a magyarországi németséggel akartak leszámolni, azt megelőzően - és ez volt a német anyától származó Kossuth Lajos legnagyobb politikai tévedése - az összes magyarországi kisebbséget a sovén magyar impérium jármába akarták hajtani. Ha ezek a politikusok ill. félpolitikusok kissé elgondolkoztak volna a magyar múlt fölött, akkor tudták volna, hogy égbekiáltó bűn a magyarság ellen az, amit elkövettek. Azt is tudniuk kellett volna, hogy Magyarország, ill. a magyarság Árpád bejövetele és a pusztaszeri vérszerződés óta a német tömb szomszédságában él és az akkori viszonyok okozta súrlódások ellenére is a német tömb árnyékában maradt fenn ezer esztendőn keresztül. Németországot sohasem tekinthettük olyan vákuumnak, amelynek a kihatását elkerülhettük volna.

Szent István, a nagy országépítő bizonyára tudta, hogy miért látta szükségesnek német papok, lovagok, kereskedők és iparosok behívását. Ugyanezt tudták a későbbi Árpádok is, akik alatt az első német települések létesültek Erdélyben és a Dunántúlon. Ha soviniszták vagyunk, akkor letagadhatjuk azokat a hatásokat, amelyek Németországból sugároztak felénk, de ezt a világ úgysem fogja elhinni nekünk és ezzel csak a nemzetiségi politikánk amúgyis súlyos tehertételét igazoljuk. Egy kis nemzetnek szabadon és bátran kell élnie, mert különben elvész, mint nemzet, és elveszti hitelét mint ország. Mert vajon tagadja-e az ún. törzsökös magyarság, tagadják-e Nagy Ferencék és a turánisták, hogy a katolicizmust német papok hozták az országba s hogy német iparosoktól tanultuk az ipart és Thüringiából behívott parasztok mutatták meg a belterjesebb mezőgazdasági termelést. Aki ezt tagadja, az tagadja a tanulás szükségességét is, de ez mit sem változtat a tényeken. Csak a tehetségtelenek és a gátlással teli emberek gondolják azt, hogy mindent maguktól tudnak s találnak föl.

Ha végignézünk a magyar iparon, különösen annak kezdeti stádiumán, minden különösebb tehetség nélkül is észrevesszük, hogy a magyar ipart a Ganzok, a Mechwart Andrások teremtették meg Magyarországon. Talán nem véletlen, hogy a magyar ipari szótár tele van német szakkifejezésekkel. Történelmi síkra visszatérve, a magyarság legnagyobb tragédiája a török megszállás volt. A törököt a mai napig sem tudtuk volna kiverni magunktól az országból. Ez csakis európai segítséggel volt lehetséges. És a német kérdés ebben a pontban torkollik bele a Habsburg kérdésbe, amely az 1941 utáni években kezdett ismét aktuális lenni azáltal, hogy minden nemzeti bajunk egyetlen és egyedüli kút forrásának a Habsburgokat tettük meg. Olyan hazugságokkal és valótlanságokkal tűzdelték tele a Magyarországon négyszáz esztendeig uralkodó Habsburg családot, mintha azok nélkül legalábbis Európa uralkodó nemzete lettünk volna. A debreceni horizontú Baltazár-féle elképzelés mint mocsár öntötte el a lelkeket s a magyar uralkodó osztályból eredő hibákért is a Habsburgokat tették felelőssel II. József éppen olyan zsarnok volt, mint Mária Terézia. S az utolsó nagy európai uralkodó, Ferenc József, véreskezű pribékké süllyedt ebben a hazug történelmi szemléletben. A liberális világnézetet valló történészeink teljesen elsikkasztották ezen nagy Habsburg uralkodók valódi képét. Soha egyetlen sorban emlékeztek meg az önvívódásokkal teli és csak népei jólétéért dolgozó II. Józsefnek azon tetteiről, amelyek a nagy magyar parlagot közelebb akarták vinni Európához. Soha nem ismertették Mária Teréziának az erdélyi főrendekhez Intézett azon három levelét, amelyekben a nagy királynő a nép iránt való türelemre és a már elviselhetetlen adók csökkentésére hívta fel az erdélyi grófok és bárók figyelmét.

Ez a soviniszta és tetszetős történelemszemlélet hozta meg a gyümölcsét 1945-ben és az ún. ''felszabadulás" utáni években, amikor minden hibánkért és bajunkért nemcsak a hitleri Németországot, hanem a magyarországi németséget tették felelőssé azok, akik parlagi sovinizmussal és macedóniai nacionalizmussal próbálták kikönyökölni maguknak a népszerűséget ahelyett, hogy tanítottak volna, hogy felhívták volna a figyelmet a hibákra, hogy az olasz, francia és német lakosságú Svájc állott volna mintaképül előttük, a kis balkáni államok véreskezű nacionálpartizánjaivá süllyedtek.

Kovács Imre, mint a kommunistákhoz közelálló Parasztpárt vezetője, egy ízben azt írta, hogy németektől és uraktól megszabadított új Magyarországot akarunk építeni, de ugyanakkor átvették az ún. régi úri Magyarország minden hibáját és bűnét annak előnyei nélkül. A parlagi hurrá-nacionalizmus lett úrrá az országon. Politikai princípiummá és kormányprogrammá emelték a faji gőgöt és a legszélsőbb nacionalizmust. Átvették a feudális Magyarország régi szólamait, azokat, amelyek miatt nemcsak az angol Scotius Viator, hanem Masarykékon keresztül az összes magyar kérdéssel foglalkozó külföldi szociológusok törtek pálcát a magyarság felett. Emlékezünk még a "tót nem ember", a német "ronda sváb", a román csak "oláh'', a szerb "gaz rác" kifejezésekre, mint amelyek nagyban előidézői a Dunamedencében uralkodó szerencsétlen állapotoknak.

A régi szólamokból csak a "büdös zsidó" epitafium maradt ki, ami természetes is, hiszen ezek az új magyar élet építői kéz a kézben dolgoztak a hazatért muszosokkal és félték a zsidóság hatalmát. Az egész országra kiterjesztették az addig csak mély völgyekben meghúzódó turáni eszmét, és egyes ideológusaik már nyíltan hirdettek az Európával és a keresztény civilizációval való kapcsolat megszüntetését, és teljes arccal fordultak Ázsia, mint a magyarság bölcsője felé. Ezzel magyarázhatjuk azt a dühöt, amellyel a régi rend nagy őrzője sőt Szerb Antal szerint a Rend utolsó nagy védelmezője, a katolikus Egyház ellen fordultak. Előtérbe helyezték, államilag támogatták nemcsak a különböző szektákat, hanem magát a református Egyházat is. Ravasz László eltávolítása után Beresztóczi és Révész kerültek a református Egyház vezető pozícióiba azért, mert ezek a legélesebb ellentétben állottak a katolikus Egyházzal és nyugat helyett keletről várták álmaik teljesülését. Nem vették észre, hogy a Moszkvából hazatért Rákosi Mátyásék programjának első pontja volt a szélsőnacionalista gondolat felkorbácsolja, hogy azután annál nyugodtabban foghassanak hozzá további programpontjaik kiépítéséhez. Régi jól bevált módszerek. Így cselekedtek azóta mindenütt a világon. Izzóra hevítették az ellentmondást nem tűrő nacionalista érzelmeket úgy, mint később szerte a világon.

Fölébresztették az indonéz, az arab nacionalizmust, mert tudják, hogy a soviniszta gondolatnak a túlzásba hajtása mindig reakcióval jár. De Kovács Imréék és Nagy Ferencék csak akkor vették észre ezeket a dolgokat, mikor politikájuk csődbejutása után nem keletre, hanem az általuk annyira kárhoztatott nyugatra menekültek. És esztendőkön keresztül ennek a bűnös sovinizmusnak a szolgálatába állították a színházat, a filmet és a sajtót. Minden rossz volt és minden gaz volt, aminek bármi köze volt a németséghez. Egyetemes nagy általános leszámolást tartottak. Elsikkasztották a történelemből Széchenyi István személyét, munkásságát. Előtérbe helyezték a szabadságharc alatti Kossuth Lajost, de gondosan ügyeltek arra, nehogy megismertessék a magyarsággal azt a másik, bölcsebb Kossuth Lajost, aki emigrációs évei alatt sokmindent revideált és sokmindent másképpen látott. Hogyan is írták volna meg Kossuth Lajosnak azt a próféciáját, a mely előre megjósolta a germánság és a szláv tömegek nagy összecsapását. Kossuth ebben az írásában a látnokok magaslatára emelkedett, midőn ezt az Európa sorsdöntő kérdésévé vált nagy összecsapást megjósolta a két négy néptömeg között, levonván belőle azt a megállapítást, hogy ebben a harcban Magyarország helye saját fennmaradása érdekében a németség mellett kell, hogy legyen. Mert a németség nem volt veszedelmes a magyarságra. A magyarországi németség talán az egyedüli nemzetiség, amely felső társadalmi síkon tökéletesen asszimilálódott.

A magyarországi németség csak addig őrizte meg nyelvét és nemzetiségi elkülönülését, amíg zárt egységekben élve folytatta falusi munkáját. De ha városba került, vagy ha iparos lett, akkor felszívódott a magyarságba Talán egyetlen egy családja sincs középiparosságunknak vagy középosztályunknak, amelyben évszázadokra visszamenően ne lett volna német beházasodás. A Németh László féle mélymagyarok, a Magyar Közösség ezt szintén felfedezte, és ezen keresztül követte el azt az öngyilkosságot, hogy a kommunistákkal szövetkezve mindent elkövetett a magyar középosztály megsemmisítésére. Nem tudjuk, mit nevezzünk nemzetellenes merényletnek vagy öngyilkosságnak, ha nem azt, hogy az ország agyát jelentő középosztályt idegen hatalom segítségével megsemmisítjük. Mert Tildy Zoltánék és az egész összeomlás utáni politikai társaság ezt cselekedte.

A kommunisták természetesen támogatták ezt a munkát, mert jól tudták, hogy a középosztályt, mint az ország gondolkodó agyát kell elsősorban megsemmisíteni. Szép szólamokkal és bűnös frázisokkal támasztották alá ezt az akciót, s az eredmény nem is maradt el. Ha megnézzük az 1945-ben megválasztott magyar parlament összetételét s megfigyeljük ennek a parlamentnek akkori működését, akkor azt látjuk, hogy a politikailag képzett és kiművelt moszkovitákkal szemben egyáltalán nem tudták felvenni azok az emberek a harcot, akik a parlamentben mint a "magyar nép képviselői" helyet foglaltak. A hamisan felfogott, ill. a Rákosi Mátyásék által irányított "népi politika" fáján éretlen gyümölcsök termettek. Rákosiék az első igazi magyar parlamentnek nevezték azt a parlamentet, mert az abban helyet foglaló munkások és parasztok semmit sem értettek a politikához és semmi ellenállást nem tudtak felmutatni a hétpróbás kommunista vezetők munkájával szemben.

A frázis persze szép és tetszetős: tegnap még az eke szarvánál és a munkapad mellett ma már a parlamentben, mint a nép képviselője. Frázisok, Rákosi Mátyásék nagyon jól tudták és nagyon jól titkolták, hogy aki tegnap még az ekeszarv mellett dolgozott, az holnap, sőt holnapután sem fog érteni a magas politika művészetéhez. De ilyen emberek kellettek nekik, hogy végrehajthassák programjukat. Meghamisított demokrácia volt a lényeg és a politikához semmit nem értő emberek gyülekezete jelentette a valóságot. Bűn volt okosnak lenni és még nagyobb bűn volt szembeszállni azzal a hamis ideológiával és gyakorlattal, amelyet Tildy Zoltánék és a Független Kisgazda Párt vezetői állítottak mintaképül az ország elé.

Széchenyi mondotta, hogy a felsőbb vezetéshez kiművelt koponyák kellenek. S a koponyáknak ez a kiművelése nem évek, és nem is egy generáció, hanem hosszú évszázadok alatt kinevelődött társadalmi osztályoknak a feladata. És mivel a "felszabadulás" a magyar életből az orosz szuronyok segítségével kizárta a nagynehezen létrejött magyar középosztályt, Tildy Zoltánék sem vehették máshonnan az anyagot, csak onnan, ahol az rendelkezésükre állt. És ez az anyag rossz volt. Carel így ír erről a kérdésről: "Miután lehetetlenség volt emelni az alacsonyabb rendű típusokat, az emberek közötti demokratikus egyenlőség megteremtésének egyetlen eszköze volt, hogy valamennyit a legalsó szintre húzták." Mert Tildyék a szovjettel való nagy ölelkezés közben ezt tették. Összetévesztették a paraszt hivatását a szellemi vezetésre kialakult osztályok fogalmával.

És itt ismét Alexis Carelt idézzük, akit nem olvastak, mert egyáltalán keveset olvastak az összeomlás utáni magyar politikusok: "Merészség és erő hirtelenül tűnnek föl a családoknál, amelyeknél azelőtt nem figyelték meg ezeket a tulajdonságokat. Változások előfordulhatnak az embereknél és állatoknál is. Mindazonáltal ne számítsunk arra, hogy proletárok között sok olyan alanyt találunk, akikben nagy fejlődési lehetőség rejtőzik. A valóság az, hogy egy szabad ország népességének különféle osztályokba való tagozódása nem véletlenül, vagy társadalmi tagozódáson alapult. Ez szilárd biológiai alapon nyugszik, az egyének élettani és szellemi sajátságain. Demokratikus országokban, amilyenek. pl. az Egyesült Államok és Franciaország, az utolsó század folyamán minden embernek megvolt a lehetősége arra, hogy olyan helyzetbe emelkedjék, amelyet képességeinél fogva el tud érni. Manapság a proletárság tagjai szerveik és elméik öröklékeny gyengeségének köszönhetik helyzetüket.

Ugyanígy a parasztok földhöz kötöttek maradtak a középkor óta, mert van bennük bátorság, ítélőképesség, testi ellenálló képesség, de hiányzik belőlük a képzelőerő és merészség, úgyhogy ők arra az életmódra alkalmasak, amelyet századok óta élnek. Ezek az ismeretlen gazdálkodók a névtelen, katonák, a föld szerelmesei az európai nemzetek gerince, s nagy képességeik ellenére is gyengébb szervi és lélektani alkatúak, mint azok a bárók, akik meghódították a földet és győzedelmesen meg is védték minden betolakodó ellen. Manapság nem szabadna mesterségesen gazdagságban és hatalomban tartani a gyengébbet. Parancsoló szükség, hogy a társadalmi osztályok egyet jelentsenek a biológiai osztályokkal, A modern nemzetek azzal menthetik meg magukat, ha tenyésztik ez erőseket és nem azzal, hogy védik a gyöngéket. "

Kemény, elhatározó szavak Carel megállapításai. Ha bizonyos pontokban nem is adhatunk neki igazat, de egy országot és egy nemzetet kemény, kíméletlen törvények irányítanak, és ezeket a törvényeket be kell tartanunk akkor, ha az ország és a nemzet érdekéről van szó. De Tildy Zoltánék nem ismerték ezeket a törvényeket és pont az ellenkezőjén munkálkodtak. Magyarországon ez a kor a púposok, a szellemi és testi gátlásosak kora volt. A népbíróságokon és a minisztériumokban beteg, perverz hajlamú szellemi és testi nyomorékok ítélkeztek egészséges emberek és kötelességüket mindhalálig teljesítő katonatisztek és katonák fölött. Elszánt ellenség nem irthatta volna jobban az egyetemes magyarság legjobb értékeit, mint ahogy ők tették. Az eredmény nem is maradt el. Lassan kiüldöztek az országból a jendrassikokat és mindazon többieket, akik érezték, hogy hova vezet az oroszokkal kollaboráló magyar politika útja. Az új világgal először erősen szimpatizáló Zilahy Lajos sem bírta sokáig ezt a levegőt amelyet annakidején annyira kívánt. Nem volt maradása az országban olyan embereknek, mint Márai Sándor, Nyirő József, Wass Albert, mert nem kellett a színvonal, nem kellett a különb koponya, s ha valaki egy fél centiméterrel kiemelkedett a szürke átlag közül, vagy aki már a régi világban is nevet szerzett magának, azt nem tűrték meg maguk közt.

Az egész ún. népidemokratikus Magyarország egyetlen írót, vérbeli költőt, vagy művészt sem tud felmutatni. Grünwald Béla, a Párizsban elhunyt nagy magyar vates, az, Új Magyarország című munkájában azt írta, hogy ez a nép mindent elkövet, hogy siettesse a katasztrófát. Hát az a rendszer, amely a népi Magyarországot jelentette, valóban fokozott tempóval vitte a szakadék felé az ország szekerét. Ahelyett, hogy összefogták volna a szövevényes magyar társadalmi élet szálait, a nemzetiségi kérdés német vonalán olyan zűrzavart keltettek, amely csakis csőd felé vezethet, és ez a csőd nem is maradt el. 1947-ben végre megtudták, hogy kikkel szövetkeztek. A "törzsökös'" alapon álló különböző szövetkezések vezetőit egymás után tartóztatták le az akkor már kommunista járszalagon futó állami hatóságok, mert már elvégezték munkájukat. Kivégezték Donáth Györgyöt, letartóztatták Dálnoki Veres Lajost, életfogytiglani kényszermunkára ítélték a Moszkvát járt Szentiványi Domokost és mindazon többieket, akik 1945-ben baráti kézfogásra járultak a kommunistákhoz és azt gondolták, hogy a szovjettel való szövetkezés valóban a boldog jövőt jelenti az ország számára.

Meg kell azonban állapítanunk, hogy a széles magyar néprétegek soha semmiféle kérdésben nem értettek egyet ezekkel a politikailag éretlen félintellektusokkal. Hiába heccelték és ingerelték az akkor megjelenő lapok a magyarországi németség ellen a tömegeket, egyetlen egy olyan esetről sem tudunk, amikor valóban a nép, a tömeg mozdult volna meg ellenük. Ösztönösen érezték, hogy itt valami egész más dologról van szó. Tudták, hogy azt az ezeréves kapcsolatot, amely a magyarságot a németséghez köti, nem szabad széttépni azokért a beígért javakért és bizonytalan jobblétért, amelyet Tildy Zoltánok és Nagy Ferencék Moszkvából csempésztek az országba. A magyar nép tapasztalatok alapján egyetlen pillanatig sem adott hitelt azoknak az újságcikkeknek és demagóg kijelentéseknek, amelyek a német megszállás borzalmairól szóltak. Az ország átesett a német megszálláson és volt szerencséje megismerni az orosz megszállást is, és látta a kettő közötti különbséget. Látta, hogy amíg a hitlerizmus szigora és könyörtelensége csak felszín, amely alatt egy Európában élő nép jelenti a lényeget, addig az új felszabadítók lényege tőlünk, európai magyarságtól teljesen idegen, rettenetes valami. Tildy Zoltánék azt gondolták, hogy ez a nép nem vette észre a két megszállás közötti különbséget. Azt hitték, hogy odáig süllyedt, hogy elfelejti az oroszok által meggyalázott asszonyok tízezreit, elfelejtik a szétdúlt lakásokat és mindazon többi dolgokat, amelyeket az orosz megszállás első hulláma jelentett.

Varga Béláék azóta más vizekre eveztek és most már az egész 1946-47-es brutálisan végrehajtott német kitelepítést a potsdami szerződés, ill. volt kebelbarátaik, az oroszok számlájára akarják írni. A szó elröpül, s az írás megmarad mondja a régi latin közmondás. A Varga Béláék és Tildy Zoltánék írásai, szavai megmaradtak, hiába minden mellébeszélés, ők voltak az elindítói annak a bűnhalmazatnak, amelynek összessége az 1956-os magyar forradalomhoz vezetett. S ha ők, mint ahogyan mondani szokták, a magyar nép választottjai, ilyen minőségben állanak a Nagy Ítélőszék előtt, akkor ugyancsak a vádlottak padjára kell ültetnünk mind Horthy Miklóst, mind Kállay Miklóst, akik túl korán megírt könyvükben dokumentálták, hogy szellemi előfutárai voltak annak a magyar politika fórumán. Magyarország volt kormányzója a kérdések zűrzavarában uralma utolsó esztendejében saját bevallása és írásai szerint olyan dolgokat vallott be, amelyet egy volt államfőnek nem lett volna szabad megírnia. Ő nem a magyar szocializmust, hanem a magyar feudalizmust féltette éppen úgy, mint volt miniszterelnöke, Kállay Miklós, aki a magyar nagybirtokosság érdekei végett nemcsak az ördöggel, de a Szovjettel is szövetkezett. Hogy ezek az emberek, ezek a politikusok elutasították a bolsevizmust, az érthető. Hibájuk az volt, hogy a bolsevizmussal szemben nem állították sorompóba az egész magyarságot, s hogy a bolsevizmustól nem a kunyhókat és nem az ún. alsóbb néposztályokat, hanem a tízezerholdas nagybirtokokat féltették. Hogyan is írja Marschalkó Lajos: "Most hát a bolsevizmus ott áll a Kárpátok kapui előtt. S amivel Magyarország erre felelhetett, nem volt más, mint a fegyverkezés s védeni magunkat mindhalálig. A bolsevizmustól való félelem nagyobb volt még a revízió utáni vágyakozásnál is. Tudta, hogy ha mégegyszer beteszi lábát ide ez az idegen hatalom, akkor keresztülgázol úron, paraszton, a magyarság nép jellegén, keresztény hitén. Végig az életén is.

Azonban az orosz követség amikor annakidején Budapestre érkezett rendkívül ügyesen próbálta eloszlatni a Szovjetunió iránti gyanút és bizalmatlanságot. Akik 1936-ban ott voltak a szovjet követségen a Nagy Péter film bemutatóján, azok láthatták, hogy az oroszok éppen a szélsőjobboldal, a nagybirtokosság és a nagykapitalizmus képviselőit igyekeztek megagitálni. Nagy Péter nacionalizmusa a szélsőjobboldalnak szólt. Az orosz követ kivasalt européersége a nagybirtokosoknak. Hohó, mondták akkor hát ezek az oroszok nem is olyan rossz fiúk. A birtokot meghagyják.. Az oroszok a magyar parasztnak egyelőre nem mondtak semmit. Nem kezdtek propagandát, nem támogatták azt a pár kommunistát sem, aki a föld alatt dolgozott, ők most mindenféle okból azt a látszatot akarták kelteni, hogy a bolsevizmus megváltozott. Szalonképes lett. És ez a látszat jól jött a baloldali intellektueleknek. Sajtóban, könyvben kezdték magyarázni, hogy a bolsevizmus már túljutott a forradalmi Sturm und Drang korszakán, és ha egyszer Sztálin szembefordul Hitlerrel, vagy Hitler Sztálinnal, akkor nekünk ott van a helyünk Sztálin, oldalán, már mint annak, aki kultúrember és jó demokrata."

Ha volt nép Európában, amely a finneket megelőzve látta a bolsevizmus útját, célját területét, akkor azok mi voltunk, magyarok. Nekünk a bolsevizmus a halált jelenti. Ezt világosan látta a paraszt, a munkás, a középosztálybeli, a polgár és katona, s nekünk, ha üt az óra, azon az oldalon lesz a helyünk, amely a bolsevizmus ellen felveszi a harcot. Nem Hitler oldalán. Azon az oldalon...

A magyar koalíció vezetői azonban nem látták ezeket a dolgokat és azt hitték, hogy olcsó pecsenyét süthetnek maguk számára azáltal, ha az orosz terjeszkedési vágyak kívánságának megfelelően brutális ázsiai eszközökkel végeznek a magyarországi német népcsoporttal. Ahelyett, hogy a nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát fenyegető bolsevizmus ellen egységbe tömörítették volna a trianoni Magyarország területén élő népeket, továbbvitték és betetőzték a magyar tragédiát. Veszedelmes példát statuáltak különösen Csehország felé, ahol az akkori cseh kormánypolitika a kíméletlenül végrehajtott német kitelepítésre való hivatkozással indította meg a felvidéki magyarság áttelepítését, az ott élő magyarság szenvedései, fájdalmai és könnyei is mind Tildy Zoltánék, Nagy Ferencék és Kovács Imréék bűnlajstromát terhelik.

De ezeknek a bűnöknek semmi közük nem volt az egyetemes magyarsághoz, s bűnt követnek el azok, akik az 1945 utáni esztendők szerencsétlen politikáját az egyetemes magyarság számlájára akarják írni. Dr. Johann Weidlein, volt magyar állampolgár, akit annakidején ugyancsak kitelepítettek, megjelent írásaiban és könyvében, az, orosz megszállás alatt történt szomorú eseményeket ilyen helytelen szempontból ítéli meg. Ez éppen olyan rövidlátás és olyan elítélésre méltó dolog, mint amit annakidején Tildy Zoltánék és Nagy Ferencék cselekedtek. Veszedelmes dolog az általánosítás, s ha Weidleinék s a hozzá hasonló többiek ilyen szempontból ítélik meg az akkori eseményeket, akkor akarva, nem akarva, részesei lesznek annak a munkának, amelynek végső célja az ezer esztendő óta egymás mellett élő magyarság és németség közötti viszony megmérgezése.

Ellenzék nélkül

Nagy Vince: "A katyni és auschwitzi SS-legényeknek az ősei voltak ezek a barbár germánok, akiknek sikerült a későbbi német kultúra, a Schillerek, Goethék és Thomas Mannok vézna kis kultúrrétege alatt átörökíteni késő utódaikra szadista vadságukat. "

1946 február 5-én délelőtt 10 órakor a Népbíróság Jankó Béla tanácsa megkezdte Szálasi Ferenc, Szöllősi Jenő, báró Kemény Gábor, dr. Csia Sándor, Beregffy Károly és dr. Gera József ügyének főtárgyalását. A vádat Frank László népügyész és dr. Nagy Vince, a Magyar Köztársasági Párt vezetője képviselték.

A Szálasi-ügy és ezzel kapcsolatban a magyarországi nemzetiszocializmus, nyilaskeresztes, jobban mondva a Hungarista Mozgalom pere nem ezen az emlékezetes napon, hanem már régen, kb. 10 esztendővel azelőtt kezdődött. Kellő időbeli és történelmi távlatból nézve az eseményeket, ma már felszámolhatjuk és csupán mint mellékes körülménnyel foglalkozhatunk azzal a demagógiával, amely ezt a mozgalmat körülvette. Kiindulási alapul kell vennünk, hogy úgy, ahogy az életben nem, úgy a történelemben sem történik semmi bizonyos előzmények s logika nélkül. Akik ezt tagadják, lehetnek jóhiszeműek vagy rosszhiszeműek, de nem mondhatjuk róluk azt, hogy tárgyilagosak és hogy az eseményeket mint láncolatot nézik, hanem az eseményekből csak egy kiragadott láncszemet vizsgálnak és így sokszor helytelen, hamis következtetésekre jutnak.

A Duna-Tisza közén élő magyarság ezer esztendő óta mindig fokozott figyelemmel tekintett a Nyugat felé és sohasem tudta magát kivonni a nagy nyugati eszmeáramlatok hatása alól. A magyarság, mikor letelepedett a Duna-Tisza közére, nemcsak földrajzilag, de eszmeileg is az európai keresztény kultúrához kötötte magát és ebből kifolyólag nem tekinthette nem létezőnek azokat az eszmeáramlatokat, amelyek a Lajtán túlról áradtak az országba. A pogány magyarságból nyugati hatás alatt katolikus, keresztény magyarság lett, mert a legnagyobb magyar államférfi, a pogány Vajkból Szent Istvánná lett első magyar király úgy látta azt bölcsnek és jónak. Ő tudta, ha a pogány magyarság nem simul hozzá Európához, ha nem alakul át nemcsak társadalmilag, hanem belsőleg is, akkor úgy jár, mint a népvándorlás többi népei: elpusztul. Európa akkor már megerősödött, már majd kétszáz esztendő választotta őt el Nagy Károly hatalmas birodalmától és az akkori Európa abban az időben már vérben és vasban állva védte azokat az intézményeket, amelyeket a megerősödött katolicizmus segítségével megalkotott. Ez az Európa abban az időben már jogos és méltó utóda volt a Pax Románának és kellő erővel rendelkezett, hogy megsemmisítse azokat a népeket és országokat, amelyek ezt az Európát veszélyeztetik.

Szent István látta és tudta ezt, és mindent elkövetett, hogy országát - illetve a magyarságot - a katolicizmus segítségével minél szorosabban kapcsolja a Nyugathoz. Koronát és királyi rangot kert és kapott a pápától és ezzel a szimbólummal nemcsak a maga uralmát, hanem a magyarság létét is biztosította az elkövetkezendő ezredévre. Ezt az átalakító katolicizmust olasz és német papok hozták az országba. A feladat nem volt könnyű, hiszen a kalandozásokhoz szokott magyarság tiltakozott az új életforma ellen, de az első magyar uralkodó saját családjának tagjait sem kímélve kegyetlenül végrehajtotta tervét és akaratát, mert így kívánta a nemzet érdeke. A Vajkból Istvánná lett király szigorának jogosultságát egy ezredév igazolta. Ha a magyarság illetve Szent István király akkor más utat választ, akkor ma úgy emlékeznének meg rólunk, mint kunokról, besenyőkről és mindazon többi keletről jött népről, amelyek minden bátorságuk és tehetségük révén sem tudtak megbirkózni az akkor talpig vérben és vasban álló Európával. A kereszténységet, a keresztény kultúrát az európai kultúrát Nyugatról kaptuk és ezer esztendő óta ugyancsak Nyugatról kapunk minden olyan eszmeáramlatot, amelynek fölvétele vagy föl nem vétele sorsdöntő eseményeket jelent az ország számára.

Tekintve, hogy a magyar kapu Nyugat felé a német tömbre néz, egyáltalán nem véletlen, hogy a nagy európai eszmeáramlatok társadalmi átalakulások talán az egyetlen francia forradalmat kivéve a német szűrőn keresztül jutottak hozzánk. Nem szükséges részletesen kitérnünk Luther Márton fellépésének magyarországi hatására, a protestantizmusra és az Új Kor első évszázadának mindazon mozgalmaira, amelyeket vizsgálva kizárólag majdnem mindig a német alfával találkozunk. Budai Nagy Antal és Dózsa György parasztlázadásainak az előképei a németországi parasztmozgalmak voltak, s csodálatos, hogy a Dózsa korának nagy nyomozói, Márki Sándor és Féja Géza mennyire nem vették tekintetbe Florian Geyer és az azt megelőző német parasztmozgalmak magyarországi hatását. Németországon keresztül kaptuk - bár itt erős szerep jutott a francia forradalomnak is - a felvilágosodás eszményeit, a nemzeti mozgalmak megindulását, majd később a liberalizmust és mindazon többi politikai és társadalmi eseményeket, amelyek azt bizonyítják, hogy Szent István végrendeletéhez híven az évszázadok során elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtunk a Nyugathoz, és a népeknek egymásra való hatását mi a közvetlen szomszédságunkban levő német kultúrterülettől kölcsönöztük.

Természetesen sokkal erősebb politika érzékkel rendelkező nép voltunk, semhogy ezeket a hozzánk érkező eszmeáramlatokat ne alakítottuk volna át a magunk testalkatára. Bölcsen mondotta annakidején Gömbös Gyula, hogy az olasz citromot nem lehet Magyarországra átültetni, de akárhogyan is állította ezt ez a szerencsétlen sorsú, a magyar politikai élet ravasz és öreg dúvadjaitól hemzsegő erdejébe bejutott politikus, ő is érezte, hogy annak a bizonyos átültethetetlen olasz citromnak legalább az ízét kell hogy megkapja az ország. Nagy elképzeléseit megcsonkították, elvetélték. A magyar feudalizmus, a magyar reakció ismét győzedelmesen került ki az ütközetből, olyannyira, hogy a Gömbös Gyula halálával elbukott gömbösi próbálkozások után a legreakciósabb magyar főúr, Károlyi Gyula gróf került a miniszterelnöki székbe. De az idők kerekét nem lehetett visszaforgatni, pedig a Gömbös Gyula utáni évek uralkodó magyar politikája mindent elkövetett, hogy megőrizze a múltat és idegen eszmének bélyegezzen minden olyan kísérletet és próbálkozást, amely az elmaradt, Grünwald Béla féle Magyarországot megújult arccal akarta méltóvá tenni ahhoz, hogy valóban és véglegesen európai legyen.

x

Az első világháború után egész Európa óriási átalakuláson ment át. Megszűnt a wilhelmista Németország, a császári Ausztriából Európa egyik legnemesebb kis demokráciája lett, s az újonnan megalakult masaryk-benesi Csehszlovákia nem várt módon kapott helyet az európai államok sorában. Angliában ami addig elképzelhetetlen volt megalakult az első munkáskormány, Olaszországban, pedig Mussolini fasizmusa emelte soha nem látott magaslatra a népi gondolatot, Oroszországban felszámolták a cárizmust s a cári önkényuralom reakciójaként alakult meg a Szovjet Tanácsköztársaság, amely a maga embertelen módszereivel és ázsiai kegyetlenségével intő példát nyújtott azoknak az államférfiaknak és politikusoknak, akik nem akarták tudomásul venni az idők figyelmeztetését. Az 1918-19-es évi magyarországi események nálunk is fellobbantották a vörös préritüzeket és csak a magyar nép józansága mentette meg az országot attól, hogy már akkor, 1919-ben nem jutottunk az orosz népmilliók sorsára. A magyarországi Tanácsköztársaság Clemenceaui segítséggel előidézett bukása után azonban ismét feltámadt a régi Magyarország, amelynek vezetői hasonlóak voltak a Bourbonokhoz abban, hogy semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek. Amíg egész Európa megváltozott, addig a Duna-Tisza közén megőrizték a régi kereteket, a régi közigazgatást, annak minden külsőségével és belső tartalmatlanságával egyetemben. A szegedi gondolatból egy reakciós politikai társaság kovácsolt tőkét magának, minden szociális tartalom nélkül.

Bethlen István konszolidációja az Angol Világbirodalom nagy struktúrájából csak azt vette át, ami talán megfelelt a gazdag Angliának, de egyáltalán nem felelt meg a trianoni békeszerződésben megcsonkított és elszegényedett Magyarországnak. Főispáni és főszolgabírói ország lettünk. Pedig hogy várta az ország a kommunizmus bukása után az első napokban tett ígéretek betartását. De a reakció erősebb volt mindennél, nem vették figyelembe és nem hálálták meg a magyar népnek azt az óriási ajándékát, melyet akkor adott az uralkodó osztályoknak, mikor minden nyomora, szenvedése és magárahagyatottsága ellenére is elutasította magától a moszkvai kommunizmust és soha semmiféle közösséget nem vállalt Kun Béláék orosz mintára megalakult tanácsköztársaságával. A tanácsköztársaság bukását követő első évek zűrzavarai után az ország Bethlen István konszolidációjába jutott. Ez volt a feudálmaterializmus kora. Kifelé a kereszténységet hirdettek, de befelé az országos politika még a régi Magyarországnál is reakciósabb volt. Háttérbe szorultak a szociális kérdések és minden reformkövetelést azzal utasítottak vissza, hogy a mostani idők nem alkalmasak arra, hogy megrázkódtatásnak tegyük ki az országot. De ugyanakkor mentették a nagybirtokot, gazdasági egyeduralkodóvá segítették a Kereskedelmi és Hitelbankot és az apátiába merült közvélemény szemét a megszilárdult Pengővel kötötték be. Nem törődtek a lelkekkel, nem a felszín alatt feszülő szociális kívánságokkal. Az állami költségvetés egyensúlya volt a nagy ütőkártya, s egyes akkori politikusok választási beszédeikben és a parlamentben egyaránt arra voltak a legbüszkébbek, hogy a Bethlen kormánynak sikerült a Pengőt stabilizálnia, és amíg egész Európában minden állam deficittel dolgozik, addig a magyar államnak egyensúlyban van pénzügyi mérlege.

De a pénzügyi mérlegnek ez az egyensúlya igen sokba került az országnak. Valami végtelen rövidlátással ölték az emberek hitét, de ezzel nem sokat törődtek. Bélistázták a középosztályt, leszállították a fizetéseket és megfeledkeztek arról, hogy az az agyonsanyargatott, kiéheztetett magyar középosztály volt a magyar kultúra hordozója. Talán éppen azt az osztályt tették a legjobban tönkre, amelyre a legnagyobb szüksége volt az Európához hozzásimulni akaró nemzetnek. A hivatalnokréteg átlagfizetése nem érte el a 200 pengőt s ebből a kétszáz pengőből nemcsak családot kellett tartani az ország agyát jelentő középosztálynak, hanem könyvet vásárolni, rendes ruhában járni, színházat és hangversenyeket látogatni szóval mindazon dolgokat cselekednie, amelyek íratlanul is az értelmiségi osztály első feladatai közé tartoznak. És ez a sokat szidott és kárhoztatott magyar középosztály becsületesen és tisztességesen küzdötte végig ezeket a nehéz évtizedeket. Becsületben megőszült öreg kúriai bírák kirojtosodott nadrágban és rongyos könyökű kabátban ültek le az igazság istennőjének szobra alá és olyan ügyekről döntöttek, amelyekben sokszor nem is százezrek, hanem millió és millió pengők és vagyonok szerepeltek. Ezek a bírák, a társadalmi rendnek ezek az őrzői nem léptek arra az útra, amelyre pedig oly könnyű lett volna rálépniük. Egyetlen egy olyan esetről sem tudunk, midőn a bírák megvesztegetéséről lett volna szó. És ugyanezt mondhatjuk ezeknek a keserű éveknek többi középosztálybeli szereplőjéről is.

Amíg nemcsak Franciaországban, de a puritán jellemű Angliában, Németországban, Romániában és Európa legtöbb államában súlyos gazdasági, válságok évei alatt szinte egymást kergették a köztisztviselői minőségben elkövetett panamabotrányok, addig a koldustarisznyával felruházott magyar középosztály alsó és felső rétege olyan becsületről tett tanúságot, amely minden tiszteletet megérdemelt, és hogy ez így volt, ez nem Bethlen Istvánéknak, nem az akkor uralkodó felsőbb arisztokrata s bankárvilágnak, hanem a Széchenyi István által körvonalazott művelt magyar koponyáknak volt az érdeme.

Kellő történelmi távlatból visszanézve csak szégyenkezve tudjuk megemlíteni azoknak az időknek a megalázását, amikor egyetemet végzett fiataljainkat 78 pengős állásokba helyezték. A magyar középosztály szinte zokszó nélkül tűrte ezeket a sérelmeket, mert tudta, hogy még súlyosabb ínséggel küzdenek a munkás és paraszt világ tagjai. De ahogyan elhanyagolták, és nem őrajtuk múlt, hogy csak az anyagi tönk szélére sodorták ezt az osztályt, éppen úgy harmadrangú állampolgárként kezelték parasztságunkat és ipari munkásságunkat. Mikor már nagy volt a panasz és Oláh György megírta a Hárommillió koldus c. röpiratot, (amely címet 1945 után éppen úgy átvettek a kommunisták, mint a magyar jobboldal többi szociális megállapítását is) akkor megszületett a Bethlen-féle nadrágszíj földreform. A földhözjuttatás azonban arra volt csak jó, hogy megutáltassa a kisparaszttal a földet és a falusi életformát. A nagybirtokok semmiféle célra nem használható szikes vagy köves zugait használták fel erre a célra és 12 holdas parcellákat juttattak a földigénylőknek. Arra nem volt elég, hogy megéljen belőle, ahhoz meg sok volt, hogy éhenpusztuljon. De arra elegendő volt, hogy a szívekben kiviruljon az úr elleni gyűlölet vörös virága és mindenkit akasztófára kívánjon, aki városi ember volt.

Nem bántak jobban a munkássággal sem, amelynek meg sem értették a problémáit. Ha valahol mozgolódás volt az alacsony bérek miatt, akkor elhangzott az arcpirítóan buta megállapítás: büdös kommunista. Ezzel a jelmondattal intézték el a munkások követeléseit, ami már csak azért is lehetséges volt, mert nem sokkal a Tanácsköztársaság bukása után a Bethlen-kormány véd és dacszövetséget kötött a Szociáldemokrata Párttal, amelynek éppen első kötelessége lett volna a munkásság érdekeinek megvédése. De fent a budai Várban Horthy kormányzó feleségének a védnöksége alatt egymást követték az elegáns coctailpartyk, ahova ha az ember bejutott, úgy érezte magát, mintha nagy gyarmatokkal rendelkező ország szellemi és gazdasági vezetőinek az összejövetelén volna. Nehéz volt oda bejutni, mert nagyon megválogatták a meghívottak személyét. Csak a születési és a pénzarisztokrácia tagjai lehettek jelen. A Várkert teraszáról elegáns csevegés közben tekintettek le a Duna két partján elterülő gyarmatbirodalomra, ahol a lakosság nagy része minden erőlködése ellenére is a másnapi paprikáskrumpli és a mindennapi barna kenyér megszerzésén törte a fejét.

A konszolidált Magyarország legjellemzőbb fényképét a turulista főiskolások nagy port felkavaró kiállítása adta. Ezek a Magyary Zoltán körül csoportosult fiatalok nem lázítottak, nem kiabáltak, nem használtak hangzatos, korszerű frázisokat, hanem a statisztikai adatok szürke fényében állították a világ élé a Horthy-Bethlen féle konszolidációnak szomorú eredményeit. Nem véletlenül történt, hogy a legreakciósabb magyar belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc, miután megtekintette kiállítást, azonnal bezáratta azt. Többek között mit mondottak a tudós egyetemi tanár, Magyary Zoltán vezetésével összeállított számok? Azt mondották, hogy nagyon nagy baj van a Duna-Tisza közén, s ha nem történik valami változás, ha nem jön valami csendes, vértelen forradalom, akkor nemcsak az országgal, de a néppel is baj lesz. Az egyik statisztika elmondotta, hogy amíg száz esztendővel ezelőtt a főpapi birtokok és a feudális nagybirtokosság fölözte le a magyar nép és a magyar föld termékeit, addig a XX. század elején ehhez a kettősséghez társul szegődött a magyar bankvilág. Hiába dolgozott tehát a paraszt, hiába verejtékezett a munkás és végezte becsülettel feladatát a magyar hivatalnok munkájának eredményét már nem is két, hanem három felső osztály osztotta meg maga között. Mert a világ megváltozott, és Magyarországon csak annak a gazdasági és társadalmi rétegnek az állapotában állott be javulás, amely kizárólag a tömegek többletmunkájából élt.

Szinte hihetetlen, ha tudjuk, hogy a magyar gyárvállalatok és nagyüzemek úgyszólván kivétel nélkül mind az előbb említett két nagy bank érdekkörébe tartoztak. Aki nem hajtott fejet a Chorin Ferencek és Weiss Fülöpök nem is kívánsága, hanem követelése előtt, annak felmondták a hitelt, feketelistára helyezte a GYOSZ és másnap bezárhatta üzemét. Mint a polip, úgy szívta a magyar föld vérét ez a láthatatlan kartell, amely ellen nem volt védekezés, hiszen minden bűnét és gazságát fedezte nemcsak a magyar parlament, hanem az a mindenkori magyar kormány is, amelynek exponensei hol a miniszteri székben, hol a nagy gyárvállalatok igazgatói asztalánál ültek. És sajnos nem mondhatunk jobbat a magyar parlament összetételéről és munkálkodásáról sem. Ha valaki lelkes fiatal hittel bekerült ebbe a társaságba, akkor pár esztendő alatt éppen olyan prostituáltjává lett a magyar közéletnek, mint annak többi tagja. Ez a parlament, amely tulajdonképpen a független nemzet független lelkiismeretét kellett volna, hogy jelentse, a GYOSZ-nak, a nagytőkének és a nagybirtokosok által vezetett mezőgazdasági Kamarának volt a dróton rángatott bábuja. S ha voltak olyan lelkes fiatalok és tiszta emberek, mint például a kommunista börtönben meghalt Matolcsy Mátyás, akkor ezeket kiüldözték, megkeserítették az életüket és lassan fekete bárányként kóvályogtak a mesterséges ködbe borított magyar mezőkön.

A magyarországi nagytőke ravasz és vén rókái nagyon értették feladatukat, és jól tudták, hogy csak addig kolonizálhatják az országot, amíg a politikai élet hangadói és irányítói mellékfoglalkozásként szintén résztvesznek az általuk irányított gazdasági életben. Minden képviselőt, szerkesztőt, vagy egyéb közéleti funkcionáriust számontartottak és úgy kezelték őket, mint a kémeket. Először apró üzleteket ajánlgattak, és ha az illető elfogadta, már nem volt menekülés, mert a GYOSZ-nál már ott volt a kartotékja, sőt megvoltak azok az újságcikkek is, amelyek könyörtelenül napvilágot láttak abban az esetben, ha az illető észretért és retirálni akart. Mint a pók, úgy fonta körül a GYOSZ pénze és sátáni taktikája politikusainkat, akik ha ráléptek a lejtőre, nem volt többé megállás.

Külön köteteket lehetne írni a Horthy-korszak magyar politikai pártjainak a történetéről. Kormánypárti és ellenzéki, baloldali és jobboldali pártra egyaránt vonatkoznak ezek a megállapítások, nem volt kivétel. A legkorruptabb a Bethlen István alapította Egységes Párt volt. Öreg, kapzsi, vén rókák gyűjtötték a mandátum mellett az igazgatósági tagságokat, és a képviselőséget olyan aprópénzre váltották fel, amihez talán csak a De Gaulle előtti francia parlamentet tudjuk hasonlítani. Hitbizományt csináltak az országból és nem volt komoly ellenzék, amely felvette volna a harcot, mert az, ellenzék éppen olyan korrupt volt, mint a kormánypárt. A független Magyarország parlamentje illetve parlamenti tagjai nem a választóiktól, hanem a nagy nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező magyar nagytőkétől függtek. Minden kijárás, panama a kormánypárt társalgójában futott össze, és ha néha ki is pattant egy Drehr-ügy, vagy ehhez hasonló, akkor azonnal megindult az elhallgattatási mentőakció. Ebben a munkában mindig segítő kezet adtak a látszatellenzéki pártok.

A Bethlen-kormány bukása utána Gömbös Gyula volt az, aki megpróbálta újjáalakítani a kormánypártot és a maga hiszékeny jóindulatával azt hitte, hogy sikerült áttörnie azt az ezeréves falat, amelyet a magyar feudalizmus épített a politikai uralkodó réteg és a nép közé. Marschalkó Lajos írtai: "A magyar fiatalság nem érti, miért nem lehet megszabályozni a nagykapitalistákat, a kartellek vezéreit és a trösztök kiskirályait. Gömbös Gyula vezetése alatt a Turul fiatalsága megrendezte a nagy népi egészségügyi kiállítást. Belekiáltott a magyar közvéleménybe, hogy nem lehet tovább várni a földreformmal. És a reform mégis elmaradt. Titkos hatalmak lefogták Gömbös Gyula kezét s Gömbös belehalt élete legnagyobb csalódásába, Igen! A fiatalság azt kérdezi, hogy van-e még idő pepecselni itt a germán és a szovjet hatalom árnyékában. Van-e még időnk kímélgetni az előjogokat és nem volna-e ideje végre legaljáról kezdeni az országépítést. Földjéhez kötni a magyar parasztot, hogy legyen mit védenie. Vajon nem nagyobb, nem erőteljesebb volna-e Horthy Miklós hatalma, ha ott nyugodna a virágzó paraszt kisbirtokon, a kisemberek millióin és nem támaszkodna egyik felével a latifundiumok, másikkal a nagykapitalisták szűk társadalmára?

De Gömbös Gyula vetésének mégis megvolt az eredménye, mert az 1935-ös választásokon szinte döntő vereséget szenvedett a Görgey Istvánok és Lázár Andorok mokány magyar feudális klikkje és a választási vihar új levegőt sodort be a Bethlen-féle parlament sötét bozótjába. Új emberek jelentek meg a színen, s ezekben az új emberekben nem csalódott az ország. Gömbös alatt futotta meg pályáját a szatmári néptanító fia, a kispolgári családból származó Kunder Antal, aki katonatiszt létére olyan gazdasági szakképzettséggel rendelkezett, hogy a GYOSZ bizalmas ülésein kiadták a rendelkezést, hogy ezt a forradalmárt el kell hallgattatni. De ezek az új emberek más fából voltak faragva. Tudták, hogy nagyobb feladataik is lehetnek a közéletben szereplő férfiaknak, mint az igazgatósági tagságok gyűjtése és a részvénykuponok beváltása.

Ugyancsak Gömbös mellől indult el a jászberényi asztalos fia, Antal István, akiről ellenségei a népbírósági tárgyaláson mindent elmondhattak, csak azt nem, hogy anyagi javakért küzdött a politikai pályán. Szellemi síkon Milotay István emelkedett olyan magaslatra, ahova addig talán csak a legnagyobb magyar publicistának, Bartha Miklósnak sikerült elérkeznie. Az Ismeretlen Magyarország című cikksorozata szinte megrázta az országot és a legreakciósabb körök is kezdték érezni, hogy tarthatják tovább a régi kereteket. A magyar reformerek munkája ha elméletileg eredményes is volt, de a háttérből még mindig a budai Vár hátsó kapuján feljáró Bethlen Istvánok és Károlyi Gyulák jelentették az igazi hatalmat. Szívósak, konokok és megértetlenek voltak. Legfeljebb az Apponyi-féle szociális olajcsöppek sovány adagolásáig voltak hajlandók elmenni.

De ha a Milotay és Antal István által megteremtett másik magyar sajtó túlságosan hangoztatta az új magyar világ reformjának szükségességét, akkor megindult az állami gépezet, felforgatóknak, németbérenceknek kiáltották ki ezeket az írókat és politikusokat. Betiltották lapjaikat és ötödrangon visszamenő nyomozást rendeztek. A baloldali sajtói természetesen rendelkezésére állott ennek a reakciós társaságnak, hiszen a nagytőkéről és a nagybirtokról volt szó. Így bántak el a nagy magyar megújhodás egy másik megindítójával, Imrédy Bélával is. Az ő tragédiájáról, amely 1946 február 28-án a Markó utcai fogház udvarán felállított kivégzőoszlopnál fejeződött be, így ír Marschalkó Lajos a Vörös vihar című könyvben: "Imrédy Bélának is abba kellett belebuknia, hogy a nemzeti és keresztény demokráciának, a tiszta magyarságnak új szövetségét akarta megcsinálni. Ki akarta szellőztetni a kaszinók társalgójában, kártyaszobáiban összegyűlt áporodott levegőt. Ez a szikár és komor aszkéta úgy gondolta, hogy elérkezett a belső megújhodás, a nemzeti demokrácia ideje, a társadalmi cirkusz és álarcosbál felszámolásának órája.

És ettől a megújhodástól nagyon félt egy őszhajú, gyönyörűséges asszony, aki hatalmi álmait és örökkévalóságát álmodta a budai Várban. Ha kisöprik a Werbőczy uramék Magyarországát, kire támaszkodik majd a hatalom? Hiszen ez az Imrédy már megmutatta, hogy veszedelmes lázadó. Nyilas, vagy talán kommunista is. Feloszlatta a szeszkartellt, amelynek 17 azonos származású családja évente legalább 30 millió pengőnyi illegális adózatlan jövedelmet tett zsebre. Ki kell ütni a kuglipályáról. Ez az ember ért a pénzhez, Európában talán, a legnagyobb elméleti és gyakorlati tudósa annak. Amellett megközelíthetetlen. Az ilyen ember előbb-utóbb bajt csinál. Hetekig, hónapokig jártok a 8 Órai Újság munkatársai Imrédy Béla őseit kutatva. Elmentek Németországba, megvesztegették a megvesztegethető vidéki polgármestert. Pecunia non olet, ezek felvették azokat a guruló pengőket, melyek még megmaradtak a szegény szeszkartell tagjainak. Egy napon aztán a kormányzó elébe tárta ezeket a megkorrigált keresztleveleket Imrédy Bélának:

"A dédapja zsidó volt kedves Imrédy!"
És Imrédy megbukott... Az akkori magyar reakciót teljes mértékben kiszolgálta a magát demokratának nevező polgári-baloldali sajtó. Egyszerre arisztokraták lettek, Gömbös Gyuláról másképpen sem írtak, mint buta tisztről, vagy a néptanító gyermekéről. Imrédyt úgy zsidózták, mintha ő találta volna ki az antiszemitizmust. Antal Istvánt asztalos pereputtyának nevezték és így tovább a végtelenségig. Mindenkibe belemartak, aki őszintén és becsülettel próbált utat vágni a nagy magyar parlag dudvás síkságain. És csodálatosképpen ezeket az embereket 1945 után nem ültették a vádlottak padjára.

A Szociáldemokrata Párt.

A kormánypárthoz teljesen hasonló arcot mutatott a magyarországi Szociáldemokrata Párt belső összetétele is. Öreg gérokkos, keménykalapos kistőkés munkásvezérek vezették a pártot - Bethlen István és kormányának teljes megelégedésére. A párt az 1923 évi Peyer-Bethlen paktumban feladta a sztrájkjogot, ezzel szemben biztosította a vezetők számára azokat a stallumokat, amelyek jövedelmét nem a magyar munkásság, hanem ezek a munkásvezetők vágtak zsebre. Széchenyi István mondotta egy ízben, hogy ő teljesen eladósodott politikai pályafutása idején, és csak csodálni tudja azokat a politikusokat, akik a politikából vagyont szereztek. Hát körülbelül így állunk a magyar szociáldemokrata párt vezetőivel is. Legtöbbjük mint névtelen és vagyontalan szakszervezeti titkárocska kezdte pályafutását, és 15-20 év alatt, amikor már kopaszodni és őszülni kezdtek, bérházakkal és jelentős vagyonnal rendelkeztek. Györki Imre, Peyer Károly komoly adófizetői voltak a magyar államnak, ami érhető is, hiszen mint fővárosi bizottsági tagok nemcsak részt vettek a főváros életének irányításában, hanem komoly részesedést kaptak annak jövedelméből. Szépen megegyeztek a kormánypárttal és a keresztény párttal, és amíg a fórumon a nép előtt egymást kritizálták, addig teljes egyetértésben vágták zsebre a súlyos tantiemeket. Hogy az 1939-es választáson a Szociáldemokrata Párt a titkos választás ellenére is mindössze 7 mandátumot kapott, az főként a párt sorozatos botrányainak volt a következménye.

A húszas évek végén a Magyarországi Szociáldemokrata Párt építőszövetkezetet alapított Alapkő címen. Esztendőkön keresztül szedték be a pénzeket és saját házat, telket ígértek a részvényjegyzőknek. Aztán kiderült, hogy a pénzt elköltötték és egyetlen fillér sem maradt a munkások keserves munkájából származó pénzből. A csőd szélére juttatták az ugyancsak munkáspénzből létesített Általános fogyasztási szövetkezetet, a Corvinia biztosítót, és hogy betetőzzék a sorozatot, eltűnt a Rokkantalap pénze is. Panama panamát követett s az intelligens magyar munkásság ebben az időben vette észre először, hogy ilyen emberekre bízta gazdasági és politikai képviseletét. Az 1939-es választások a magyar szociáldemokrácia bukását jelentették. Nem az uralkodó rendszer és nem a vidék buktatta meg őket, hanem az ún. budapesti vörös gyűrű, ahol régi mandátumaikat elvesztették. Kibuktak a "vörös" Csepelen, Erzsébetfalván Angyalföldön - szóval éppen azokon a helyeken, melyekre mindig büszkén hivatkoztak Szakasits Árpádék és Peyer Károlyék mint a magyarországi marxizmus fellegváraira. Ha a nép és a széles néprétegek nem is ismerik a magas politika mozgatórugóit, de valami különös, Istentől adományozott ösztönnel keresik és találják meg azt az utat, amelyen járniuk kell. És hogy a magyar munkásságnak ez a Szociáldemokrata Párttól való elfordulása milyen józan forrásokból fakadt, azt az orosz impérium alá jutott magyar évek eseményei bizonyítják legjobban.

A Szakasits Árpád s a többi marxista vezér által vezetett magyar szociáldemokrácia, amely állandóan a nemzet függetlenségét, a szabad sztrájkjogot, szólásszabadságot, az emberi jogokat és nem utolsó sorban, munka szabadságát hirdette, olyan gyáván és meghunyászkodó módon fogadta Rákosi Mátyásék munkásnyúzó rendeleteit, olyan gyalázatos módon hagyták cserben a magyar munkástömegekét, ami érthetővé teszi az ipari munkásságnak ettől a kiöregedett szocialista párttól való elidegenedését. Akármit is mondanak a marxista ideológusok, a magyar Szociáldemokrata Párt bebizonyította, hogy a marxizmus gyakorlatban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mereven ragaszkodott Marx Károly dogmáihoz gazdasági elképzeléseihez s harci szabályait még mindig a száz év előtti kapitalizmus által teremtett szociális viszonyokhoz mérte. Pedig száz esztendő alatt sok minden megváltozott, s már csak az időtől elmaradottak állíthatják, hogy a kapitalizmus nem tanult és nem tartott lépést az idővel. Mikor Marx megírta alapvető munkáit, olyan elmaradt szociális viszonyok jellemezték az akkori Európát, ami indokolttá tette Marxok és Engelsék sikerét.

De azóta sok víz lefolyt nemcsak a Dunán, hanem a Rajnán és a Temzén is és sok olyan dolog történt, amellyel nem számolt a Szociáldemokrata Párt. És ennél a pontnál meg kell különböztetnünk a középeurópai és az északi szociáldemokrata tömböt, amelyek között olyan óriási a különbség, hogy tulajdonképpen már csak a felirat ugyanaz. Mert amíg Norvégia, Dánia, Svédország és Anglia szociáldemokrata pártjai rugalmasan hozzásimultak a fejlődéshez, addig legalábbis a német és ez osztrák, de különösen a magyar szociáldemokrácia nem végezte el ezt a nemcsak a nemzet, de saját pártja számára is annyira fontos átalakulást. A Duna-Tisza közén még mindig régi frázisokat hangoztatták és ahelyett, hogy hozzásimultak volna a nemzet karakteréhez, egy bizonyos határon túl mindig idegen gócot jelentettek a nemzet testében. A felszínen harcosok voltak, de a háttérben, ahová nem juthatott be a tömegek ellenőrzése, ott korruptak, kapitalisták és kispolgárok voltak. Megegyeztek az uralkodó társadalmi rendszerrel, annak vezetőivel és nem mondunk sokat ha azt állítjuk, hogy a magyarországi Szociáldemokrata Párt éppen olyan bűnös a Horthy-rendszer alatt uralkodó állapotokért, mint volt a kormánypárt. Szinte különösnek hat, ha megírjuk, hogy az a marxista párt, amelynek tulajdonképpen a legélesebb oppozícióban kellett volna állnia a Horthy-rendszerrel, annak nemcsak támogatója, hanem kitartottja is volt. Ez a párt, amely állítólag a magyar munkásság vezető partja volt évtizedeken keresztül szóval az egész Horthy-rendszer alatt, élvezte ennek a rendszernek a támogatását.

A párt lapja, a Népszava éppen úgy részesült miniszterelnökségi sajtóalap millióiból, mint akár a kormánypárti vagy a kisgazdapárti sajtó. Hogyan is mondtak volna le az évi százezer jó békepengőről, amikor azt teljes diszkréció mellett nyújtották át a párt főtitkárának és a Népszava szerkesztőjének, az azóta elhunyt Szakasits Árpádnak, aki még 1944 február 30-án is 40 000 pengőt vett fel Heffler Antal akkori sajtófőnöktől. A sajtófőnökök azonban pedáns emberek voltak és az alig tenyérnyi papírlapra felírt nyugtákat kötelességüknek megfelelően megőrizték a sajtóosztály páncélszekrényében. Az ún. felszabadulás után ezekről az évtizedek során felvett százezrekről ill. milliókról mindvégig szerényen hallgattak a pártvezetők és a szakasitsárpádok. De nem beszéltek a felszabadulás lázában azokról a külügyminisztériumi és miniszterelnökségi értekezletekről sem, ahol a Szociáldemokrata Párt képviselői mindig a legnagyobb loyalitással és odaadással viselkedtek, éppen úgy nem voltak ellenzékiek a Horthy-rendszer alatt, mint ahogy nem voltak azok Rákosi Mátyással szemben sem.

Sunyi, óvatos polgárok voltak. akik a magyar munkásság sorskérdéseinek tüzénél sütögették a maguk pecsenyéjét. Mikor aztán eljött az igazi pecsenyesütés ideje a felszabadulás, akkor valóban felszabadult módon, mint valami kiéhezett siserahad vetették magukat rá a gazdasági élet konjuktúrájára. Kis párttitkárok és párttisztviselők vezérigazgatókká léptek elő, miniszterek, kormánybiztosok és egyéb funkcionáriusok lettek, de közben úgy harácsoltak, mintha világéletükben ezért a célért küzdöttek volna. A Kommunista Párt pedig mint a pók a háló szögletében figyelte ezeket a dolgokat és gyűjtötte az adatokat. És mikor úgy látták, hogy végképp le kell számolniuk Lenin utasításai szerint ezzel a párttal, akkor a letartóztatott volt szociáldemokrata pártfunkcionáriusok nemcsak politikai, hanem egyszerű bűnügyi paragrafusok miatt kerültek a vádlottak padjára. Ez a gazdasági vörös vonal éppen úgy végighúzódott a Szociáldemokrata Párt működésén, mint a Bethlen-féle kormánypártén, ők sem bírtak megbirkózni a feladatokkal és a végén szinte örültek, hogy mint 1919 márciusában, áttolhatták a felelősséget a Kommunista Pártra.

A Független Kisgazdapárt.

Az orosz fennhatóság alatt létrejött magyar koalíciós kormány és egyben, a volt Horthy-rendszer harmadik nagy pártja Független Kisgazda Párt volt, Valamikor a húszas évek közepes Eckhardt Tibor és Gaál Gaszton indította el a magyar parasztság és a magyar föld nagy kérdéseinek megoldása végett. Eckhardt Tibor zseniális szónoki demagógiája és Gömbös Gyulával való barátsága szinte országos jellegűvé tette a párt célkitűzéseit és komoly szerepet játszott annakidején a magyar parlamentarizmus és a magyar politika életben. Eckhardt Tibor csillogó felelőtlenségét Gaál Gaszton szürke céltudatossága s munkaképessége egyensúlyozta, de mikor Gaál Gaszton meghalt, akkor Eckhardt Tibor rövid pár esztendő alatt eltékozolta a magyar parasztság részéről nyújtott bizalmat. Az Ébredő Magyarok élesen antiszemita elnökségétől nem volt hosszú az út a Kisgazda Párt elnökségéig. De ezt a rövid utat éles fordulatok és meglepő bukfencek tették változatossá. A húszas évek volt sajtófőnöke, aki annakidején kidobatta a baloldali lapokat a vasúti postakocsikból, s aki a legélesebb kritikával illette a ország zsidóságát, alig egy évtized múlva mint a Kisgazda Párt elnöke vezércikkírója lett Miklós Andor sajtótrösztjének és fátylat borított múltjára. Mint Gömbös Gyula barátja indult a politikában, de mikor az miniszterelnökké lett, akkor megsértett hiúságból a komolytalan támadások pergőtüzével árasztotta el volt útitársát. Ezek a fordulatok lassan komolytalanná tettek megnyilatkozásait. Az 1939-es szabad választásokon pártja, a Független Kisgazda Párt a szociáldemokratákhoz hasonló vereséggel került ki a küzdelemből. Eckhardt valamikor németbarát volt, míg azután Hitlerek uralomra jutása után szép lassan, megértve az uralomra jutás által kínálkozó anyagi lehetőségeket, átevezett nem is a baloldalra, hanem hitleri gazdasági expanzió által veszélyeztetett magyarországi zsidó nagytőke oldalára. De ezt a lépését, ezt az Isten tudja már hányadik pálfordulását olyan ügyetlenül csinálta, hogy el kellett tűnnie a magyar politikai életből és Teleki Pál megbízásából az Egyesült Államokba utazott.

Az előzményekhez tartozik, hogy 1937 telén Eckhardt a magyar parlamentben éles beszédben ismertette a magyar gazdasági élet bonyolult hátterét. A másfél óráig tartó beszéd végén bejelentette, hogy a következő üléseken részletes adatokkal bővíti előadását és ismerteti a nagybankok és a nagy gyárvállalatok nemzetellenes tevékenységét. A beszédnek óriási hatása volt, az egész ország várta a következő Eckhardt beszédet. Ez azonban elmaradt. Elmúlt a tél s eljött a húsvét és húsvét után az egyik nem éppen nagy elterjedtségnek örvendő lap, az ún. felső tízezer számára készült társaság kis fényképet közölt az abbáziai magyar vendégekről. Az egyik fényképen dús pálmafák alatt kis társaság konyakozott az adriai tenger partján. A társaság tagjai a következők voltak: Chorin Ferenc, Weiss Fülöp és még négyen-öten a magyar bankvilág vezetői közül. A társaság közepén: Eckhardt Tibor. A lap fényképész riportere még azt is megírta, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudott az asztal közelébe férkőzni, mert azt a területet, ahol a fentnevezett urak ültek, szigorúan elkülönítették, hiszen minden bizonnyal fontos tárgyalások színhelye volt az abbáziai hotel zárt kerthelyisége. Ezt a fényképet átvette az Összetartás és nyílt levelet intézett Eckhardt Tiborhoz, hogy mondja meg őszintén, milyen összefüggés van az elmaradt parlamenti beszédek és az abbáziai találkozó között. A válasz azonban elmaradt Eckhardt Tibor többi parlamenti beszédeivel egyetemben. Ez volt az a momentum, amely végleg befejezte Eckhardt Tibor magyarországi politikai működését, hiszen világos volt, hogy a súlyosan eladósodott pártvezér nagystílűen egyezkedett a magyarországi nagytőke vezéreivel. Nem maradt más hátra, mint a teljes erkölcsi bukás elől az Amerikába való kivándorlás. Eckhardt távozása után szinte máról-holnapra vége lett a Független Kisgazda Pártnak. A felelőtlenül zseniális Eckhardt szerepét a vidéki horizontú Tildy Zoltán és a boglári plébános, Varga Béla vette át.

Elveszítették tömegeiket, politikai súlyukat, s ez volt az oka az 1939-es választások katasztrófájának. Az alig pár mandátumot kapott Független Kisgazda Párttal szemben az akkor börtönbüntetését töltő Szálasi Ferenc nevével induló Nyilaskeresztes Párt ötvenegy mandátummal jutott be a parlamentbe. Valójában ez az arány nem fejezte ki kellően a választók őszinte megnyilatkozását, hiszen a különböző ún. szélsőjobboldali pártok az összes szavazatok 40%-át kapták, s csak a Keresztes-Fischer féle választási aritmetika bonyolult huncutságai következtében kaptak ennyi mandátumot. És itt ennél a ténynél érkeztünk el oda, hogy kissé behatóbban foglalkozzunk ennek a pártnak és mozgalomnak a szerepével és több, mint két évtized távlatából próbáljuk megindokolni azokat az eredményeket, minden előnyével és hibájával egyetemben amelyet ez a mozgalom rövid pár esztendő alatt elért, egészen a Markó utcai börtönudvaron felállított akasztófákig.

A Hungarista Mozgalom.

A régi magyar politikai életnek sűrűn hangoztatott kiszólása az volt, hogy a magyar az szónoknak született, individualista, s talán a legpolitikusabb népe Európának. Ezt a kétségtelenül igaz megállapítást azonban csak addig tűrték el a hatalom urai, amíg a nép nem mondott ellent a hatalom politikájának. Ha élni próbált állampolgári kötelességével, amit majdnem évszázadon keresztül erősen akadályozott a főszolgabírók által ellenőrzött nyílt választás, akkor azonnal megtörténtek az ellenintézkedések és a legkörmönfontabb úri huncutsággal terelték el a figyelmét az életbevágóan fontos politikai kérdésekről. A nyílt választást, amely Magyarországon nemcsak Európában, hanem az egész világon legtovább tartott, azonban már csak mesterséges injekciókkal lehetett életben tartani. De ezek az injekciók is hatástalannak bizonyultak, így a kormány 1939-ben hozzájárult az első általános titkos választás megejtéséhez. A választások megtörténtek és igazolták azokat az aggodalmakat, amelyeket a Keresztes-Fischer Ferenc vezetése alatt álló reakciós uralmi rendszer hangoztatott a titkos választással kapcsolatban. Az ún pünkösdi választások legnagyobb eseménye a szélsőjobboldali Magyar Nemzetiszocialista Nyilaskeresztes pártok óriási előretörése volt. 1939-ig mindössze három nyilaskeresztes párti képviselő foglalt helyet a parlamentben, míg a titkos választások megejtése után ez a szám egyszerre ötvenegyre emelkedett. A megrökönyödés és a meglepetés olyan óriási méretű volt, ami a legerőszakosabb jobboldalellenes cselekvésre késztette a kormányzatot. Ha keressük ennek az eredménynek a mozgatórugóit, akkor meg kell állapítanunk, hogy a választók ill. a széles néprétegek új utakat kerestek új, addig meg tiszta és a magyar politikai élet boszorkánykonyhájában be nem szennyeződött pártokon keresztül. Érezték, hogy Európa óriási átalakuláson megy át és látták, hogy a régi pártok nem képesek arra, hogy Magyarországon is végrehajtsák azokat a követelményeket, amelyek nélkül nem lehet szó a megújhodó új Európához méltó új Magyarországról.

Csalódtak a kormánypártban, a Kisgazda Pártban és nem utolsósorban a Szociáldemokrata Pártban. Ezen pártok korruptsága és tehetetlensége nem volt garancia a jövőre. Mindenki érezte, hogy a nagy magyar parlagon összegyűlt vizeket valahol le kell vezetni. A kommunizmust mint világnézetet, vagy mint államformát a magyar nép elutasította magától, A vizek azonban megmaradtak s egy másik, a kommunizmussal ellentétben álló mozgalomnak kellett jönnie, hogy végrehajtsa a nehéz feladatot. Ilyen körülmények között indult el legyünk őszinték német és olasz hatásra a magyarországi nemzetiszocialista mozgalom, amely a különböző Meskó Zoltán féle vezetők helyett 1938-ban Szálasi Ferenc személyében találta meg azt a vezetőt, aki minden politikai párttól és gazdasági érdekcsoporttól függetlenül indította el a maga mozgalmát. A tömegek nem ismerték ezt az embert, csak ösztönösen érezték, hogy olyasvalakivel állanak szemben, aki merőben különbözik az addigi szokvány politikusoktól. Ez a volt vezérkari őrnagy a politikai élet számára nem mindig alkalmas fanatizmussal lépett a politika útjára. Otthagyta a hadsereget, egymás után írta röpiratait és szinte tudomást sem véve a körülötte folyó politikai küzdelmekről, következetesen folytatta politikai munkáját.

Első híveit a munkásság soraiból gyűjtötte maga köré s azután szívós kitartással próbált behatolni az ország szellemi vezetőrétegét jelentő középosztályba, mert tudta, minden politikai mozgalomnak szellemi vezetőkre van szüksége. A feladat nem volt könnyű, hiszen középosztályunk irtózott minden forradalmi tevékenységtől, féltette állását és talán még nem érkezett el annak a felismeréséhez, hogy tanultságánál és műveltségénél fogva ő jelenti az ország gerincét. A mind erősebbé váló reakció azonban lassan lazította a szálakat és 1938-ban Szálasi Ferenc mozgalmának - ha még nem is nyíltan - olyan nagyszámú szimpatizánsa volt, ami megdöbbentette az uralkodó osztályokat A mozgalom megerősödése elleni védekezés, ill. támadás mind újabb sikert jelentett. Az új, szocialista Magyarország utáni vágyakozás erősebb volt a hatalomnál, amely lassan elveszítette a talajt a lába alól és hibát hibára halmozott. Amikor politikai és eszmei síkon gyöngének bizonyultak, akkor rátértek az erőszak politikájára. Egymás után tiltották be a párt lapjait és különösen vidéken a csendőrség igénybevételével próbálták megakadályozni a párt működését. De ez mind csak olaj volt a tűzre. A nép új irányt és igazságosabb tehermegosztást követelt és úgy érezte, hogy végre megtalálta azt az embert, akinek a politika nem úri huncutság. 1938-ban az ügyészség vádat emelt Szálasi Ferenc ellen és az alsóbbfokú bíróságok tárgyalása után a Szálasi-ügy a Kúria elé került, melynek Töreky-tanácsa háromévi börtönbüntetésre ítélte Szálasit. Kétségtelen, hogy ebben a politikai perben a Kúria felsőbb sugalmazást kapott, és hogy ezt elfogadta, ezzel követte el a rendszer a legnagyobb baklövést. Szálasi Ferencből a rendszer mártírt csinált, márpedig tudjuk, hogy a tömegeknek szentekre, mártírokra van szüksége.

Az 1848-as szabadságharc elbukása óta nem hozott magyar bíróság ilyen súlyos ítéletet azért, mert valakinek más volt a politikai véleménye, mint az uralkodó rendszeré. Szálasi Ferencet az ítélet kihirdetése után a szegedi Csillagbörtönbe szállították és amíg ott tartózkodott, addig ez a szürke, komor épület lett a jobboldali magyar politika nagy szimbóluma. Helyettese, Hubay Kálmán, mint országgyűlési képviselő a mentelmi jog védelme alatt zseniálisan kihasználta a rendszer bíróságának ezt az ítéletét. Az akarva-nemakarva engedélyezett gyűlések mindegyikén tízezres tömegek jelentek meg és hogy az 1939-es választásokon ilyen óriási eredményt ért el a párt, azt főként ennek a szerencsétlen ítéletnek köszönhette a Horthy-rendszer politikai vezetősége. Az 1939-es választások azonban nem enyhítették, hanem még jobban kiélezték a helyzetet. Az uralmához görcsösen ragaszkodó rendszer az erőszak útjára lépett. Egymás után fosztották meg mandátumaiktól a párt képviselőit és a rendelkezésükre álló baloldali sajtó révén olyan rágalomhadjáratot indítottak a párt vezető tagja ellen, amihez hasonló vihart csak a tiszaeszári per idején láttunk. Teleki Pál gróf volt a főmozgatója a hadjáratnak, aki a parlamentben egyik beszédében nyíltan is kijelentette, hogy Nyilaskeresztes Párt a választások előtt nagyobb összegű idegen pénzt kapott. Természetesen német pénzre célzott és amikor Hubay Kálmán felszólította állításainak bizonyítására, akkor arisztokratikus fölényével csak legyintett a kezével. A vádat természetesen átvette a baloldali sajtó is és újabb rágalomhadjárat indult meg.

Az első magyar titkos választáson a Nyilaskeresztes Párt olyan szegényen indult el, amely eleve kizárta azt, hogy sikerrel is fejezze be azt. Igen sok kerületben csak azért nem állított jelöltet, mert nem tudta letenni jelöléshez szükséges többezer pengőnyi összeget. Ha minden kerületben indult volna, az eredmény még pregnánsabban fejeződött volna ki. Itt nem volt szükség semmiféle külföldi pénzre vagy propagandára, sőt azt sem merjük állítani, hogy a Nyilaskeresztes Párt mögött állott volna az ország többsége. Az eredmény egyedül azért következett be, mert az emberek új, tiszta, korrupciótól mentes politikai vezetőket kívánták, és ez párt még nem szennyezte be magát a magyar parlamenti élet anyagi elkötelezettségeivel. Az úgyszólván máról holnapra országos jelentőségűvé emelkedett párt azonban mindvégig magán viselte ennek a gyors előretörésnek a hátrányait is. Nem voltak meg a szellemi előkészítői és nem rendelkezett azokkal a művelt fejekkel, amelyek nélkül nehéz eredményeket elérni. Hiányoztak a komoly szakemberek és legfőképpen hiányzott az az idő, amely szükséges lett volna ahhoz, hogy a párt hozzásimuljon a politikai élethez és ügyes taktikával hidalja át a fennálló társadalmi rend és a maga célkitűzései között lévő szakadékot.

Az üldöztetések és megpróbáltatások elvadították a párt tagjait és a komoly politikai munka helyett lassan valami fanatikus mártírológia termelődött ki. A nagykanizsai és a kistarcsai internálótáborok megteltek a párt embereivel és mint annakidején a kereszténység első évszázadaiban, szinte egymással versengtek azért, hogy bíróság elé kerüljenek és részt vehessenek abban a szenvedésben, amelyet az általuk helyessé vélt eszméért hoztak. A bukófélben lévő rendszer, melynek napjai a második világháború nélkül is meg voltak számlálva, hibát hibára halmozott. Egyedüli ellenségének Szálasi Ferencet és a mozgalmát tekintette és ennek megsemmisítése érdekében szövetségre lépett a Szociáldemokrata Párttal, a Kisgazda Párttal és nem utolsósorban a magyarországi nagytőke vezetőivel is. Az eredmény azonban negatív maradt. Egy okos és bölcs vezetés alatt álló rendszernek fel kellett volna ismernie a Hungarista Mozgalom jelentőségét és ahelyett, hogy elvadítsa s vogelfreit csináljon annak tagjaiból, lassan be kellett volna vezetni a politikai életbe, hogy önmaguktól nyesődjenek le azok a vadhajtások, amelyek minden új párt törzsén jelentkeznek. És hogy ez az eltévesztett politika milyen szerencsétlen eredménnyel járt, azt legjobban bizonyítják azok az intézkedések és események, amelyek akkor következtek be, mikor Szálasi Ferenc pártja és mozgalma 1944 október 15-én hatalomra került. A rendszerhez hasonló súlyos hibákat követett el a magyarországi baloldal is, amelynek lapjai a legminősíthetetlenebb rágalmakkal és vádakkal illették mindazokat, akiknek valami közük volt ehhez a párthoz. De 1944 október 16-ig még sokminden történt Magyarországon.

Minden különlegesebb német követelés nélkül beléptünk a háborúba abban a hitben, hogy ezt a háborút Németország megnyeri és akkor, mint szövetségesei, részesévé válunk a győztes háború gyümölcsének. Horthy Miklós, Európa első antibolsevista államfője kötelességének tartotta a bolsevista Oroszország elleni háború megindítását. Azután alig két esztendő múlva, amikor már komor fellegek kezdtek gyűlni a mindjobban ködbevesző győzelem távoli horizontján, akkor kissé már későn elindult útjára a Kállay féle hintapolitika. A naiv tömegek előtt megtartott miniszterelnöki beszedek még hangoztatták a szövetségi hűséget, de a háttérben már megkezdődött a háború szabotálása.

A Don mellett még ott küzdött kétszázezer magyar katona, de idehaza az angolszász hatalmakkal szimpatizáló vezető politikai réteg már a németek háta mögött felvette a kapcsolatot a túlsó oldalon álló kormányzatokkal, és már ekkor elhatározták a háborúból való kiugrást. Erről a kétkulacsos politikáról szokatlan őszinteséggel, de politikusnak egyáltalán nem nevezhető módon emlékszik meg Kállay Miklós volt magyar miniszterelnök Amerikában megjelent könyvében. Pontosan elmondja, hogy hogyan és miként tárgyalt a szövetséges Németország háta mögött azok ellenfelével. Nem tagadja sőt egyenesen dicsekszik ezekkel a tárgyalásokkal Horthy Miklós is, aki a Németországban megjelent és nem tudjuk, ki által írt könyvében is nyíltan leleplezi az akkori magyar politika kétlaki jellegét. És ennél a pontnál kerül ismét előtérbe a magyar szélsőjobboldal, amely talán a legőszintébben érezte, hogy ez a háború nem a magyar uralkodó osztályok, nagybirtokosok és nagytőkések háborúja már, hanem az egész magyarságé. Megérezte azt is, hogy ha elvész ez a háború, akkor annak vesztese nemcsak Németország, hanem az egész egyetemes Európa lesz. Minél jobban belementünk a háborúba, annál inkább kiéleződtek ennek a háborúnak az igazi okai és következményei. Az uralkodó osztályok számára az volt fontos, hogy megmentsék a régi kereteket, hogy megmaradjon a feudális, kapitalista Magyarország.

De a tömegek, a magyar nép nem ezeket, hanem az egész országot féltette, Amíg, valami csodálatos elvakultsággal verve mind a felsőbb középosztály egy része, mind az angolszászokkal szimpatizáló körök lassan azt kezdték hirdetni, hogy az orosz bolsevizmus már elpolgáriasodott és lassan a kapitalizmus felé halad, addig maga a nép szinte félelmetes érzékkel látta ennek az állításnak valótlanságát. Ő a bolsevizmustól félt, és hogy mennyire jogosult volt ez a félelme, azt az 1945 után bekövetkezett események igazolják a legjobban. De a sztálingrádi német csatavesztés után mind hangosabbá váltak azok a méregkeverők is, akik kezdték hangoztatni, hogy Magyarország igazi ellenségei a Lajtán túl élnek és a német veszedelem ellen nemcsak az ördögökkel, de még a bolsevistákkal is össze kell fogni. Hiába volt a magyar jobboldal minden tiltakozása, a Kállay-kormány nemcsak hogy elnézte, hanem egyenesen, támogatta is ezeket a társaságokat. Még javában tartott a háború, még százezrével harcoltak a frontokon a magyar és német kötelékek, de idehaza ügyesen burkolt németellenes darabok mentek a színházakban. Furcsa, kétélű könyvek jelentek meg és valóságos művészetté fejlődött a nemzet ellenállóképességének gyöngítése. És ennél a pontnál következett be a maga uralmát féltő régi rendszer és az új, szocialista Magyarországot kívánó jobboldali tömegek közötti legnagyobb ellentét. A jobboldali pártok, amelyek mögött az ország dolgozó társadalminak többsége állott, hűen és következetesen vállalták a németbarát politikát és elítéltek minden olyan kezdeményezést, amelynek célja a szovjettel való megegyezés volt.

II. rész

Egy ország romba dől

A vég kezdete.

A háború utolsó fázisa társadalmilag és lelkileg meghasadt nemzetet talált. Az egyik oldalon ott állt a Kormányzó mögött a magyar társadalomnak az a kisebbik felső rétegét, amely, hogy jogállapotát, vagyonát, gyárait és nagybirtokait megtartsa, a bolsevizmussal is hajlandó volt kiegyezni. Bizonyos ködös angol ígéretek mámorában ringatóztak, s azt hitték, hogy a "művelt Nyugat" nem engedi be Európába a szovjet-oroszokat. Reménykedtek a balkáni partraszállás churchilli elgondolásában s most már Sztálingrád után az volt a fontos, hogy hogyan tudna Magyarország kiugrani a minden bizonnyal vesztes háborúból. Horthy Miklós kormányzó ''Ein Leben für Ungarn" c. könyvében megírta, hogy már 1942-ben felvette a kapcsolatot a németek háta mögött bizonyos félhivatalos angol körökkel. Annakidején akárhogyan is titkolták és leplezték ezt a tényt, csodálatos földalatti útjain át a hír mégis eljutott a magyar közönséghez. Általában erősen jellemezte az akkori magyar politikai életet, hogy semmit nem lehetett titokban tartani és nem volt olyan vastag fal, amelyen át a hírek, mégpedig az igazi hírek ki ne szivárogtak volna. A nem az országot, de csakis a saját vagyonukat féltő körök természetesen a remények légvárait építették az ilyen hírek köré, míg a nép a maga ösztönös józanságának megfelelően hűvös tartózkodással fogadta, anélkül, hogy véleményt alkotott volna arról magának. Az arisztokraták és a nagybankárok világától eltekintve a polgár és a paraszt, szóval a mindennapi, az utca embere csak a bolsevizmustól félt.

Nem hitt azoknak, akik ebben az időben már nyíltan hangoztatták, hogy a bolsevista veszélyt csak a Göbbelsi propaganda festette csúnyára. A tömegösztön bölcsebben és okosabban látta ezekét a távoli dolgokat, mint azok, akik közvetlenül első forrásból merítették a maguk híreit. Köztudomású volt, hogy a Magyarországon fogságba került angol és amerikai repülőtiszteket arisztokrata kastélyokban tartották házi őrizetben, ahol minden jóval elhalmozták őket, imigyen egyengetve az utat a bizonnyal győztes Anglia és Amerika felé. Ezek a kastélyok valóságos kémközpontokká alakultak át s magjai lettek annak a németellenes, a háborút hátbatámadó hadjáratnak, mely érthetővé tette és megmagyarázta az 1944 március 19-én bekövetkező német megszállást.

Ezt a megszállást senki sem kívánta, hiszen végeredményben akármilyen szövetséges legyen is, de mégis idegen hatalom. Az előbb említett szűk rétegtől eltekintve, a német megszállást mindenki természetesnek találta és sem a lakosság, sem honvédségünk még csak lelki ellenállást sem fejtett ki, nemhogy fegyvereset. A háború utáni soviniszta kommunista évek légből kapott kitalálásai voltak azok a fegyveres ellenálló gócok és egyéb mesék, amelyek visszamenőleg úgy állították be a dolgot, mintha a német megszállás az egész ország ellenállását váltotta volna ki. Itt egy félelem volt s egy aggódás: félelem a bolsevizmustól és aggódás attól a jövőtől, amelyet ennek a bolsevizmusnak a győzelme jelentett az ország számára. Aki politikával foglalkozott márpedig ezekben a súlyos esztendőkben azzal mindenki foglalkozott ösztönösen érezte, hogy ha Németország elveszti ezt a háborút, akkor Magyarország nem angol vagy amerikai, hanem szovjet-orosz befolyás alá kerül. Akkor még nem volt jaltai konferencia és még több mint egy esztendő választott el bennünket a Magyarországot végképp szovjet érdekkörbe utaló potsdami szerződéstől. A háborút végeredményben nem a magyar nép indította el a Szovjetunió ellen, mint ahogy általában sohasem a népek kezdeményezik ezt a szükséges rosszat, de ha már elindult, és hozzá még egy olyan gazdasági és politikai imperializmus ellen, mint a Szovjetunió, akkor és ebben az időben mindenki úgy érezte azt végig kell küzdeni az utolsó reményig.

És ezen a ponton felvetődik a sokat hangoztatott kérdés, hogy vajon ha Magyarország nem keveredett volna háborúba Moszkvával, akkor minden úgy maradt volna meg, mint a háború előtt volt? Sokan tényként állapítják hogy ha nem léptünk volna háborúba Szovjetunióval, vagy ha legalábbis Sztálingrád után elsőnek támadtuk volna hátba Németországot, akkor Magyarország nemhogy hátránnyal, de bizonyos kedvezményekkel fejezte volna be a háborút. Ezt az elméletet élesen megcáfolja Bulgária esete. Bulgária, mint az északi szlávság egyik legdélibb képviselője, nem üzent hadat a Szovjetuniónak és mindvégig megőrizte semlegességét. Nem engedett még akkor sem a németek nyomásának, amikor azok megszállták, mert semlegességével iparkodott átmenteni magát az új Európába. És mégis mi történt? Amikor Románia kiugrása után a szovjet csapatok elérték a bulgár határt, akkor Moszkva hadiállapotban állónak tekintette magát Bulgáriával. Tankcsordái ellepték a kis országot és kihasználva a végkifejlődés felé közeledő háború okozta zűrzavart, amúgy igazi szovjet-orosz módra pacifikálta Bulgáriát, Még messze voltak az angolszász erők és a nagy világégésben, amikor Németország teljes eltiprása volt a főcél, vajon ki törődött azzal, hogy mi történik ezzel a nagy hegyek mögött vérző kis országgal? A szovjet-orosz hadsereg és a kommunista politrukok alapos, elrettentő munkát végeztek. Az eddig ismert adatok szerint kb. ötvenezer embert végeztek ki és a legnagyobb brutalitással irtották ki a bulgár középosztályt s a középparasztságot, szóval mindazokat, akik a jövőben akadályai lehettek az azóta megvalósított kommunista Bulgár Népköztársaságnak. Minden valószínűség amellett szól, hogy ha Magyarország meg is őrizte volna semlegességét, vagy ha kellő időben ki is ugrott volna a háborúból, akkor is Bulgáriához hasonló sors várt volna reá. Ez a sors rosszabb lett volna annál, ami 1945-ben állott elő Magyarországon, amikor Budapest hősi védelme lehetővé tette, hogy nem sokkal április 4-e után - szóval az országnak teljes orosz impérium alá kerülése után - a nyugati hatalmak bizonyos ellenőrzést fejthettek ki az oroszok által megszállt Magyarországon, így csökkentve a szovjet orosz módszerek brutalitását.

Minden állam vezetősége megengedhet magának - ha azt az ország érdekei úgy kívánják bizonyos fokú macchiavellizmust, de ez a macchiavellizmus nem mehet túl bizonyos határon: a minden népre kötelező erkölcsi kötelezettségeken. Ha az 1940-es évek politikai vezetősége, különösen azóta, hogy Kállay Miklós került a miniszterelnöki székbe, nem is tartotta magára érvényesnek ezeket a politikai erkölcsi felfogásokat, a magyar nép többsége mégis magáénak vallotta azt. Mindenki tudta, hogy a magyar mezőgazdaságot a német és olasz politikai vonatkozások révén előállott gazdasági kapcsolatok mentették meg a katasztrófától. Tudták, hogy a magyar mezőgazdasági kivitel nem számíthat másra, csak a német és olasz piacra és végeredményben kevés kivételtől eltekintve mindenki tudta azt is, hogy a trianoni határok kemény törvényeinek széttörését nem magunknak, hanem elsősorban Olasz és Németországnak köszönhettük. Igaz, hogy ezeket a tényeket a német és olasz segítséggel megnagyobbodott Magyarország vezető politikusai, főleg Teleki Pál és Kállay Miklós úgy állították be később, mintha azok maguktól is megvalósulta volna. Ha nagyon őszintén akarunk írni ezekről a dolgokról, akkor mondhatnánk, hogy a magyar közvélemény tudat alatt inkább az előbb említett két állam vezetői, mint a magyar néptől távol álló felső társadalmi osztályokból alakult politikai klikk mögött állott.

Horthy Miklós kormányzó amilyen népszerű volt kormányzóságának első esztendeiben, éppen olyan népszerűtlenné vált a későbbi évek folyamán. Elzárkózva a néptől, nagybirtokosoktól és a pénzügyi arisztokrácia tagjaitól körülvéve szinte elefántcsonttoronyba bezárkózva ült fenn a budai Várban és olyan három lépés távolságot tartott személye és a nép között, amit ma már az Angol Világbirodalom uralkodója sem engedhet meg magának. Gömbös Gyula tiszavirágéletű miniszterelnöksége után a politikai élet igazi mozgatói a feudalizmus és a nagykapitalizmus képviselői voltak. És ezt a magyar nép, amely akkor sem csinált forradalmat, amikor módjában lett volna, nagyon jól tudta. Fegyelmezetten, tisztességesen s becsületesen viselkedett a háború alatti években, mert érezte, hogy ha ezt a háborút átvészeljük, akkor mindennek meg kell változnia ebben az országban.

Hiába volt a földalatti propaganda minden munkája, a szociáldemokraták palástja alatt meghúzódó kommunisták még a legkoldusabb és legszegényebb vidékeken sem tudtak eredményt elérni. Az egész háború alatt egyetlen olyan komoly szabotázsakcióról sem tudtunk és nem tudunk mind a mai napig, amelyet a magyar parasztok, vagy munkások készítettek volna elő. A híres győri gyújtogatást sem magyar munkások, hanem idegen ügynökök csinálták. A csepeli munkások még akkor is dolgoztak, amikor a szovjet csapatok pár kilométer távolságból aknával lőtték a gyárvárost. Dolgozott a munkás és dolgozott a paraszt is mert bíztak Európában és ekkor már igazán nem volt érdekes, mennyi ideig marad még hatalmon Kállay és mennyi ideig intézi a magyar élet nagy ügyeit a háttérben az inkei gróf. A vihar úgyis elsöpörte volna őket, hiszen a vetés már megérett. A vihart mindenki várta s csak azért fohászkodtak, hogy ne vörös vihar legyen, mert ekkor elég minden, pusztul minden és mindenki, akár úr volt, proletár vagy paraszt. Ez a félelem és ezek a meggondolások állították az ország nagy részét a német szövetséges mellé. Ilyen lelkiállapotban érkezett el az ország 1944 október 16-ához.

Hősök, vagy árulók?

1944 késő nyarán már torlódtak az események és a kulisszák mögött tragikus játékok folytak. Olaszország kiugrását ez év szeptemberében Románia kiugrása követte, minek következtében a szovjet hadsereg a Kárpátok megkerülésével pár hét alatt elérte a déli magyar határt. Az országban mindenki Magyarország várható kiugrásáról beszélt. Gyűlölték, utálták a háborút, de minden gyűlöletnél jobban féltek attól a bolsevizmustól, amely a maga tankcsordáival és politrukjaival már ott állt a magyar határnál. És a magyar nép ennek tudatában inkább óhajtotta a háború folytatását, mint azt a jövőt, amelyet Moszkva készített elő számára, ha győzedelmesen kerül ki a nagy mérkőzésből. De fent a budai Várban mint már annyiszor ezúttal sem vették tudomásul a magyar nép akaratát és azt gondolták, hogy a kiugrás árán továbbra is biztosítják a maguk uralmát. Szeptember havában Horthy Miklós kormányzó megbízásából Faraghó Gábor vezetésével pár főnyi csoport Moszkvába ment (Szentiványi Domokos, gróf Teleki Béla stb.), ahol közöltek, hogy Magyarország hajlandó fegyverszüneti szerződést kötni. Hogy a németek mennyire megbízhatatlannak tartották Horthy Miklós környezetét, azt Lakatos Géza, Horthy Miklós utolsó miniszterelnöke világította meg legjobban a Szálasi per tárgyalása során megtett vallomásában. Lakatos Géza, aki utolsó pillanatig viselte a Hitlertől kapott lovagkeresztjét, a tárgyalás során nem tudta magát kivonni az akkori idők szégyenteljes hatása alól s olyan gátlás nélküli vallomást tett, amely ma már kissé másképpen hangzik, mint abban az időben, amikor meg a vezérezredesek is összetévesztették a becstelenséget a becsülettel és a hazafiúi érzést a hazaárulással. Lakatos vallomása során előadta, hogy mind ő, mind a Kormányzó a jobboldalt tartotta a nemzet igazi ellenségének. (Ebben az időben dicsőség volt ilyeneket mondani. ) Lakatos így folytatta vallomását:

"A hetedik hadtestet ismételten visszarendeltem német parancs ellenére abból zónából, ahová a németek orosz csapatokkal való harcba be akarták rángatni. " Ez a magyar vezérezredes a bíróság előtt dicsekedett, hogy mindenképpen igyekezett leszabotálni a háborút, de közben megfeledkezett arról, hogy a szovjet elleni háborút a parlament megkérdezése nélkül az ország legfőbb hadura, Horthy Miklós indította meg. Megfeledkezett arról is, hogy miért volt a német hadvezetőség bizalmatlan a magyar hadvezetőség iránt. Később a következőket vallotta Magyarország volt miniszterelnöke: "Angol vonalról megtudtuk, hogy nekünk nem Nyugat, hanem Kelet felé kell fordulnunk, továbbá hogy a finn, bulgár és román példára teljes és feltétel nélküli megadásról van szó. A harmadik feltétel volt a legnehezebb, a németek megtámadása, amihez nem volt meg az erőnk. Ez érlelte meg Faraghó Gábor kiküldetését Moszkvába 1944 szeptember huszadika körül. Ennek előkészítésében természetesen résztvettem. A fegyverszüneti lépést szeptemberben igen kockázatosnak tartottam, mert attól féltem, hogy kudarcba fullad. Jelentettem a Kormányzónak, hogy a korai fegyverszünetből nem lehet semmi, mert a németek a furor teutonicussal el fogják söpörni az ő személyét a kormánnyal együtt és nyakunkra ültetik Szálasit és kormányát. ''

A volt miniszterelnök ezután részletesen beszámolt arról a tanácskozásról, amely szeptember 10-én zajlott le a Kormányzó lakosztályán és ahol öt katonai és öt polgári egyén jelent meg. Polgári részről Bethlen István gróf, Eszterházy Móric gróf Károlyi Gyula gróf, Perényi Zsigmond báró, és végül, hogy a polgárság is valahogyan képviselve legyen, Kánya Kálmán volt külügyminiszter. Lakatos ezzel a tényközlésével akarata ellenére is megmutatta, hogy kik jelentették az ekkori Magyarországon a közvéleményt, illetve a dolgozó magyarságot. Nem csinált titkot abból sem, hogy szeptember végén le akarta tartóztatni az összes jobboldali pártok vezetőit, és ez csak a németek közbelépése miatt hiúsult meg. Igen érdekes a vallomásnak az a része, amely Molotov üzenetével foglalkozik. "Az előzetes feltételek legsúlyosabbika az volt, mondotta Lakatos Géza, hogy a német hadsereg a magyar hadsereg által orosz oldalra állítva azonnal megtámadandó. Én egyénileg azt javasoltam, hogy a válasz igenlő értelemben menjen el, vagyis a feltételeket elfogadjuk, Ez a javaslat abból állott, hogy a Vörös Hadseregnek azt a részét, amely Budapest ellen van előre nyomulóban, időlegesen állítsák le, mert különben elkésik annak érdekében, hogy a németek tényleg megtámadhatók legyenek. Ellenkező esetben az egész I. Magyar Hadsereg elvész arra a célra, amire szántuk, vagyis a németek megtámadására." A belpolitikával kapcsolatban elmondotta, hogy személyesen, intézkedett a sajtófőnökön keresztül, hogy a szélsőjobboldali lapokat beszüntessék és hogy a régi baloldali lapokat életrekeltsék.

De sajnos tette hozzá, erre már nem kerülhetett sor. Így vallott Szálasi Ferenc tárgyalásán Lakatos Géza volt magyar miniszterelnök. Vallomása most már, az idők távlatából sokmindent megmagyaráz. Ha akkor, 1944 október 15-én a Szálasi kormány nem veszi át azt a hatalmat, melynek feladata nem a hatalom megtartása, hanem időnyerés volt addig, míg a nyugati angolszász csapotok közelebb érnek Magyarországhoz, akkor Magyarország sorsa hasonló lett volna Bulgáriáéhoz És most, évtizednyi távolságból a történelemkutatók előtt önkéntelenül is felvetődik a kérdés, hogy kik voltak árulók és kik voltak hősök. Nevezhetjük-e hősöknek azokat, akik addig, amíg a szerencse csillaga ragyogott a szövetségesek fegyverei fölött, addig teleszájjal hangoztatták a magyar-német fegyverbarátságot, de mikor ez a csillag hanyatlóban volt, akkor megtagadva nemcsak a magyar katonai erényt, hanem minden politikai és katonai erkölcsöt is, hajlandók lettek volna hátbatámadni a tegnapi szövetségest? A kállaymiklósok és a lakatosgézák a magyar történelem szánandó alakjai közé tartoznak.

x

A Szálasi és az Imrédy-per tárgyalásán sokszor felmerült a kérdés, hogy mi célja volt az oroszok ellen való védekezésnek abban az időben, mikor már mindenki biztosan látta a háború elvesztését. Erre a kérdésre a vádlottak padján ülők két fontos pontban összegeztek feleletüket. Az első pont az erkölcsi magatartást tárgyalja. Nemcsak erkölcstelennek, hanem a magyar nemzetet mélyen megszégyenítőnek tartották volna az elvérzett szövetséges hátbatámadását. Magyarország legfeljebb Finnország példáját követhette, de semmi esetre sem Romániáét. Az íratlan magyar katonatörvényeket és katonabecsületet valamikor Zrínyi Miklós fogalmazta meg, s ezek az íratlan törvények mást mondanak, mint amit a lakatosgézák és kállaymiklósok akartak cselekedni. A feltett kérdésekre adott feleletek második komponense már reálpolitika. A jobboldali Magyarország jól tudta, hogy mit várhat a kommunizmustól. Tudta azt is, hogy ha angol csapatok érték volna el a magyar határt, akkor felesleges lett volna a háború folytatása. De a szovjettel szemben? Harc és ellenállás, mert még az is jobb annál, mint ami 1945 után Magyarországra borult.

Az idő igazolta azokat a politikusokat, akik annakidején nem engedték meg, hogy a Szovjet árulás útján kerítse birtokába Magyarországot, és hogy ez sikerült, ezt nem Horthy Miklósnak és nem Kállay Miklósnak, hanem annak a magyar népnek köszönheti Magyarország és Európa, amely az október 15-én elhangzott kormányzói szózat ellenére is hűségesen kitartott a nemzet fegyveres védelme mellett. A hadseregnek csak igen kis része engedelmeskedett a kormányzói hadparancsnak, s bár voltak századok és ezredek, különösen Miklós Béla II. hadseregében, amelyek átmentek az oroszokhoz, de a magyar honvédség zöme becsületesen és hűen a magyar tradícióhoz, vállvetve harcolt a német katonasággal a közös ellenség ellen. Szálasi Ferenc ügyének tárgyalásán a következőket felelte arra a kérdésre, hogy miért akadályozta meg a háború befejezését és miért harcolt tovább a németek oldalán:
"Nekem az 1944 október 15-ét megelőző időkben az volt a felfogásom Németországról, hogy szövetségközi viszonylatban a gyakorlati életben nem tehet másként, mint ahogyan minden szövetséges cselekedne a saját érdekeinek védelme szempontjából, különösen akkor, amikor a nagyhatalom élet-halál kérdéséről van szó."

Szálasinak erre a megállapítására az egyik bíró a következőket kérdezte: "Ön hivatkozott a nemzet becsületére, hogyan tehette mégis, hogy a legkritikusabb évben a magyar népet hozzá igyekezett kötni ahhoz a nemzethez, amellyel szemben az egész világ már megvetéssel viseltetett?" És az az ember, akit amerikai CIC 1945 év gyülevész Magyarországának kiszolgáltatott, nem mentegetőzött, mint Kállay Miklós Amerikában kiadott mosakodó könyvében, melyben minden felelősséget a németekre hárított, hanem férfiasan, bár tudván, hogy a halál árnyékában áll, a következőket válaszolta:
"Arról nincs tudomásom, hogy az egész világ megvetéssel viseltetett a német nép iránt, éppen ellenkezőleg. Ellenséges forrásokból tudom, hogy a német nép hatalmas harcát csodálattal figyelték angol részről és más ellenség részéről is, ami egyáltalán nem csodálatos. Két becsületesen harcoló ellenfél mindig megbecsüli egymást. " Arra a kérdésre, hogy miért tartott ki az utolsó pillanatig német oldalon, Szálasi megállapította, hogy a magyar nemzet érdekeinek figyelembevétele mellett kellett így cselekednie, mert véleménye szerint csak Németország mellett van rendszerezett európai közösség és csak ilymódon tudja megépíteni Európa a maga új jövőjét. És végül:
"Az én felfogásom szerint a jelenlegi események egyáltalán nem zárultak le. Még nem győzött egyik fél sem. A nagy világkérdés, a problémák, amelyek a háborúban fölmerültek, még egyáltalán nincsenek megoldva."

Az a kormány, amely 1944 október 16-án ki állt Magyarország élére, az összes magyar jobboldali pártok képviselőiből alakult koalíciós kormány volt. Ennek a kormánynak a tagjait az amerikaiak az egyetlen Henney Árpád kivételével kiszolgáltatták a Moszkvából Budapestre érkezett moszkovita hatalomnak és majdnem valamennyien vesztőhelyen fejezték be életüket.

Tulajdonképpen mi volt ennek a kormánynak a bűne, nem bolseviki, hanem a győztes angolszász szemüvegen nézve a dolgokat? Talán az, hogy már akkor 1944-ben világosan látták azt a szovjet-orosz bolsevik imperialista világveszedelmet, amely ellen azóta fokozottabb fegyverkezést folytat a világnak minden szabadságszerető népe? Az volt a bűne Bárdossy Lászlónak, Imrédy Bélának és Szálasi Ferencnek, hogy nem engedték be az oroszokat hazaáruló módon Európába és hogy a magyarság nagy ezeréves hivatásának megfelelően a huszadik században is gátat mert emelni az egész Európát elsöpréssel fenyegető ázsiai veszedelemnek? Az volt a bűnük, hogy látták a szovjet veszedelmet és becsületesen továbbvitték azt a szerződést, melyet Horthy Miklósék csak eddig tartottak magukra nézve kötelezőnek, míg az ő uralmukat biztosította? Ha ez bűn és hiba volt, akkor ez a bűn és hiba a történelem legragyogóbb erényei közé tartozik, Mert ezek az emberek, ezek az angol és amerikai segítséggel a vesztőhelyre hurcolt magyar politikusok nem tettek mást, mint vállalva a végső felelősséget, és nemzetük nevében megtartották az adott szó szentségét és nem voltak hajlandók a nemzet becsületének sutbadobásával hátbatámadni az elvérzett szövetségest.

Óh, itt nem Hitlerről, a nemzetiszocializmusról, pártokról és zsidókérdésről, itt egy Európa keleti felén elterülő kis országról és az ezzel szorosan összefüggő Európáról volt szó. Ezek a kivégzett, százszor megrágalmazott árulónak bélyegzett magyar politikusok jól ismerték a moszkvai veszedelmet. 1919-ben éppen úgy, mint a rokon Finnország nálunk is tapasztalták, hogy mit jelent az ötágú vörös csillag Európa békés tájain. A német bolsevista-ellenes hadjáratot évtizedekkel megelőzve kongatták a vészharangot, hogy jó lesz vigyázni Európában, mert valami eddig ismeretlen és roppant erejű veszedelem fenyegeti nemcsak Pannóniát, hanem a strasbourgi Dómot, a német kisvárosok tudományt építő életét, a tiroli hegyeket, a bretagnei tengerpartot és mindazon vidékeket, amelyek az örök Európát jelentik, és amikor törésre került a sor, s Magyarország ebben a háborúban nem a hitleri Németország, de Németország mellé került, ez nemcsak az ország geopolitikai helyzetéből, hanem a szovjet-orosz veszélyből is adódott. Ez a közösen vívott háború bizonyította be legjobban, hogy nem germanofil kitalálás a német-magyar sorsközösség elmélete, hanem olyan valami, amit a reális adottságok és az egymás mellett eltöltött ezer év igazolt. És ezt az adósságot, a történelemnek ezt a szigorú parancsát tartották be azok az emberek, akik a győztes nyugati hatalmak utat tévesztett politikájából kifolyólag vesztőhelyen fejezték be életüket.

A végkifejlődés előtti katonai helyzetet, illetve Horthy Miklós kormányzónak és az őt körülvevő egészen kisszámú uralkodó klikknek működését talán legjobban bizonyítja Lakatos Géza mellett Vörös János akkori vezérkari főnöknek ugyancsak a Szálasi-per tárgyalásán tett vallomása. Ebből a vallomásból láthatjuk, hogy a német katonai vezetőség bizalmatlansága, amelyre annyian panaszkodtak egyáltalán nem volt alaptalan. Ez a vallomás bizonyítja azt is, hogy az ország egyáltalán nem akart fegyverletételről hallani, akármennyire is hangoztatták ennek ellenkezőjét 1945 után nemcsak a kommunisták, hanem Tildy Zoltánék és Nagy Ferencék is. Vallomása elején Vörös János elmondotta, hogy október 15-re virradó éjszaka a Kormányzó magához rendelte és ekkor megemlítette, hogy Szálasiék valamire készülnek. A Kormányzó indoklása igen érdekes volt, mert Vörös János a tárgyaláson szószerint a következőket mondotta:
"A Kormányzó ekkor erősebb kifejezést használt Szálasival szemben és kijelentette, nem nevezheti őt ki, mert hogyan állhatna a szövetséges hatalmak elé, amikor a megbízottjai Moszkvában fegyverszünetről tárgyalnak. "

A Kormányzó, mint a magyar Alkotmány legfőbb őre, a fegyverszüneti tárgyalásokkal kapcsolatban ismét elfelejtette kikérni a parlament hozzájárulását, de ugyancsak annak megkérdezése nélkül mondotta el október 15-i proklamációját. Ezen a ponton, illetve ennek a proklamációnak a katonai vonalra való kiterjesztése már megbukott, mert a vezérkari tisztekből álló és a Kormányzó alá rendelt hírszolgálati közegek egyszerűen nem továbbították a parancsot. Vörös János erről a következőket vallotta: "Mikor a proklamáció elhangzott, átadta Pogány ezredesnek a fedőrendeletet azzal, hogy a hírközponton át továbbítsák a hadseregparancsnokságokhoz. Csak utólag tudta meg, hogy ez a rendelet a hírközpontban lévő vezérkari tisztek szabotázsa a folytán nem ment ki. Mikor ezt megtudtam este 10 órakor, akkor már nem lehetett tenni semmit. Az volt a tervem, hogy reggel megyek a Kormányzóhoz. A vezérkar különben sem engedte volna leadni az én parancsomat. Ők határozták meg, hogy mi mehet és mi nem lehet. A karhatalom Hindy tábornok vezetésével ekkor már a németekhez, illetve a nyilasokhoz csatlakozott. " Az ekkori napok drámai feszültségét mutatja a tárgyaláson lefolyt kihallgatás alábbi részlete:

Népbírósági elnök: Október 15-én már alá volt írva a fegyverszünet ?
Vörös János: Az előzetes fegyverszünet, ha jól emlékszem, már október 12-én alá volt írva Moszkvában.
Elnök: Ezt honnan tudja vezérezredes úr?
Vörös J. : A 14-ről 15-re virradó éjjel a Kormányzótól hallottam.
Elnök: Arra emlékszik, hogy a Kormányzó le akarta szeptemberben tartóztatni Szálasit és társait?
Vörös J. : Ezt a Kormányzó közölte velem, hogy elrendelte ennek a bandának a letartóztatását, mert addig az országban nem lesz nyugalom, amíg ezek szabadlábon vannak. A Kormányzó panaszkodott, hogy ő kiadta a kormánynak és külön a belügyminiszternek is a parancsot, hogy tartóztassák le a jobboldali embereket, de hiába parancsolt, parancsát nem teljesítették. A fegyverszünet elbukásának oka egyéni megítélésem szerint az volt, hogy az egyik oldalon megszervezve álltak a németek, a nyilasok, a vezérkar egy része és a tábornokok egy része, míg a másik oldalon nem volt meg az egységes irányítás és a vezetés.
Nagy Vince politikai ügyész: Tudomásom szerint Ön vezette a Kormányzóhoz titkos kihallgatásra Tildy Zoltánt és Szakasits Árpádot. Mikor volt ez? Mit határozott a Kormányzó, amikor ezek az ellenzéki vezérek őt a háborúból való kilépésre szándékoztak rábírni?
Vörös János: A napot pontosan nem tudom. Találkoztam Tildyvel és Szakasitssal, akikkel teljesen egy vonalon mozogtam (!) Kérdeztem, akarnak-e a Kormányzóhoz menni, vagy nem. Azt mondották, igen, nagyon szívesen. A kihallgatás meg is történt, másnap a Kormányzó azt mondotta, hogy minden lényeges kérdésben egyetértünk és az, amiben meg eltérés van, nem olyan dolog, hogy rendbe ne lehetne hozni. "

Vallomása végén az utolsó horthysta vezérkari elnök elmondotta, hogy ő másnap át szökött az oroszokhoz és felhívást adott ki Malinovszky tábornok főhadiszállásán. A védőnek arra kérdésére, hogy a honvédség nagy részében többsége volt-e fegyverszüneti aláírásnak, Vörös János csendesen csak annyit mondott, hogy nem.

A fent idézett tanúvallomás egy az országtól teljesen idegen klikknek és uralkodó rendszernek szomorú, szinte Shakespearei tragédiáját hordja magában. Ez a társaság mindig a népre, a magyar népre hivatkozott és mindig annak akarata ellenére cselekedett. Nemhogy a néptől, de még a parlamenttől sem kérdezték meg, hogy részt akar-e venni a háborúban, amelyet annakidején úgy látták, hogy a német szövetséges fog megnyerni. Azután mikor az országra szakadt a baj, s amikor az orosz bolsevizmus megjelent a határon, akkor valami elvakult, naiv hittel verve azt gondolták, hogy ha megtagadják a tegnapi szövetségest, akkor semmi különösebb nem történik majd a magyar glóbuszon! Először az angolokkal tárgyaltak, s amikor az nem sikerült, akkor megalázkodtak a moszkvai politrukok előtt is. Horthy Miklós kormányzó nyilván Bethlen István és a magyar nagybirtokosság ösztökélésére ahelyett, hogy a népre támaszkodott volna, vagy meghallgatta volna azokat, akik előtt a magyar nemzet sorsa legalább annyira fontos volt, mint őelőtte, Tildy Zoltánnal és Szakasits Árpáddal próbálta menteni a süllyedő hajót.

Vörös János, a magyar vezérkar főnöke alig pár esztendő múlva vajon gondolt-e azokra a lojális szavakra, amiket a Szálasi-per tárgyalásán a Vörös Hadseregről és a kommunizmusról mondott, akkor, amikor a budapesti Gyűjtőfogház gombüzemében gombokat számolt és minden hibáért véresre pofozták? Vajon gondolt-e arra, mikor 1952 június 6-án a gyűjtőfogházbeli nagy vesszőfutás alkalmával még azt is letagadta hogy valaha tiszt volt? De egy vezérkari főnök, egy vezérezredes nem menthette magát ilyen olcsó kifogásokkal, rájöttek hazugságára és a Jobb Csillag vériszapos folyosóján fiával együtt gumibotokkal úgy összeverték, hogy hetekig nem tudott felkelni a szalmazsákjáról. Vajon gondolt-e Vörös János arra ezekben a napokban, hogy ezeknek az európai börtöntörténelemben páratlan kegyetlenkedéseknek ő is egyik előidézője volt akkor, amikor a nemzet akarata ellenére is mindent elkövetett, hogy az ország minél előbb a Vörös Hadsereg megszállása alá kerüljön s Magyarországra rászakadjon a még mindig tartó ázsiai sötétség?

A többit tudjuk. Az oroszok valahol Kecskemét körül álltak, s a budai Várban október 15-én este eldőlt a küzdelem. Másnap, október 16-án a Kormányzó lemondott s az alkotmányos formáknak eleget téve Szálasi Ferenc kezébe adta át az ország vezetését. Tény, hogy a hatalomra jutás német segítséggel történt, de az ország akkori hangulatát ismerve nyugodtan megállapíthatjuk, hogy német segítség nélkül is befejezte volna Horthy Miklós kormányzói pályafutását. Vele együtt örökre letűnt a magyar színpadról a felső tízezernek az a rétege is, amelynek szerepéről sokat lehetne vitatkozni.

x

Hogy forradalom volt-e 1944 október 16-a vagy szükségszerű átalakulás, olyan kérdés, amelyet még nem tudunk eldönteni. Forradalom volt abban az értelemben, hogy az ország népe alapvető politikai és rendszerváltozást kívánt háború nélkül is, és csak a háború adta meg a lehetőséget ahhoz, hogy ez a rendszerváltozás sikerüljön és a régi értékes erőket átvéve olyan nemzeti koalíciót hozzanak létre, amelynek legfőbb célja nem a mindenen túli forradalom akarása, nem minden régi érték átértékelése, hanem a múlt nagy hagyományainak és a jelen követelményeinek az összeegyeztetése lett volna. Ezt a nagy koalíciót, ezt a nagy nemzeti fellélegzést akadályozta meg Horthy Miklós, illetve annak rossz szellemei, Miklós fia s felesége, akik mindketten a Horthy családnak dinasztiává emelésén fáradoztak. Megpróbálták visszafelé forgatni az idő kerekét, s ez nem sikerült. Ahelyett, hogy az országra, a népre támaszkodtak volna, a nagytőke, a nagybankok és a legreakciósabb főurak társaságát alakították ki maguk körül és Európa kellős közepén olyan gyarmatnak tekintették az országot, amely gyarmati felfogás már Afrikában is megszűnt létezni. Az a változás, amely máról-holnapra véget vetett ezeknek az álmoknak, német segítséggel vagy anélkül október 16-án következett be. Az átalakulás pillanatnyi szükségességét a végkifejlődés felé haladó háborús helyzet hozta magával. Az angol segítség ködbefoszlásai után Horthyék és Bethlenék mint az utolsó szalmaszálba kapaszkodtak a Vörös Hadseregbe.

Megalázkodtak előtte és Európa első antibolsevista államfője olyan emberekkel tárgyalt az országi jövőjéről, mint Szakasits Árpád és Tildy Zoltán. A dolgok alakulásáért elsősorban a Horthy család tartozhat hálával. Ha Horthy Miklós és családja Budapesten várja be a Vörös Hadsereg érkezését és a németek nem viszik ki a családot a németországi Weilheimbe, akkor Horthy Miklós a délvidéki események elindítása miatt Titó fegyverei előtt fejezte volna be az életét, családja tagjainak sorsa pedig hasonló lett volna Bethlen István sorsához, aki bár 1944 őszén felajánlotta szolgálatait Vorosilov marsallnak, mégis a Ljubjanka börtönben fejezte be földi pályafutását. A szükségszerű átalakítást a Magyar Honvédség védelme alatt a magyar nép hajtotta végre, amely semmiképpen sem akarta aláírni a nemzetnek a halálos ítéletét, amelyet a szovjet megszállás jelentett. Mert meghalni lehet becsületesen, bátran, de lehet becstelenül és gyáván is. 1956 októbere elhatározott és mindenre elszánt magatartásának visszafelé vetített képe volt az, amely 1944 októberét előidézte: egy nemzet teljes tagadó álláspontja a bolsevizmussal szemben.

x

A Szent György téri miniszterelnökségi palota sárga empire termében október 16-án ült össze a régi Magyarországot jelentő utolsó kormány, amelyet általában bizonyos megvetéssel és lenézéssel nyilas kormánynak szoktak nevezni. A kormány, amely koalíciós kormány volt, nem volt sem forradalmi, sem felforgató, hanem az ekkori időknek megfelelően nézte az eseményeket és kezelte a dolgokat.

A híres sárga terem a mindenkori magyar kormányok minisztertanácsainak szemtanúja volt. Valamikor a geszti gróf, Tisza István kezdte meg ebben a teremben a minisztertanácsokat, amikor a volt Sándor palota a miniszterelnökség tulajdonába került. Itt vitatták meg 1914-ben az első világháború előzményeit, majd később annak elvesztése után itt gyűltek össze az őszirózsás forradalom vezetői Károlyi Mihály gróf elnöklete alatt. 1919-ben itt tanakodtak az orosz segítséget váró Magyar Tanácsköztársaság gyászos emlékű alakjai és ugyancsak ebben a teremben intézték el Friedrich Istvánék és Csilléry Andrásék azt a szociáldemokrata-kommunista Peidl-kormányt, amely, ha enyhébb színezettel is, de mégis a marxizmus nyomdokaiban haladt. Azután jöttek a többiek, Friedrich Istvánék, Teleki Pál gróf első kormánya. Egy évtizeden keresztül Bethlen István vezetésével a múlt összes hibáinak a fenntartása volt a cél az itt tartott minisztertanácsok során. A nagy kerek asztal mellett birkóztak a magyar reakcióval Gömbös Gyula kormányának tagjai, mikor még azt gondolták, hogy győztesen kerülnek ki abból a harcból, amelynek célja új, népi Magyarország megvalósítása volt. De Gömbös halálával még a próbálkozások is megszűntek és a szakállas, pipás Károlyi Gyula gróf egyéves miniszterelnöksége alatt ismét a szanatóriumok csendje borult az országra. Múltak az évek, peregtek a levelek az idő fájáról s az elődök helyét a kiegyensúlyozott Darányi Kálmán foglalta el a miniszterelnöki székben. Rómában ekkor már régen Mussolini volt az úr, Berlinben Hitler, s gazdasági és geopolitikai követelményektől függően ez a miniszterelnök volt az, aki nem tehetvén mást, szorosabbra fűzte a kapcsolatokat Rómával és Berlinnel.

A mindent tagadók előtt ez volt a tragikus indulás, de visszanézve a múltba és ismerve az akkori európai helyzetet, vajon mi más lehetett volna az iránya ennek a kisentente gyűrűjébe bezárt és a nyugati nagyhatalmak számára teljesen érdektelen Magyarországnak? A magyar búza sehol sem talált piacot és a magyar agrártermékeket csak Róma és Berlin volt hajlandó átvenni, hiszen Dél-Amerika mélyen a világpiaci árok alatt kínálta termékeit az elszegényedett Európának. S ha élni akartunk, ha el akartuk helyezni a magyar föld gyümölcseit, akkor ezt csak Rómán és Berlinen keresztül tehettük. Fejlődő gyáriparunk nem tudta megvásárolni a német gépeknél sokkal drágább angol, vagy amerikai gépeket tehát a nemzet érvényesülése csakis a Berlinnel és Rómával való szövetségen múlott. A baloldaliak és a marxisták a materialista világ és politikai szemlélet alapján állanak és Magyarországgal kapcsolatos történelemkritikájuk során egyáltalán nem veszik figyelembe ezeket a tényeket. De nem vették figyelembe mindezen dolgokat azok a mélymagyarok sem, akik egy hamisan értelmezett Kossuth elméleten keresztül elvakultságukban még mindig az 1848-as németellenes alapon állva vádolták azt az irányzatot, amely Magyarországot közelebb vitte a két nagy tengelyhatalomhoz és ezen keresztül az elkerülhetetlen katasztrófához. De ha ezek a szűk horizontú emberek a vesztes háború után így gondolkoztak, akkor vajon miért nem cselekedett másképp miniszterelnöksége során a magyar sovinizmus és a mélymagyar elmélet miniszterelnöki székbe jutott exponense, gróf Teleki Pál sem?

A híres Imrédy-féle levél, ill. Imrédy Béla Angliában kapott visszautasítása mindent megmagyaráz. Sem a német kultúrát, sem a nyolcvanmilliós német tömböt, még kevésbé a német gazdasági erőket nem tekinthettük vákuumnak sem a múltban, sem a jövőben, és földrajzi adottságunk folytán ismételten megállapíthatjuk, hogy Magyarország sorsa szorosan össze van kapcsolva immár ezer év óta Németország sorsával. Jöhetnek romantikus kuruckodások, születhetnek újabb elméletek az újabb magyar-német ellentétről, de az élet a maga millió rétegződésével, gazdasági, bonyolultságával és az egymás mellett élő népek egymásra hatásával nem sokat törődik a kis nemzetek függetlenségi ámokfutóival. Ha Németország elbukik, mi is elbukunk, ha a germánság felemelkedik, akkor ennek a felemelkedésnek mi is részese lehetünk. Csak a múltba néznünk, csak a múltnak hibáit szemmel tartanunk olykor tragikus lehet nemcsak az egyén, de országok és nemzet életében is. A múlt gyászos eseményeit áttranszponálni a jelenbe, a Katolikus Egyház akkori időknek megfelelő, ma szinte elképzelhetetlen hibáit Savonarola égetésekkel és spanyol inkvizícióval mérni olyan bűn, amelyet még a józan propaganda sem engedheti meg magának. Örökké a Habsburg kérdésen lovagolni és a jelent megtagadni azért, mert az országnak az elmúlt évszázadok során súlyos összeütközései voltak az akkori németséget képviselő Habsburg uralkodóházzal történelmi rövidlátásra vall. A francia-angol barátság őszinteségét és reális alapokra való helyezését egyáltalán nem befolyásolja az a tény, hogy Franciaország a XIV. századtól kezdve egészen Waterlooig majdnem mindig ellenséges viszonyban állt Angliával. Nagy nemzetek mindig a jelen vizein eveznek és teljesen feleslegesnek tartják a régi ellentéteknek a jelenre való átültetését.

Csodálatos módon Széchenyi István egyik nem épp legszerencsésebb mondása a harmincas évek vége felé romantikus politikai ködevésből kifolyólag nagy népszerűségre emelkedett. "Egyedül vagyunk... " Lapot indítottak ezzel a balul sikerült mondással és annak kolportálói valóban mindent elkövettek, hogy egyedül maradjunk. Nem voltunk jóban a Duna medencében élő népekkel és a régi ellentéteket még jobban kiélezte a trianoni békeszerződés következtében megcsonkított ország helyzete s húsz esztendő alatt nem tudtuk megtalálni azt a hidat, amely a környező országokkal való helyzet normalizálásához vezetett volna. A Monarchia összeomlott, annak szétrobbantásában a Rákóczy majd a Kossuth féle forradalmon keresztül részben mi magunk is részt vettünk. Áhítoztuk a teljes függetlenséget, s amikor azt drága áron megkaptuk, akkor nem voltunk hajlandók vállalni a függetlenséggel járó kötelezettségekét, hanem olyan politikát folytattunk, amelynek nem voltai meg a reális alapjai s tulajdonképpen csak arra volt jó, hogy elszigetelt államként éljünk a Duna medencében élő nemzetek között. Nyugat felé az ugyancsak megcsonkított és összezsugorodott ausztriai kapun vezetett az út a Német Birodalom felé. S a további utak még jobban keskenyedtek s lassan, valahol a Rajna táján teljesen megszűntek. Gömbös Gyula volt az első magyar reálpolitikus, aki fölismerte, hogy a magyar szellem határai valahol a Rajnánál végződnek. Mert azon túl már nem voltak utak, amelyeken járhattunk volna. Ilyen nagy egyedüllétben léptünk bele a háborúba.

x

1944 október 17-én délután hat órakor a miniszterelnökségi régi alkalmazottja és miniszterelnöki titkára, Incze Péter vezette be az új kormány tagjait a sárga terembe. A boltíves folyosókon a régi hivatalnokok ijedt szemmel figyelték az újonnan érkezetteket, hiszen esztendőkön keresztül a magyar politikai életnek ebből a fellegvárában mindent mondtak a most hatalomra jutott emberekről, csak jót nem. A volt Sándor palota sok vihart megélt termeiben készítették elő annakidején a jobboldali Magyarország elleni vádakat és népmeséket. Itt koholták a rágalmakat és ide futottak össze a minden ellenzéki pártban működő besúgók jelentései. Érthető volt a riadalom de egyben felesleges is. Senki sem gondolt se megtorlásra, se bosszúra, és ha voltak is lázaslelkű egyének, azok is lecsillapodtak akikor, amikor mindjárt az első napon megjelent Szálasi Ferenc ún. fehérlapos rendelete, amelynek értelmében mindenki fehér lappal indulhat, ha becsületesen óhajtja szolgálni az új kormány célkitűzéseit, melyek első és talán egyetlen lényeges pontja a szovjetellenes háború folytatása volt. De minden fehér lap ellenére is letartóztatták bárzsiházi Bárczy Istvánt, a miniszterelnökség protokollfőnökét. Két nap múlva már szabadlábra helyezték, fölment a miniszterelnökségre és semmi bántódása nem történt. Éppen így megjelent Lakatos Gáza, Horthy Miklós kormányzó utolsó miniszterelnöke, akinek tudtával és beleegyezésével a moszkvai tárgyalások megindultak. Senki nem törődött vele, éppen annyira nem, mint a többiekkel.

x

A sárga terem miniszterelnöki székét a magyar politikai élet nagy rejtélye és azóta is sokat vitatott alakja, Szálasi Ferenc foglalta el. Fekete ruhában jött, mint a többiek valamennyien. A miniszterelnökségi hivatalnokok soraiban meglepetést keltett, mert mindenki karszalagos, zöldinges, csizmás, karlendítős bevonulást várt. De nem így történt. Csendesen, szinte lehorgasztott fejjel, valamennyien feketében jelentek meg. Talán az országot, talán magukat gyászolták. Kétségtelen, hogy érezték azt a megoldhatatlan feladatot, amelyet vállaltak, hiszen akkor már bizonyos volt a háború elvesztése és csupán az volt a kérdés, hogy az oroszok, vagy a nyugat felől közeledő angolszászok előtt kapituláljon-e az ország. Feltartani a Vörös Hadsereget addig, amíg esetleg mégiscsak megérkezik a Nyugatot jelentő másik hadsereg. Ha volt a magyar történelemben kormány, amely vészes és baljós körülmények között vette át az ország vezetését, akkor ez a Szálasi kormány volt. Budapesttől alig 50-60 kilométerre álltak Tolbuchin és Malinovszky hadosztályai, amelyeket és ezt a vak is látta, ha eddig nem sikerült megállítani Sztálingrád óta, akkor nem is jöhetett már csoda, amely a Budapest előtti 50 kilométerkőnél visszatérésre kényszerítse őket. Csak egy kérdés forgott a kockán - vajon megérkeznek-e kellő időben a nyugati seregek, azért adta ki Szálasi Ferenc az első napon utasítását, amelyet a németekkel is közölt, hogy a magyar hadsereg egységei nem harcolnak tovább az angolszászok, hanem csupán a Vörös Hadsereg ellen. A német hadvezetőség érthető megrőkönyödéssel fogadta ezt az intézkedést, de lojálisan semmi akadályt nem gördített az elé, hogy a nyugati fronton bevetett magyar ezredeket visszaindítsák Magyarország felé.

Mennyi vita, mennyi rágalom, hazugság és nem utolsósorban népi lelkesedés is fonódott az elmúlt tíz esztendő során ennek az embernek a személye köre. De vajon mi volt a titka, hogy ez a volt vezérkari őrnagy aki jövevény volt a magyar politikai életben, rövid pár év alatt ilyen pályát futott be. Azt hisszük, a felelet igen egyszerű. A sok csalódás után a népben is uralkodóvá lett a hominem quaero - azaz embert keresek -, mert megcsömörlött a régi rókapolitikusoktól és olyan embert, olyan politikust kívánt, aki, ha nincsen is tisztában a magasabb politikai diplomácia körmönfontságával de: becsületes és őszinte. És ez az ember, Szálasi Ferenc vagyontalanul, fillér nélkül hagyta ott a politika kedvéért a katonai pályát, miután Gömbös Gyulával nem tudott közös nevezőre jutni. Lassan, szívósan bedolgozta magát a magyar politikai élet dzsungeljébe, és róla is elmondhatjuk Madách Imre szavait, nem ő vezette a vizet, hanem őt vitte az áradat. Ez a víz, a magyar tömegeknek ez a hömpölygő áradata zászló kívánt - olyan zászlót, amely tiszta és mocsoktalan.

És Szálasi Ferenc ez az ember volt. Hogy mennyire az, legjobban bizonyítja a magyar népbírósági tárgyalások előtti viselkedése, ahol egy-két régebbi fegyvertársától eltekintve mindenkit megérintett a halálfélelem szele. Többen összecsuklottak, s Péterként tagadták meg vezérüket és elveiket. A bírósági tanács púpos és degenerált luciferjei előtt nem is védekezett, hanem a mai korban ritkán látható gerincességgel és egyszerűséggel ugyanúgy beszélt, mint akkor, amikor feje fölött még nem lebegett a hóhér kötele. Semmit sem vont vissza tanaiból s vallomásának minden szava a máglya előtt álló Luther Mártonra emlékeztetett: "Itt állok, nem tehetek másként, Isten engem úgy segéljen, ámen. "

Politikai meglátásai sokszor tévesek voltak, sokszor elfogult volt, de nemcsak leghűbb embereivel, hanem önmagával szemben is. Azok a hibák és erények jellemezték, amelyek velejárói minden egyéniségnek és minden polgári vonalon való felülállásnak. Következetesen járta a maga útját. Nem törődött sem akadályokkal, sem rágalmakkal. Pedig mennyit rágalmat és mennyi hazugságot terjesztettek róla. Mikor anyagi vonatkozásban és erkölcsileg nem tudták kikezdeni, akkor Sulyok Dezső, az Imrédy-per politikai ügyésze 1933-ban papírokat tett le a Ház asztalára és azokkal bizonyította, hogy Szálasiban csepp magyar vér sincsen, A Teleki-féle politikának minden esetben ez volt az utolsó nagy ultima ratiója azokkal, akikkel nem tudtak másként elbánni. Mikor Imrédy Béla miniszterelnök lett és a tőle megszokott mérséklettel, de bizonyos következetességgel hajtotta végre programját, amely már kellemetlen kezdett lenni nemcsak a kormányzó környezetének hanem a kartell és bankokráciának egyaránt, akkor Imrédyről nyomozták, hogy az első magyar zsidótörvény megalkotója is zsidó származású, de Imrédy népszerűsége - amennyiben népszerűnek volt nevezhető ez a magas intelligenciájú, óriási tudású, Greco szentjeire emlékeztető, aszkéta életű ember - ezzel a ténnyel mit sem csökkent. Mert a legmegrögzöttebb antiszemiták sem találtak semmi kivetnivalót abban, hogy valakinek az egyik üknagyanyja zsidó volt. És csodálatosképpen ezt az egy üknagyanyát azok használták fel Imrédy Béla ellen, akik vérbelileg sokkal közelebb álltak a zsidósághoz, vagy pedig erkölcsileg annak elkötelezettjei illetve aladárjai voltak.

Sulyok Dezső a magyar parlament egyik 1938 évi ülésén emelte a vádat Szálasi Ferenc ellen, aki akkor még egy egész jelentéktelen kis pártocska (NAP) vezetője volt és szűkebb hívei egyszerű munkásokból és parasztokból álltak. De a jószimatú magyar uralkodó osztályok vezetői és az élesszemű, mindenre kapható pápai ügyvéd Sulyok Dezső hamar észrevette a veszélyt, amelyet a magyar politikai életben egy meg nem fertőzhető és meg nem vesztegethető új csillag jelenthet. Ezért akarták levágni már indulása elején Szálasi Ferenc fejét. Egész légiókat mozgósítottak családi, pénzügyi és magánügyei felderítése végett. De semmit sem találtak. Nekiestek tehát az ősök sírjainak, kiforgatták a régi temetőket, az erzsébetvárosi levéltárakat, hátha ott akad valami felhasználható adat. De sem találtak semmit. Tehát hamisítottak.

A magyar parlamentben Sulyok Dezső felmutatta Szálasi Ferenc dédapjának örmény nyelven írott keresztlevelét. Ez volt a nagy ütőkártya. később azután kiderült minden. Az ügyből bírósági tárgyalás lett, de nem Szálasi Ferenc, hanem e könyv írója, az Összetartás akkori szerkesztője került össze Sulyok Dezsővel, aki rágalmazási pert indított ellene. A per felmentéssel végződött, amennyiben sikerült bebizonyítani a következőket; Bethlen István gróf egyik megbízottja Erzsébetvárosban járt és az ottani örmény egyház anyakönyvei között megtalálta Szálasi Ferenc nagyapjának, Szálasi Ferencnek születési anyakönyvi kivonatát, mégpedig magyarul. Beható megfontolások után azzal a kívánsággal fordult a jóhiszemű plébánoshoz, hogy fordítsa le a keresztlevelet örmény nyelvre, melyre örökségi tárgyalásból kifolyólag van szükség. A plébános ezt meg is tette, lefordította az anyakönyvi kivonatot és átadta a magyar reakció küldöttjének. Az örmény nyelv szokásaihoz tartozik hogy e nevek végére "jan" szócskát függesztenek. A fordításnál így lett néhai Szálasi Ferenc Szalosjan Ferenc, aki mellesleg 1848-ban, 18 éves korában jelentkezett a Honvéd Toborzó Bizottmánynál, végigharcolta - és megsebesült - az egész szabadságharcot és a világosi fegyverletétel után egész ezredét besorozták az osztrák ármádiába és felhelyezték Bécsbe. Fiai azonban valamennyien visszatértek Magyarországra és valamennyien katonák lettek. A tárgyaláson Sulyok Dezső elvesztette a pert, amelynek eredményéről sem a baloldali, sem a kormánypárti sajtó egyetlen sort sem hozott.

A tragédiáját érző, de annak jelentőségét egyáltalán föl nem mérő rendszer a Szálasi kérdéssel szemben a legmerevebb álláspontra helyezkedett. Később, mikor a vádlottak padján állott, egyik legfőbb vád az volt ellene, hogy németbérenc volt. Pedig nem volt németbarát jobban, mint amit a reális politikai érzék megkövetelt tőle és minden józangondolkodású magyar politikustól, az Andrássyaktól kezdve egészen Imrédy Béláig. Németbarátsága sohasem degradálódott a vazallusok függőségévé. Uralma rövid idején számtalan olyan német kérést és követelést utasított vissza, melyek ellentétben állottak felfogásával. Ugyanezt mondhatjuk a zsidókérdésről vallót nézeteiről és gyakorlatáról is. Soha semmiféle embertelen utasítást nem adott a zsidókérdés megoldására. Mikor Winckelmann budapesti SS parancsnok a zsidóságnak Németországba való kitelepítését kívánta, Szálasi ezt kereken megtagadta. Hogy mégis történtek ebben az időben kiszállítások, ez tudta és akarata ellenére történt. Történtek visszaélések is. De ebben az időben Budapest ostromlott város volt, ahol csak nehezen lehetett a rendet és a törvényeket megtartani. Ha igazak lettek volna azok a vádak, amelyeket emeltek ellene, akkor a magyar főváros háromszázezer zsidójából egyetlen egy sem maradt volna életben. 1944 november elején Szálasi Ferenc sajtófőnöke útján főszerkesztői megbeszélést hívott össze, amelyen az összes budapesti lapok főszerkesztői megjelentek. Az ülés elején felszólította a jelenlévőket, hogy intézzenek hozzá kérdést arról, amiről óhajtanak. Az egyik főszerkesztő azt kérdezte, mi a véleménye Szálasi Ferencnek, mint államfőnek Budapest védelméről. Szálasi Ferenc a következőket válaszolta: "A németek mindent elkövetnek, hogy Budapestet ne kelljen harc nélkül át adni az oroszoknak. Én, mint katona, tudom, mit jelent egy világváros ostroma. A megbeszéléseken a leghatározottabban elleneztem Budapest védelmét. A főváros jövője és biztonsága Budapest védelme ellen szól, de a németek Budapest védelmével időt akarnak nyerni. Nem tudom, milyen végső döntést hoznak ebben a kérdésben, de bár szövetségesek vagyunk, mégis övék a végső döntés. Én mindenesetre ellene vagyok. "

Egy másik főszerkesztő a Budapesten akkor már gettósított zsidóság sorsát hozta szóba. Szálasi Ferenc a következőket mondotta:
"Nem vagyok antiszemita. Sohasem voltam az. Aszemita vagyok. A zsidó éppen olyan ember, mint mi vagyunk, brutális erőszakkal nem lehet ezt a kérdést megoldani. Az egyetlen megoldást a cionizmus képviseli, önálló zsidó államot kell kialakítani, mert a népek tulajdonságai különböznek s vannak fajták, amelyek nem tudják egymást megérteni. Egyébként is ez a kérdés jelenleg nem aktuális, de a háború után mindenesetre meg kell oldanunk, de nem tömegsírokkal, hanem Európához méltó megoldással. Legutóbb illetékes német körök a magyarországi zsidók kiszállítását kívánták. Ezt határozottan megtagadtam azért, mert tudom, milyen sors vár a mai körülmények között a deportált tömegre. Tekintve azonban, hogy a magyarországi zsidóság ezt a háborút nem tekinti az ő háborújának - mi pedig a miénknek tekintjük, kénytelenek vagyunk addig őket biztonságos elkülönítésben tartani. Hallottam, hogy különböző helyeken sajnálatos atrocitások történtek. Én a magam részéről mindent elkövetek, hogy ezek a jövőben megszűnjenek és ezért nyomatékosan figyelmeztetem a jelenlevő lapszerkesztőket, hogy a zsidókérdéssel a jövőben ne foglalkozzanak.... "

De Szálasi Ferencnek ezeket a megállapításait nem tartotta számon a Népbíróság.

---Zavaros Évek, 2. rész ---