Prohászka Ottokár

1858.október 10-én született Nyitrán. Iskoláit Rózsahegyen, Losoncon, Nyitrán, Kalocsán és Esztergomban végezte. A római Collegium Germanico-Hungaricumban filozófiai és teológiai tanulmányokat folytatott. Bölcsészdoktorrá avatták, majd 1881-ben pappá szentelték. A teológiai doktorátust is megszerezte. Hazatérése után az esztergomi szeminárium latin-görög tanára lett.

Két évtizeden keresztül volt a Magyar Sion c. lap munkatársa. Egyik alapítója és főmunkatársa lett az Esztergom c. hetilapnak. Kiadta XIII. Leó pápa beszédeit és leveleit, lefordította a Rerum novarum kezdetű enciklikát. Részt vett a Katolikus Néppárt megalakításában. 1904-től a Regnum Marianum vezetője. 1909-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, székfoglaló előadásának a címe: Az intellektualizmus túlhajtásai. 1921-ben lett az Akadémia rendes tagja.

Negyvenhét éves korában nevezték ki székesfehérvári püspökké.

"1906-ban püspököt kaptunk Prohászka Ottokár személyében, aki Székesfehérvárnak a magyar földön irigyelt jogos büszkesége. A tudomány, a kutatás, a gondolkodó szellem nagy alakja jött közénk, aki világosságot áraszt a tudomány mélyében, a gondolkodás homályában, és éles ésszel hozta felszínre az örök igazság kristálygyöngyeit. Mint ember, tiszteletet érdemel nagy műveltségéért, értelmének, szellemének, gondolatainak fenségéért, az egyszerűség pedig, amely egyéni jellemének sajátsága, a mélységes szeretet és ragaszkodás érzését szilárdította meg mindnyájunk lelkében. Tudtuk és éreztük, hogy Prohászka Ottokár a társadalom, a közélet a kultúra minden munkájából kiveszi részét, és ha Székesfehérvár visszagondol néhány év történetére, mindenütt és minden téren találkozik a püspök egyéniségével." /Székesfehérvár története IV. kötet/

Rendkívüli érzéket tanúsított a mindennapi élet kérdései iránt. Elméleti felkészültségével, legendás munkabírásával egyszerre volt püspök, lelkipásztor, teológus, filozófus, szociális apostol, közéleti ember, képviselő, újságíró, misztikus.

Hangot adott a háborús szenvedésnek, a szociális kérdések megoldatlanságának. Szónoklataiban, cikkeiben korának kihívásaira modern gondolkodóként válaszolt. Bírálta a szociáldemokrata, kommunista és liberális politikai elveket, a kapitalizmus rendszerét. Ezekkel szemben a keresztényszocializmus megvalósítását sürgette. Ellenfelei azért gyűlölték, mert a szocializmust nem marxi-bolsevista, hanem keresztény-katolikus módjára értelmezte és óhajtotta. /A Károlyi-kertben álló mellszobrát Faludy György és társai ledöntötték./

A baloldal antiszemitizmussal vádolta meg. /Amikor Prohászka a zsidóságról beszélt, akkor a nem asszimilált erkölcsű és normarendszerű népcsoportról szólt, kárhoztatta a szabadkőművesség erkölcsi természetét, és sohasem érintette a vallásos zsidó kisember állampolgári jogait és a nemzethez tartozását./

1911-ben három írását indexre tették. A döntést alázatosan viselte. Továbbra is Magyarország evangelizálására és az egyház korszerűsítésére törekedett, hirdette szociális eszméit, folytatta harcát a kultúráért püspöki jelmondata szellemében: Dum spiro, spero. Sík Sándor szerint Prohászka helye a legnagyobb magyar szónokok közt van. 1921. április 2-án hunyt el.

Néhány műve:
Isten és a világ /1891/
A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat /1894/
Föld és ég /1902/
Diadalmas világnézet /1902/
Modern katolicizmus /1907/
Kultúra és terror /1918/

Mi a szociális kérdés? Prohászka Ottokár szociális tanítása / Magyar Sion c. folyóirat 1894./

A társadalom modern krízise abban áll, hogy a munkából élő nagy néprétegek társas szervezeteit vagy már összetörték, vagy javában folyik bennük a bomlás; ezzel egy időben föllép a szegénység, vagyis a meg-nem-élhetés. A társadalom tehát szakít a régi alapokkal, s teremt magának újakat; teremt a szó szoros értelmében új világot. A foszladozó, a bomladozó régi társadalom, íme ez a társadalmi kérdés. A régi társadalomban a kézműipar fönntartotta a kézműves osztályt, a remekelt mesternek önállóságot, családot és otthont biztosított. A gép föltalálásával és még inkább tökéletesítésével, de kiváltképp az iparszabadság kihirdetésével egy iszonyú fordulatot vett az ipar addig biztosított léte, s egy teljes szétzüllésére vezet azon egész társadalmi osztálynak. A gép gyorsan és jobban dolgozik, mint az ember. Akinek nincs pénze, az nem konkurálhat a géppel bíró munkással, s mindjobban leszorul állásáról. Mit csináljon mármost az önálló mester? Miután meg nem élhet beáll a gyárba és lesz bérmunkás. Aki előbb önálló volt, az most bérszolga lett, - aki előbb a munka teljes gyümölcsét élvezete, az most a haszonnak csak egy részét, esetleg teljesen eltűnő részecskéjét kapja; a többit elnyeli a tőke, megkapják a részvényesek, vagy a bankok. Tehát az emberi munka szolgál a tőkének. A tőke az úr; életre-halálra kell a munkásnak megadnia magát; tőle függ. Így porladnak szét, így atomizálódnak a régi munkásrendek, s az önálló polgári rendből folyton szállnak lefelé a negyedik rendnek sötét és fanatikus dühtől telített mélységeibe.

Minél jobban fejlődik tehát a korlátlan iparszabadság gyilkoló érája alatt a gyári munka, annál több áldozatra, annál több szabad, önálló mesterből lett bérmunkásra, vagy a rabszolgaságban felnövekedett s mindig ott tartóztatott munkás egzisztenciára erőszakolja rá a tőke az ő vasjármait, s készíti elő számukra a társadalmi katasztrófákat. A kézműiparos letűnik a világ felszínéről, s helyébe lép a gyári napszámos. Hozzájárul, hogy a degradált munkás, miután házi tűzhelyének és önállóságának aranyat termő talajából kitépetett, e lengedi állapotban játéklabdája lett egy másik szabadságnak melynek szarujából új átok özönlik rá. Már nincs a röghöz kötve. Igaz; de a tűzhelyhez sincs kötve; nincs otthona, nincs családja. Csodálkozunk-e azon, hogy lassanként odaér, hogy nincs hazája? De a felosztás csirái a parasztosztályban is csiráznak. A paraszt megdolgozza a földet s levonva a maga számára a száraz kenyeret és só gyanánt a keserves verejtéket: a többit, a hasznot beszolgáltatja a hitelezőnek.

Volt-e ilyen robot valamikor bárhol? Még a Fáraók s hozzájuk méltó utódjuk, a Khedive se kívánt ennyit a felláhtól. Ahol pedig ezt robotot nem akarják a nagyhatalmú lét és nemlét fölött rendelkező tőkebirtokosok, ott elmondhatják az expropriáltak: Vos hinc migrate coloni! E szerint a parasztosztály szinte földönfutóvá lesz, a társadalom alaprétege szétzüllődve belesodortatik az atomizálás boszorkatáncaiba, s az önálló, független otthonának örvendő konzervatív természetű parasztnép lesodortatik a proletár föld- és térnélküli modern Jánosok vigasztalan tömegébe. Mily nagy ez a tömeg, mely egyre növekszik, csak öntudatára kell ébrednie nyomorának és erejének, hogy felvesse az igazságtalan világot. Ez üvegen nézve a társadalmi bomlást, értjük meg igazán az ilyen és hasonló mondatokat: "Mi a negyedik rend? Semmi. Mi lesz a negyedik rend? Minden." A szociális kérdés gyúlanyagát a parasztosztály is szolgáltatja. /Nem ugyanannyira, mint az ipar, de mégis ijesztő mérvben. A felbomlási processzus nem veheti magát annyira bele a parasztosztályba..../ A tőke uralmát, az örökösödés módját, az eladósodást a parasztság nem bírja ki, lesüllyed a koldusok és pedig a követelő, mert kifosztás - teremtette negyedik rendjébe. Így készül el a társadalom krízise, vagyis a régi társadalmi rétegek szétfoszlása, amely magával hozza azt, hogy a rajta épült társadalmi rend megbukik, s romba dől, mint a ház, melynek alapjait elszedi az ár.

Igaz, hogy most már nincs paraszt, nincs mesterember, nemes és pap; a törvény előtt csak polgárok vannak; a munkás is polgár, bár az igaz, hogy még nem egészen; de liberalizmus, mikor megadta a jognak egyenlőségét, megteremtette a materiális hatalomban, a pénzben való hallatlan s ázsiai zsarnokok és rabok egyenlőtlenségét meghaladó egyenlőtlenséget. Minden, ami a nemzeti létet tartotta, ami neki változatosságot és életerőt, biztonságot és szervezetet adott, azt mind letörte és a maga hasznára lefoglalta..... csak a jogi egyenlőséget, azt megadta.! De félmunkát végzett, s egy keserves és félelmetes revolúciót készített elő; mert a "gyár", a "világváros", "a nemzet-állam" után okvetlenül következik a tőke s a proletárok nemzetközi szervezete.

Cikk az "Esztergom"-ban 1899.

A legnagyobb és legfontosabb eszmék és igazságok készen, tüzes nyelvek alakjában hullottak az égből, de az életet intéző és alakító igazságnak nagy része, mely a természetből való, nem jött le készen; azt keservesen, vállvetett társadalmi munkában kellett megszereznünk. Íme, két igazság tüze lobban föl: az egyik az égből, a másik a földből; de nem azért, hogy egymást kioltsák, nem azért, hogy hatásaikat kölcsönösen bénítsák, hanem hogy egymás céljait szolgálják. Egymásra vannak utalva, egymás nélkül nem is érvényesülhetnek.

A kereszténység legszebb gondolatai: az ember méltóságáról, szabadságáról, egyenlőségéről, a lélek értékéről s ez értéknek megfelelő műveléséről, az erényben való képesítéséről merő képtelenségek vagy csak nagyon tökéletlenül valósíthatók meg, ha a gazdasági haladás nem nyújt hozzá utat-módot. A gazdasági haladás által lesz az erkölcsi és fizikai élet finomodása közkincs: általa vezethetők be a népesség az értelmi és művészi javak élvezetébe; s viszont míg a népnek óriási része marha-módra le van nyűgözve, míg a lakosságnak túlnyomó fele a munkától el van csigázva, addig az értelmi és erkölcsi javaktól távol esik. S amint ez a két tűz elhatalmasodik, aszerint alakul a világ.

Az igazság győzelmes előhaladása letöri a régi világot s teremt újat; nem hiába mondja az Írás: "Küldd ki lelkedet, s újjá alkotsz s megújítod a föld színét." A praktikus szükségletek befolyása alatt változik, alakul minden jogi és társadalmi intézmény. semminek sincs az emberi alkotások közt patentje az örökkévalóságra; addig álljon, amíg jó; azontúl nincs létjoga. Ezt kívánja a rend. Tehát az Isten is. Ez fontos felismerés. Vannak konzervatív nézetetek, melyek minden újjáalakítással szemben, a "rendre" apellálnak, s minden mozgalmat "rend" szerint fejbekólintanak. Ezek nem az élet áramának hullámai, hanem csak a védgátak karói. Ők is missziót teljesítenek, de beismerhetik, hogy a föladat súlypontja nem az ő óvakodásukban, hanem az új alakítás, a fejlesztés érdemében fekszik. Kereszténység és konzervativizmus tehát éppen nem mindegy. Ki mondhatja a tüzet konzervatív elemnek? Keményít, de porlaszt is, s talajt készít a jövendő termékenységnek.

Álljunk tehát bele a nép, az emberiség haladását, fejlesztését, finomodását, művelődését szolgáló áramlatba. A pünkösdi tűz világosságát szolgálja majd ez az áramlat is. Nélkülünk nem eshetik meg ez a nagy munka. Nemde a "testvérek", a "viri fatres" utódai vagyunk? Nemde a legnagyobb eszmék a mi egünkön tündökölnek; s járja-e, hogy félreértésből vagy kicsinyes féltékenységből meggyanúsítsuk azt a másik tüzet, mely színes fény, de melyből lidérc lesz, ha hozzá nem csatlakozunk? Van a szellemi, a művelődési áramlatoknak is sok iszapjuk; van e tűztisztulásnak is sok lepergő salakja; de azért a jó erősebb, mint a rossz, s a sok buzdulást s alkotást utóvégre is tűz próbálja meg; a széna, a szalma elég, a maradandó kiállja a próbát.
Cikk az "Esztergom"-ban 1902.

"Vádolnak szocializmussal, antiszemitizmussal, radikalizmussal, ki ezzel, ki azzal, ahogy jön; az egyik ezt, a másik azt hajtogatja, természetesen aszerint, amint elevenjükre tapintunk s egyéni vagyonosztályérdekeiket veszélyeztetjük. Kijelentjük, hogy nekünk az egészen mindegy, hogy mások, kik matricákkal és frázisokkal dolgoznak, miféle érzelmi megháborodásokba esnek; reánk nézve a dolog nem a név, hanem a közügy s nem a részleges érdek a döntő. Mikor társadalmi és gazdasági állásfoglalásról van szó, akkor nem teóriák, hanem gyakorlati szükségletek lebegnek szemeink előtt, s fő elvünk az igazságnak s gyöngének védelme. Ha ezt szocializmusnak, antiszemitizmusnak, radikalizmusnak tetszik hívni az illető uraknak, ez egészen privát passziójuk, de reánk nézve nem irányadó, s hozzátehetjük bátran, hogy a jogfejlődés s az emberi szellem törtetése sem fog ez akadékokba belebotlani, s azért útjáról bizonyosan egy paraszthajszállal sem fog letérni."

"Alkotmány" 1914. ".....nemcsak hébe-hóba kell áldozatokat hoznunk az eszmékért, hanem kitartással kell dolgoznunk megvalósításukon, s ezen a téren óriási feladatok várnak Magyarországra, mely még mindig nem a munka társadalma. Lelkesedése is kell, de a lelkesedéshez apostoli kitartás, vértanúi hűség s áldozatos munka is kell, s az utóbbiból van itt kevés köztünk. Mindkettő kell, s pünkösdi lélek csak abban van, ki mindkettőnek híve. A régi Magyarország még csak lelkesedni tudott, s dolgozni nem szeretett; az új Magyarország meg csak dolgozni akar, s az eszményeket lekicsinyelni. A régi Magyarország tunya volt, az új Magyarország blazírt lett; az nemzeti volt és szegény, ez kozmopolita és nem gazdag; mindkettő a bomlás és romlás mérgét hordozza magában. Ezzel szemben a pünkösdi szellem abban a Magyarországban lesz, mely magyar is, hívő is, idealista is, nemzeti is, ugyanakkor pedig munkás, szorgalmas és takarékos is. Ebből a pünkösdi tűzből válik egyéni derekasság s öntudatos nemzeti élet."

Prohászka Ottokár: Több békességet!

A karácsonyi angyal-énekben nem az Isten dicsősége, hanem az ember békessége a probléma.

Az Isten dicsősége ugyanis szükségképpen kibontakozik a világok fölséges s beláthatatlan fejlődésében, mely folyton-folyvást új tényezőket s új elemeket léptet föl, s új helyzetek alakításában kifejti kifogyhatatlan erőrendszereit; de az ember részéről sok áldozatra s nagy alkalmazkodási képességre van szükség, hogy az egymást váltó új világokban föltalálja magát, s el ne veszítse lelki egyensúlyát. A fejlődés botrányköveket hengerít a békesség útjaira, s harmóniáiba síró, sikító panaszt s lázadó zsivajt vegyít bele. Nehéz az, hogy romok közt is kitapogassuk a bizalom és szeretet akkordjait.

E föladat megoldásánál két körülményre kell ügyelnünk; nevezetesen, számba kell vennünk egyrészt a fejlődés által teremtett új helyzetet, s az ott szereplő új tényezőket, azt a sokfélét s újat, mely elhelyezkedést keres; másrészt pedig szemmel kell tartanunk az új elhelyezkedésben is érvényesítendő örök s változhatatlan elveket, s a fejlődésben is érintetlenül megmaradó isteni kereteket. A kultúra éppúgy, mint a vallásos élet, sokféle új alakulást s elágazódást mutat, s új történeti elemeket s tényezőket léptet föl.

Vegyük az elsőt. Mennyire fejlett a társadalmi élet s az az elem, melyet az egyházival szemben laikusnak hívtak! Azelőtt a viszony nagyon egyszerű volt. Az egyház volt a vezető, az igazító s termékenyítő elem a kultúra egész vonalán, a laikus világ pedig az elfogadó, a gyámolított fél. Házasság volt ez, a régi házasságok mintájára, hol az asszony nem rendelkezik, de megtermékenyül, s az anyaság az ő dicsősége s öröme. Az ilyen házasságban a férfi a minden, övé a jog s a hatalom; ő az úr. A modern korban azonban elváltozik a házasság pszichológiája, amennyiben most az asszonynak is több a joga, több a szerepe, s ő is ki-kivágyik a közélet terére; sőt az élet keserves kényszere őt is beleállítja a munka s a kenyérkereset küzdelmei közé, s így önkényt megváltozik helyzete. Ugyanígy változik meg az egyház s a laikus elem viszonya is; nem ugyan az isteni pozitív jogokat, de a pszichológiát illetőleg. A laikus elem ugyanis ez idő szerint mát nem az a vezetett s gyámolított fél, nem az az elfogadó s passzív elem, mely régen volt. Az idő sokat fejlesztett s lendített rajta. Sok erő ébredt föl benne; a kulturális munka tagozódott, s a laikus elem önállóan lépett bele a kulturális munkának sokféleképp differenciálódott ágaiba. Gondoljunk csak iskoláinkra, ipari, művészeti intézeteinkre, közjóléti, művelődési, közegészségügyi törekvéseinkre.

Ez úton a laikus elem is önállóan kultúrtényező lett, s a kultúrhatalom részesévé fejlett. Nekik is vannak gondolataik, ők is termékenyítenek; ők is vezetik a tömegeket, tiszteletreméltó, kulturális célok felé; ők is intézik sorsukat, irányítják s segítik azokat. Mily különbség van laikus és laikus közt most s a középkorban! Akkor a laikus laikus volt, nemcsak abban az értelemben, hogy az isteni jogon tanító egyházi tekintély alatt állt, - hisz azon az idő nem változtat, s az isteni tekintély alatt állunk most is mindnyájan, kik hiszünk; de azelőtt a laikus laikus volt a tudományban is, a művészetben is, - kivételektől mindig eltekintve - átlag analfabéta, vagyis tömeg-ember volt, akit épp azért, mert ilyen volt, mindenben igazgatni s gyámolítani kellett. Most azonban másképp van, s a kulturális munkának e differenciálódását megakasztani vagy egy irányban lekötni nem lehet; egyszerűen azért nem, mert az erők kifejlesztése az Isten gondolata, s Isten gondolata az is, hogy az erők kifejlődésével s új elemek kialakulásával az erőrendszer is, tehát a róla való öntudat is, elváltozik; ezt nevezem én a pszichológia elváltozásának.

A vallásos élet terén mutatkozó elváltozásokat éppen csak, hogy megemlítem. A kritikus szellem a vallásosságban is idegesen türelmetlen a múltnak hitével s nagy tradícióival; könnyen szakít a közösséggel, szívesen elzárkózik az egyházi befolyások elől, főleg, ha azok túlnyomólag a jog s a tekintély alakjában akarnak lelkére hatni. Mindenki hivatást érez prófétának lenni; mindenki akarja csinálni a maga vallását; törvényhozó akar lenni az üdvösség dolgaiban is, s ezeket a nagy problémákat, melyeket csak az Isten kegyelme s hosszú századok bölcsessége irányíthat, az individuális fölfogás s a fegyelmezetlen önkényeskedés kereteibe szeretné begyömöszölni. Ugyanakkor azonban elmélyedés után áhítozik; akarna megtisztulást s megújhodást; akarna vallásos meggyőződést s ítéletet; el is fogad ily irányításokat, csak ne nyúljon senki joggal s törvénnyel a lelkiismeretekbe, s tartson távol minden külső tényezőt a vallásos meggyőződések irányításától. Mi lesz már most a teendőnk, hogy ez új elemek közt is egyensúlyt, s ez új sokféleségbe harmóniát s egységet teremtsünk?

A kulturális élet terén be kell látnunk, hogy a szereplő erők elváltoztával elváltozik a hatalom is. Ismétlem, nem a természetfölötti tekintélyt értem, hanem a kulturális s társadalmi funkciókkal együtt járó hatalmat, a társadalom intézésében elfoglalt hatalmi polcot. Előbb ez a hatalom az egyházé s a kiváltságos osztályoké volt; most e hatalomban már az egész polgári elem osztozik. Azért volt az egyházé s a kiváltságos osztályoké, mert a társadalmi funkciók mindenütt gazdagságba, vagyonba s birtokba öltözködnek. Amíg ezek a funkciók folynak, addig a vagyon is megmarad; mikor pedig e funkciók csökkennek vagy kevesbednek, mert pl. megoszlanak, akkor a hatalom s a vagyoni állapot is hanyatlik. Ez egy általános történeti folyamat. Ugyanaz a történeti logika, mely a hatalmasan fungáló intézményeket vagy osztályokat fölemelte, s birtokhoz s vagyonhoz juttatta, le is nyomja, meg is fosztja azokat, mihelyt funkciójuk alábbhagy vagy éppen megszűnik.

Így pl. látjuk, hogy a főpapság, főnemesség s a nemesség gazdag birtokos osztály volt; bizonyára azért; mert nagy funkciója volt; fönntartotta az államot s fejlesztette azt, ahogy tudta; vele szemben állt a durva tömeg, melyet vezetni kellett. S az meg is történt, s az uralom határozta meg a birtokjogot. De ki teremtene meg most, ki hívna életbe most egy arisztokráciát, s ki juttathatná azt birtokhoz s vagyonhoz? Olyan hatalom ez idő szerint nincs; mert funkciója is ez idő szerint édes-kevés, s minél több más elem lép föl a köztéren, annál inkább oszlik meg s csökken is az arisztokráciának még meglevő hatalma. Vagy ki alapítana ma egy püspökséget kilencvenezer hold birtokkal, vagy káptalanokat, apátságokat 20--40 ezer holdnyi uradalmakkal?

Senki, mégpedig azért, mert ez nem illik bele a modern világ erő- s funkciómegosztásába, s épp azért a mi pszichológiánk ezt kifogásolja, s ha elismeri is a történeti jogot, de szeretné e jognak a modern világ szisztémájába illő beállítását. Ez a beállítás csak a megfelelő kulturális funkciók arányos fölkarolása által történhetik meg. Nekünk e javakat nagy kulturális célokra kell fordítanunk, s ha a mostani egyházjog nem biztosítja azok odafordítását, akkor oda kell hatnunk, hogy az egyházi törvényhozás e veszélyeztetett, nagy érdekeket az egyéni lelkiismeret és szeszély kezelése alól kivonja, s intézmények által biztosítsa a vagyonok hovafordítását. Vagy azt gondoljuk-e, hogy általános elvekre hivatkozva, amilyen az is, hogy a szekularizáció rablás, megállíthatjuk a történelmi s kulturális elváltozásokat, s megakadályozzuk az új egyensúlyi elhelyezkedéseket? Gondoljuk-e, hogy tisztán történeti jogainkra hivatkozva megtámogatjuk az új idők áramai ellen intézményeinket? A fejfödésben nem az dönt, ami tényleg van, hanem az az elv, az a képlet, melynek erejében valami volt, s valami más van, s valami más még lesz; az az elv dönt, mely a történelemben érvényesül, s mely a jogfejlődést hordozza. Nekünk is ezt az elvet kell megértenünk; az hozott föl minket, mikor megfeleltünk neki; de az fog össze is törni, mikor meg nem értjük, s nem felelünk meg követelményeinek.

A másik pontot illetőleg csak azt emelem ki, hogy az individualizmus kapkodásaival szemben óriási előnyünk van, s ez az egyház isteni tekintélye. A világ tapasztalni fogja, hogy el kell fogadnia a nagy problémák auktoritatív megoldását, melyet a ki-nyilatkoztatásban Isten nyújt, s legteljesebben, szemléltető kiadásban Krisztusban tár elénk. Akik itt más utakat keresnek, azok, ha a legnagyobb géniuszok voltak is, végre mégis zsákutcába kerültek, s csak a tömegek fegyelmezetlenségét mozdították elő. A modern zűrzavarban, sokkal inkább, mint azelőtt, sokszoros jótétemény a problémáknak nekünk való, auktoritatív megoldása. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarjunk gondolkozni, hanem azt, hogy ne forgácsolódjunk szét, s ne hasonoljunk meg öngondolatainktól; mert már csak igaz lesz, hogy a gondolkozás nem elsötétülésre s nem kétségbeesésre való; a fény nem arra való, hogy sötétség legyen belőle. Vezessen tehát a fény; vezessen e1 legalább egy más, nekünk való, s elegendő fényforráshoz. Ha az ész maga nem képes a problémákat megoldani, vezessen el legalább oda, ahol a megoldást megtaláljuk, s ez nem más, mint az isteni tekintély, mely a világtörténelembe lépett, s auktoritatíve oldja meg a mi problémáinkat.

Mi errefelé tartunk, mert nem akarunk ötletszerűen a bizonytalanba indulni, s nem akarunk elgyöngülni az individuális gondolkozás alapján. A problémák auktoritatív megoldása segít arra, hogy ott együtt legyünk s összetartsunk, hol magunkra hagyatva szétforgácsolódnánk, s egyéni erőinket is e nekünk való társadalmi irányítás nélkül önmagunk ellen s a közösség ellen fordítanók.

De mikor az isteni tekintélyt nagyra tartjuk, s örülünk vezetésének, ugyanakkor nagyon szükséges, hogy e keretben a krisztusi életet, s ez életnek lelkét, az Úr Jézus szeretetét állítsuk bele s sugároztassuk ki a ködben úszó s lidérctüzeket kergető világba. Szükséges, hogy vonzzuk, s ne taszítsuk azokat, kik valamiképpen az egyházon kívül állnak; mindenekelőtt pedig szükséges, hogy a keresztény felekezetek iránt szeretettel viseltessünk. Hiszen minden dogma s az egyház maga is a szeretet térfoglalása miatt van, s szeretetben kell kivirágoznia. S ezt nem úgy értem, mint ahogy mondani szokás, hogy ha már a dogma szétválaszt, hát egyesítsen a szeretet. Nem, nem ezt értem; sőt, az ellenkezőjét értem; azt értem, hogy szeressük egymást, hiszen annyi dogma van, ami egyesít minket; hangoztassuk hát azt, ami egyesít, s sürgessük meg azt, ami még hiányzik az egységes alapból.

A keleti egyház s a reformáció is a keresztség alapján áll; ez adja jellegüket, s ez alapja a Krisztushoz való tartozásnak, s épp ezért az egyházhoz való tartozásnak is. Részt vesznek Krisztus áldásaiban: van evangéliumuk, vannak szentségeik; az orosz egyháztól pedig a szentség karizmáját sem tagadhatjuk el. Tudom, hogy vannak más kötelékek is, melyek Krisztus egyházának egységét jellemzik s eszközlik, ilyen elsősorban az egyházi tekintélynek való meghódolás; mert Krisztus akarta, hogy pásztorunk legyen, ki az ő helyén álljon s vezessen; aki pedig nem hódol a tekintélynek, abban nincs meg az a benső, éltető összeköttetés, mely a krisztusi élet teljes kifejlesztésére vezet; mindazonáltal bizonyos, hogy sok dogma is összeköt minket.

Ezt mind azért mondom, hogy ne taszítsunk el senkit, hanem testvérünkül nézzük, s törekedjünk, hogy közelebb jusson. Az anarchia s a közfegyelmezetlenség korszakában a keresztény hit, az egyház s a krisztusi szeretet vannak hivatva az emberiség vezetésére. Kell a szellemi érdekeknek is szervezet, de a lelkeket a legmélyebb egységre a hitnek a lelke, a szeretet fűzi egybe.

Higgyünk úgy, hogy szeretni tudjunk - szeretni úgy, hogy vonzzunk. Ne legyen a szervezet a szeretet korlátjává; hiszen a szellem a formán túl is árad, s az Isten kegyelme minden embernek adatik; adatik azoknak, kik egészen Krisztuséi - de azoknak is, kik még nem tartoznak hozzá úgy, mint kellene, hogy teljesen övéi legyenek.

Ha így megértjük az Isten gondolatait, s alkalmazkodunk hozzájuk, akkor az Isten dicsőségét szolgáló történelmi fejlődésben folyton új harmóniákra akadunk, s élvezzük a jóakaratú embereknek szánt isteni békét.

Prohászka Ottokár: Az anarchia logikája /1894/

A pünkösdi lélek eltöltötte régen azt a házat, melyben Krisztus Urunk a nagy szentséget rendelte, s eltölti azóta is azt a házat, mely az "egyház", s melyben a pünkösdi Lélek most is oly illatosan és titokzatosan száll és leng, mint az idei tavaszban a reggel harmatos fuvalma. De a modern kor felfogása szerint az élet árama elhagyta már az "egyházat" s más "házak" felé jár, melyek a modern élet színtereivé, a divatos szellem szentélyeivé lettek; e házak: a kávéházak, színházak és országházak; ezekben pezseg az élet, árad a beszéd, rikácsol a szabad szó, táboroz az intelligencia, toboroz híveket a közvélemény; ez az a három kiváltságos ház: kávéház, színház, országház.

A kávéházban gyenge mokkát vagy éppen kathreinert mérnek s politizálással öntenek bele egy kis erőt; a színházban komédiáznak és tragédiáznak, amint jön, vagyis inkább amint valami jobban fizet; az országházban pedig a nemzetállam színe-java mond nagyokat, sokat beszél, és sokszor félrebeszél. De mindez már körülbelül száz év óta folyik, s nem újság; ami azonban ugyancsak újság, s csak két év óta van meg s azelőtt nemigen volt, az, hogy a kávéházban most már nemcsak mokkáznak és mókáznak, hanem pufogatnak és durrogatnak örömére az anarchiának, s a színházban és országházban nemcsak gombákat termelnek, hanem bombákat is röpítgetnek, s míg eddig a szabadelvűek, a hitetlenek, a darvinisták, az ateisták, a szocialisták, a hegelisták szabadon termeszthették a gombát s árulták a szellemi piacon nagy lepedőkön, a sajtó lapjaiban. ...A valóságos bomba a szellemi gombából való; mert először megmételyezik az emberek lelkét és szívét a lelki penésszel, a rossz elvek és tanok gombáival s a félrevezetett tömeg azután bombát ragad.

Bombát nem láttam; sem postán még nem kaptam, mert nem vagyok sem német császár, sem Caprivi kancellár; de gombát, azt sokat kell lenyelnem. Minden liberális újság tele van gombával, természetesen bolond gombával. Ott virítanak a frázisok, mint a penészflóra az őserdőben; ott írnak Istenről, erényről, tisztességről, elvekről, akár csak a nadrágról vagy a kabátról, melyet lehet felhúzni s amikor tetszik, megint levetni; ott nekimehet tekintélynek, hitnek, vallásnak akármelyik zsidó firkász.

De hiszen így volt ez már jó ideje, s ami a divat, az mind jó; beszélni hit ellen, erkölcs ellen, felforgatni az elveket, ez, jó, mert divat; bombákat vetni pedig még nem divat. Hogy is várnánk következetességet a világtól, melynek az elv a leggyengébb oldala, s a szeme hályogos. De a mi meggyőződésünk a katolikus elvek szirtjein áll, s képviseli és hangoztatja azt a nagy elkerülhetetlen követelményt, hogy a kereszténység kell mindenbe, s hogy az elveket sérteni egy ponton sem szabad; e szirten állva akarom röviden megvilágítani, hogyan lesznek gombákból bombák.

Az életet elvek hordozzák; az elvek testet öltenek az emberekben és törekvésekben. Az elvek járnak az utcán és öltözködnek vagy szerényen, vagy kacérul; az elvek laknak a házakban és formálják a családi életet; az elvek csinálnak törvényeket és paragrafusokat; az elvek adnak irányt az iparnak és a kereskedelemnek; a léha elvek, a korrupció, az erkölcstelenség, a tekintélymegvetés elvei, vagy ha tetszik fonákságai, ezek dominálnak törpe, gyenge korokban csakúgy, mint a józan erkölcs s hit elvei tisztább és felvilágosodott korokban.

Az elvek a gyökér, az élet a fájuk, az emberek cselekedetei a gyümölcsük, s ebben szigorú egymás után van, s azt az evangélium ezt így mondja: ex fructibus eorum cognoscetis eos! /a gyümölcsükről ismerjük meg őket/ Fordítsuk most már magyarra e deák szót: a bombák, melyek ropognak és öldökölnek kávéházaitokban és színházaitokban, hová mulatni jártok, a ti fáitok gyümölcsei, liberális elvek; a bombavetők, kik elkeseredett szívvel, melyből romboló düh tajtékzik, emelkednek fel a társadalom örvényeiből, a ti nevelésetek; az anarchisták, nihilisták, mind a szabadelvűségnek gyermekei, s ennek az édesapának nincs sürgetőbb dolga most, mint nyakáról lerázni és eltagadni önfiait; de bármint tagadja megvannak, s enni követelnek, s megeszik és szétroppantják saját édesapjukat, azt a liberális, a kereszténységtől elpártolt társadalmat, mely őket nevelte.

Ne legyen félreértés; vannak tisztességes liberálisok, de a liberalizmus, mint elv, szakítás a kereszténységgel, s én csak erről szólok. A liberalizmus, mint elv fakasztja a bombavetők sarjait s a bombák a liberalizmus gyümölcsei!

A liberalizmus a politikában ignorálása az isteni tekintélynek, mely az egyházban és a tanító pápában él. Mint a spanyol grandok, büszkén mennek el a liberális urak az egyház tekintélye mellett, ignorálják s valamint az angol bányászgyerek arra a kérdésre, hogy ismeri-e az Istent, azt felelte: "Azt nem ismerem, mert kőszénbányáiban még nem dolgoztam" Úgy a liberális államférfiak is azt látszanak mondani: "Kicsoda az az egyház, miféle tekintély az, hiszen annak bakáit és zsandárjait még nem láttam." A logika aztán tettekben nyilvánul: tehát jogait nem tisztelem, intézkedéseit ignorálom, papjaitól elszakadok. ...Ez jó darabig tart, néha száz évig is; de a gyökér el van ásva, s mozog benne az élet; felemeli a fejét az ördög fattyúhajtása, s a tekintély ellen indítja a politikai, társadalmi revolúciót, s azok az emberek, kiket a liberális állam rátanított, hogy nincs isteni tekintély, fényes logikával ráhajtják, hogy tehát emberi sincs. Azok a nemzedékek, melyeket arra tanítottak, hogy az auktoritást, mint erkölcsi hatalmat megvessék, hogy az egyház erkölcsi tekintélyét nevessék s csak az államnak hódoljanak, azt mondják: liberális urak, nem tarthat végig. Ma nekem, holnap neked. Ma te vagy az úr, liberális nemzetállam, holnap én leszek, én az anarchia.

S ha az ököl nem verhet szét bilincseket, itt a dinamit, nitroglicerin, s másféle zacherlin-por, megtisztítjuk majd mi a földet az élősdiektől, kik nyakunkon ülnek, nem az Isten, hanem az emberek nevében.

Ez ugye, tagadhatatlanul liberális elv: ignoráljátok az egyházat, ennek gyümölcse a tekintély tagadása és megvetése; a gyümölcs most már érett, s fölpattan a héja, s magot szór, tüzes magot, szeget, golyót s vasdarabokat.

Ezt a történelem mindenféle kiadásban tanította..... I. Jakab angol királyt kivált a pápa feszélyeztette; annak jogait nyirbálni, a szentszék szavára semmit sem adni, minden mozdulatára féltékenykedni, minden bullára protestálni, törvényeket faragni a nemzet függetlenségének megóvására: ez volt a passziója; s öröme telt az erélyes, a pápát, az egyházat megvető nemzetben: de nem soká, mert a gyökér nőtt, a liberalizmus hajtott, s már I. Jakab fiának nemcsak koronája, de a feje is lehullott a piacon felállított pellengérről. És XIV. Lajos, ez a mintaképe a liberális királynak, ki a papságot is heccelte, hogy az isteni tekintélyt lehetőleg az egyházban is korlátozza, ugyancsak "kitrotoározta" a királyi unokájának, XVI. Lajosnak az utat a vérpadra. Az egész középkorban sohasem jutott egy király sem a bitófára, dacára a pápa "elnyomási politikájának" mindenesetre nem azért, mert a népek buták voltak, hanem azért, mert a tekintélyt tisztelték, valamint hogy a középkorban a céhekben az ipar virágzási periódusát ülte, bizonyára nem azért, mert a munkás buta volt, hanem azért, mert becsülete volt neki Isten és ember, király és törvény előtt.

A bombavetők a társadalom meghasonlott, a polgári osztályt utáló, gyűlölő, vesztét szomjazó emberei. söpredéke, törmeléke, elzüllő rongyai a társadalmi testnek, kik miután törekedtek, dolgoztak, iparkodtak és elbuktak, csak egy emléket hordoznak lelkükben: halálfejet - egy érzelmet: a gyűlöletet.

A liberalizmus, mely megteremtette a morált Isten nélkül, s emancipálta az erkölcsöt a vallástól, s ezáltal megint csak nevén nevezve a gyereket, a korrupciónak, az élvezetnek, a kegyetlen, kíméletlen önzésnek kaput nyitott, hogy kitóduljon rajta mind az a szenny, amit előbb gátak összetartottak és emésztőgödrök takartak, hogy kitóduljon, s bűzével, s mirigyes leheletével megmérgezze az erkölcsöket. Mit tiszteljenek az emberek egy társadalomban, melynek dísze, virága, miniszterek, szenátorok, képviselők, hírlapírók 1000 millió frankot sikkasztanak el a szegényektől...? Mit tiszteljen egy nép a társadalomban, melyben az olasz bankok csalásai és vesztegetései illusztrálják az embereket: Nézzétek, ezek a ti uraitok! Mit egy társadalomban, melyben magas államhivatalnokok, fő-vámvizsgálók egészen komoly csalásban kompromittáltatnak - lásd Chauvet ügyét melyben olasz miniszterek, kik mindég teli szájjal beszélnek, ha jogról és igazságról van szó, hatalmas újságbirtokosoktól, kik előbb altisztek és csiszárok voltak, úgy vezettetnek, mint az oláh medvék, a zsurnaliszták pedig ütik hozzá a dobot?

Azt szokás ezekre mondani: ez meg az nem csalás, hanem provízió /jutalék/; a gazfickókkal való paktálás politika; az erkölcstelenség pedig modern élet; s ez mind szükséges, ez mind kell; az elkeseredett emberek pedig erre azt mondják: ha ez mind kell, akkor az ily társadalomnak dinamit is kell. Úgy látszanék talán, mintha én az okoskodást védeném. Nem védem, de a logikát nem tagadom. Logika van ott bőven. Ha szabad az uralkodó társadalomnak magát Isten és vallás alól emancipálni: szabad a nyomorultaknak is; ha a liberalizmus az Istent kitette az erkölcs portájából, hogy szabadon üzérkedjék s megtartsa uralmát: szabad e szabadsággal élni még inkább másnak, aki nyomorult. A társadalmi morált a liberalizmus megmérgezte! Minek legyen egy mérgezett társadalom, mely minket nyúz és nyom? Vagy segítsünk rajta kereszténység által, s ezt mi mondjuk, - de a liberálisok nem akarják vagy dinamitot neki. Hol van a logika? Mondom, hogy nem a liberális túlparton. Ezek rettenetes perspektívák, de nem nagyítások. Vagy kereszténység, vagy anarchia.

Menjünk át a munka terére. A liberalizmus a munka terén a legkegyetlenebb zsarnokságot, a fehér rabszolgaságot teremtette a tőkének uralma által.

Tény, hogy a munkásnak elveszi a bérét, amit a középkorban nem tettek, mert nem voltak liberálisok.... tény, hogy a dologtalan tőke hízik a munkások verejtékén. Ezáltal nagy társadalmi osztályok, az iparos és földműves osztályokból széles rétegek merülnek el a létért való küzdelemben, s önálló emberekből munkásokká és éhenkórászokká lesznek. az éhség eszközli a gyomorkorgást, s a gyomorkorgás mennydörgéssé válik a szociális kérdésekben, melyből az anarchisták bombái mint megannyi villámok cikáznak ki.

A liberalizmus alkotja meg a tőke uralmát, tehát ez szüli a szociális revolúciót s az anarchiát. A népeket kifosztó liberalizmus teremti meg az elkeseredett munkásokat, s miután felekezet nélküli iskoláival, szemtelen újságaival, hitetlenségének fitogtatásával megmérgezte szívüket, s kitépte belőlük a vallást, mit akartok? Mit tett ezáltal? Csakhogy kezükbe nem adta a bombát, mondván, nesze, mit habozol, üsd agyon azokat, kik téged nyomorultakká tettek!

Azonban nemcsak az egyes emberek közt, de az államok közt is a mostani állapot nem a jog és az igazság viszonya, hanem a ragadozó állatok állapota. Nincs más biztossága az államoknak, mint a félelem az erőtől. Melyik állam nem dőlne össze csak egy napig is policáj és rendőrség nélkül: csak az erő, csak az ököl, csak az állat az emberben, az a vezércsillagzat; vele szemben nyög a gyönge, az elnyomott, mialatt a legmélyebb Isten-feledettség idegeníti el a szűkölködő rétegeket a társadalom birtokos osztályaitól. Az elfojtott és letartott düh azután kitör hihetetlen vadságokban...

Végül pedig ott lépked a tudomány. Az anarchiának tudományos alapja is van: ez a tudományos alap a hitetlen liberális tudomány. Főelve: az isteni rend ellen felállítani az emberi rendet, ezáltal lealacsonyítani az embert. "Darwin az embert kellő helyére tette, az ő testvéreinek, az állatoknak az élére" - így szólt egy híres berlini tanár az ottani akadémiának Darwint tisztelő ülésén, ahol jelen volt a porosz kultuszminiszter is. Ugyanekkor a szemére hányták az országgyűlésen a szociáldemokratáknak, hogy ők Isten és társadalom ellenségei. Bebel megfelelt nekik: Mit hányjátok ti szemeinkre, hogy istentelenek és hitetlenek vagyunk, és az életet élvezni akarjuk? Igen, akarjuk, de ki tanított minket arra? A ti egyetemeitek. Ott tanultuk, hogy nincs Isten, nincs lélek, nincs örök lét, s mi csak a következtetést vonjuk le, s be akarjuk rendezni az életet ezen tanok szerint.

Igazuk van. A liberális társadalomnak, mely az államot az isteni törvény fölé helyezi, mely a társadalmi morált a Panama árkába temeti, mely a kizsákmányolás szabadságát hirdeti, s a hitetlen tudományt dicsőíti, nincs joga szemrehányásokat tenni az anarchizmusnak.

A liberalizmus szép szóvirágaiért és szép szemeiért ne adja fel senki az elvet, melynek kegyelméből nemcsak hiszünk, hanem élünk; azt a szent kereszténységet, melynek erejében elkerüljük nemcsak a poklot, hanem a bombákat is. Éljen a keresztény elv! Félre a liberalizmus bolondgombáival s az anarchizmus bombáival!

Sajtószabadság /1914/

Mélyen Tisztelt közgyűlés! Ha a minket foglalkoztató eszmék közt keresek e közgyűlés bevezetésére alkalmas gondolatot, s érzéseink világában szétnézek, oly erős s való érzés után, mely igazán indít s mozgat s fölkelti a közérdeklődést: nem találok alkalmasabbat a sajtószabadság eszméjénél, s melegebb érzést az érte való lelkesülésnél.

A közelmúlt kimutatta, hogy mily általános lelkesüléssel, sőt elkeseredéssel foglalkozott a parlament, a sajtó és a társadalom a sajtószabadsággal, - mint féltette e kulturális közszabadságot; s bátra mondhatjuk, hogy hosszú idő óta nem küzdtek már eszményekért oly lelkesen, mint ahogy küzdöttek most a sajtóreformok ellen mindazok, kik azoktól a sajtószabadságot féltették.

Nem szándékozom itt politizálni, s nem is akarok a sajtóreform-javaslat ellen itt filippikázni; hanem szívesen ragadom meg az alkalmat, hogy elveink szempontjából rávilágítsak a sajtószabadság kérdésére, s hogy rámutassak arra, hogy e kavarodásban hol van a mi helyünk, s miért állítanak éppen elveink s eszményeink oda. Kijelentem tehát, hogy a mi erkölcsi eszméink s elveink minket nemcsak egyes reformjavaslatok idejében állítanak az igazi sajtószabadság pártjára, hanem hogy mi épp az elvek erejében mindig és mindenütt szolgáljuk az igazi szabadság ügyét, s harcoljuk a szabadság harcát, mégpedig azáltal, hogy nemcsak hatalmi vagy parlamenti, hanem elsősorban céhbeli ellenség ellen küzdünk; nemcsak külső, hanem belső ellenséggel állunk szemben; más szóval mi védjük a szabadságot elsősorban nem paragrafusok és törvények ellen, hanem erkölcstelenség és jellemtelenség, tehát a szabadság belső megrontói ellen.

Tisztában kell lennünk ugyanis aziránt, hogy kik a sajtószabadság ellenségei, s hogy honnan fenyegeti a szabadságot a legnagyobb veszedelem. Miután a sajtószabadság erkölcsi vívmány s erkölcsi kincs, azért annak is leghalálosabb ellensége nem a zsarnok, a legnagyobb veszedelme nem a korlátozó törvény, s a büntetés pallosát forgató hatalom, hanem legnagyobb ellensége a belső éretlenség, mely a sajtószabadsággal élni nem tud, s az az erkölcsi hiány, mely azzal visszaél. Szabadságainkat elsősorban az a tisztelet óvja és védi meg, mellyel mi azokat tisztelni és nagyra becsülni tudjuk, a kompromittálásuktól óvakodunk. Ahol a szabadságot nem tisztelik, ahol azt az igazság és jóság szolgálatának nem tekintik, ahol a sajtószabadság hazug igéinek takarója alatt folyton lelépnek az erkölcsi alapokról az erkölcstelenség mocsarába, ahol a sajtószabadság örve alatt erkölcsöket rontanak, lelkeket piszkítanak, másokat kizsebelnek és elnyomnak, ott nehéz keresztes hadjáratot hirdetni a sajtószabadság védelmére; hiszen ott épp a sajtó munkásai azok, kik már gyökerében megrontották, s belső szervezetében megmérgezték és halálra gyöngítették a sajtószabadságot. Akik a sajtót arra használják, hogy a köztisztességet botránkoztassák, s a közerkölcsöt gyengítsék, azok magának a sajtószabadságnak az alapjait szedik szét.

Hogy a magyar sajtóban mennyi a sajtószabadság belső, immanens bomlasztó eleme, hogy mennyi a sajtó fajtalan kinövése, hogy mennyi a sajtószabadsággal űzött durva visszaélés, mely a jobb érzést undorral tölti el, s az erőszakosabb természeteket erőszakos intézkedésekre inspirálja, azt fölösleges vázolnom. Ebben az undorban mi mindnyájan élünk, s mindnyájan megsóhajtjuk a tisztulási folyamatot, s ennek adott ékesszóló kifejezést mélyen tisztelt alelnökünk a sajtóról tartott katolikus nagygyűlési beszédben. S ezt szükségesnek tartom itt külön hangoztatni; szükségesnek azért, hogy ne látszassunk minden megkülönböztetés nélkül egy gyékényen árulni azokkal, kik eddig ott csak piszkot, most pedig szabadságot árulnak; szükségesnek azért, hogy ne látszassunk közös zászló alatt csatázni a szabadságért, közös zászló alatt azokkal, kik a szabadságot e veszedelembe hozták, hogy ellene most e sajtóreform készült; de szükségesnek tartom ezt hangoztatni azért is, hogy föllépésünknek, szavunknak súlya legyen, s hogy értékeljék hazafiúi, a szabadságot féltő aggodalmainkat, mikor látják, hogy azok emelik föl szavukat, akik a szabadságot megtisztelték azzal, hogy vele vissza nem éltek...

Az Országos Pázmány-Egyesület a destruktív irányzattal szemben mindig az igazi sajtószabadságot szolgálta, s védelmére nevelte s irányította, s ezt ezáltal eszközölte, hogy minden szabadságnak, tehát a sajtószabadságnak is erkölcsi alapjait, ez alapoknak és erkölcsi elveknek az érvényesítését a sajtóban sürgette és érvényesítette. Mint élő tilalomfa és útmutató áll a sajtóreform gondolatvilágában s szellemi kavarodásában, s rámutat az irányra, ahonnan minden sajtóreformnak, ha helyes akar lenni, ki kell indulnia, s amerre haladnia kell, ha célt akar érni. Ez az irány az, hogy a sajtószabadságot elsősorban erkölcsi garanciákkal kell megvédeni, s ha hiba s bomlás van a sajtószabadságban ezt a bomlást is a sajtó munkásainak erkölcsi megújhodásával kell megállítani.

Mi fogja ugyanis a kinövésekben elfajult, a visszaélések által meggyöngült s ezáltal kompromittált sajtószabadságot megreformálni? Talán a törvénycikkek, a perek, a büntetések, a közigazgatás, a rendészet benyúlásai, az elkeserítő szekatúrák, a politikai üldözések? Tudom s vallom, hogy kell a bűnnel szemben büntetés, s kell a kihágással szemben külső represszió; de azért mindig igaz lesz, hogy a szabadságot voltaképpen az etikai rátermettség, a magasabb műveltség, a lelkiismeretesség, a szabadsággal való élni tudás, szóval erkölcsi kvalitások menthetik meg, s azok biztosíthatják egyedül. Nem akarok ennek hosszas fejtegetésébe ereszkedni; elég rámutatnom, hogy a szabadság a magas kultúra terméke, s így csak magas kultúrfokon állhat meg. Gondoljunk arra, hogy mily kultúra hordozza a modern sajtót! A szabad sajtónak csodálatosan fejlett, technikai szubstrukciója van, - a gyors értesülés s gyorsan lebonyolított forgalom alkotják föltételeit s rendkívül komplikált munkaszervezetek teszik lehetségessé, hogy az éjjel megjelenő lapok százezernyi példányai másnap az ország távoli helyeire is elszállíttassanak. De a technikai fejlettségen kívül kell hozzá politikai, alkotmányi, jogéleti fejlettség, a gondolat, a vélemény szabad megnyilatkozásának joga; mindenekfölött pedig erkölcsi fejlettség, lelki műveltség, szellemi előkelőség kell hozzá.

A szabadságra csak az érlelődött rá, aki önmagának tud parancsolni, önmagának tud mértéket szabni, s gyámság s cenzúra alól is csak oly föltevés alatt szabadul, hogy tud saját maga lábán járni, s a fontos közügyekben akar is és bír is eljárni.

A sajtószabadsághoz nagy lelkiismeretesség kell. Itt szóvá teszik az egyház, az állam, a társadalom, s a kormány összes ügyeit; itt tájékoztatják és befolyásolják a közvéleményt; a sajtó életet vagy halált, romlást vagy haladást olthat olvasóiba; erőssége lehet az a szabadságnak és erkölcsnek, biztosítéka a haladásnak, mentsvára az emberjogoknak, vagy átka mindennek. A legszentebb érdekeket is önzően és elfogultan s alantos célok szempontjából kezelheti. Összes javainkért a sajtóban kell síkra szállnunk; itt lehet megvédeni a jogot s igazságot, az osztályokat s egyeseket jogtalanság és elnyomás ellen; de itt lehet el is árulni a tisztesség s igazság ügyét, s akkor a sajtó nem a kulturális haladás zászlóvivője, hanem a jogfosztás alávaló zsoldosa és vérebe lesz. Íme tehát a sajtószabadsághoz is lelkiismeretesség, szellemi előkelőség kell; a sajtószabadsághoz is elsősorban emberek s nem törvények kellenek - istenes, erkölcsös, lelkiismeretes emberek. Csak ezek kezébe tehetjük le a közrend, a köztisztesség, a közerkölcs, a közjó, a haladás, az igazság és közjólét oly fontos és hatalmas tényezőjét, amilyen a sajtószabadság, s azoktól várhatjuk, hogy nem fogják kompromittálni azt.

A mi sajtónkért /1916/

A világháborút is kétfelé vívják: vívják a csatatereken, hol milliók pusztulnak, de vívják a szellemi világban is mégpedig annak legalaposabb és legmegbízhatatlanabb részében, a napisajtóban. Ez a papíron folyó és tollal hadakozó háború sokak előtt tán ártatlannak tűnik föl, voltaképp pedig jelentőségre és kihatásra nézve ez a fontosabb. Fontosabb azért, mert elsősorban ez uszít embert ember ellen, ez állítja egymással szembe az ütköző érdekeket, ez szítja a szenvedélyeket, ez lobbanja föl a nemzeti gyűlölködés és irigykedés lángjait, s úgy ferdíti el a nézeteket, hogy a közeledést és megértést lehetetlenné teszi. Tudják ezt a hadakozó hatalmak közül azok, kiknek a hazudozásra és megtévesztésre szükségük van, s ezért ezek le is foglalták a sajtót, és rengeteg pénzt költöttek el annak megvásárlására.

Sok szóbeszéd helyett világítsa meg ezt a fölfogást, P. Klotz Péter bencés, akinek - mint a lapok hozták háromévi hányódás-vetődés után sikerült végre hazájába, Innsbruckba jutnia. Ez a páter a háború kitörésekor Ausztráliában volt, ott mint osztrák állampolgárt internálták, onnan megszökött s bejárta azalatt Észak- és Délamerikát, az újságok olvasmányai elrémítették és szinte beteggé tették; ezekről írja: Világutazásom alatt ismét meggyőződtem arról, hogy a sajtó a legnagyobb világhatalom. Az angolok megvesztegették és megvették egész Amerika számottevő újságjait, - hogy az olaszok is ezt tették, arról mi tudunk. Csakis az angol nyereségből és egyoldalúságból magyarázható, hogy mily sületlen és hihetetlen hírekkel árasztották el a lapok a közönséget, melyekben a legképtelenebb és legalávalóbb rágalmakkal illették Ausztria- és Magyarországot és Németországot. Nálunk így hazudni és lódítani lehetetlen. Ahhoz latin kultúra kell. Azt gondoltam, hogyha háromnegyed részét tartom hazugságnak mindannak, amit olvasok, hogy akkor úgy körülbelül az igazság mezsgyéjén járok. Azonban csalódtam, a fönnmaradt egynegyed rész is annyi alávalóságot és durvaságot fogott ránk, hogy szinte zavarba jöttem honfiúi érzésem s honfitársaim emberséges lelkülete iránt, és azt kellett volna gondolnom, hogy a háború kivetkőztette őket összes emberséges érzéseikből.

A világsajtónak e szerepe és kihatása kettőt jelent nekünk. Jelenti először azt, hogy a nyilvánosság e hatalmas orgánuma mily kezekbe jutott, s mily lelkiismeretlenül kezeltetik, jelenti másodszor azt, hogy mily kötelességeink vannak nekünk a sajtóval szemben; nekünk, kik az igazságban hiszünk, azt kincsnek nézzük, és akik a katolikus tannak és erkölcsnek térfoglalását szolgálni kötelességünknek ismerjük, és e kötelességet mindenáron teljesíteni is akarjuk.

Mindig voltak, kik a sötétséget világosságnak és a rosszat jónak mondták. Ezen nem is kell csodálkoznunk, hiszen 2500 év előtt is már erről panaszkodik Izsaiás próféta. De hogy ilyen lelkiismeretlenül lehessen hazudni és ferdíteni, ahhoz annak a bizonyos lelkületnek teljes kifejtésére volt szükség, melyről a Bölcsesség könyve emlékezik meg, amikor így ír: "A hazugság szemfényvesztése meghomályosítja a jókat, és a kívánság állhatatlansága elfordítja a gonoszság nélküli elmét is."

Ez a hatalom harcol az igazság, a hit, a kultúra és a békesség ellen! Sokszor mondtuk, hogy érdekek sugalmazzák, melyek pengő pénzben váltódnak ki; de a mai világháborúban már nem szükség azt mondani nekünk s hallani nektek, hanem saját szemetekkel láthatjátok és rengeteg veszteségek és fájdalmatok árán megtapasztalhatjátok, hogy nemcsak az egyháznak és kultúrának, hanem az övéit szerető minden egyes otthonnak a legfontosabb érdeke a jó, a megvesztegethetetlen, a hozzáférhetetlen sajtó.

Vonjuk le a keserves, de szükséges tanulságot a rettenetes idők tapasztalataiból és saját szenvedéseinkből, s higgyük el, hogy nem védelmezhettük meg a katolikus hitet és egyházat, de még hazánkat és kultúránkat sem, ha nincs arravaló jó sajtónk, és hozzuk meg ennek következtében azokat az áldozatokat, melyek azt megteremtsék, folyton fejlesszék, s az igazság védelmére és saját szenvedéseink csökkentésére alkalmassá tegyék.

Elég volt-e?
HUNNIA 104. szám
Prohászka Ottokár

"Elég volt", ily címmel írt cikket az "Egyenlőség"-be dr. Vázsonyi Vilmos, s e cikkből megtudjuk, hogy elég volt már a zsidók elleni hajszából, elég a gyűlölködésből, a gazdasági bojkottból s az erkölcsi pogromból; s mert elég volt, elvárja, hogy az illetékes tényezők véget vetnek a hajszának, nehogy bűnrészesek legyenek. Megtudjuk e cikkből azt is, hogy ezt az öntudatos antiszemitizmust Magyarországon a klerikálisok szervezik, még pedig azért, hogy ezzel a szociáldemokraták hátára vágjanak, s megtudjuk azt is, hogy e mozgalmat a kormány támogatja; hogy tehát az egész mozgalom nem egyéb klerikális, önző érdekek szolgálatánál, irányzatos gyalázkodásnál, no meg hegyibe - Magyarországon lévén - átkos, csúnya politikánál.

Mindenesetre megdöbbentő, hogy az ország volt igazságügy minisztere csak éppen ennyire ismeri az ország közhangulatát, s hogy amikor antiszemitizmusról esik szó, akkor ő csak hajszára s felekezetieskedésre gondol, s nem mond neki semmi mást a szenvedő magyarság lelke! Megdöbbentő, hogy úgy tesz, mintha süket volna s nem hallana semmit az ország panaszos mormolásából, semmit az elégedetlenség s a mélységek fojtott szavú dübörgéséből, s azt gondolja, hogy ami a magyar népnek s a magyar társadalomnak főleg e véres napokban fáj, azért a katolikus sajtóorgánumokat kell okolni Budapesten s a püspöki városokban. Ez megint csak egy példa arra, hogy mily keveset láthat az is, akinek szeme, s mily keveset hallhat az is, akinek füle van, ha ugyanakkor más érdekei is vannak; s feltűnő példa arra, hogy mily kevéssé érzi át az ország volt igazságügy minisztere Magyarország kínos problémáját akkor, mikor a zsidóügy fiskálisává lesz. Én nem vagyok fiskális, nem voltam s nem leszek igazságügy miniszter, de az igazságnak szerény szolgája s harcosa vagyok, s az akarok lenni továbbra is, s mint ilyen, egészen mást látok s hallok, mint dr. Vázsonyi Vilmos.

Először is nyomatékkal s teljesen megfontoltan ki kell jelentenem, hogy mi semmiféle antiszemitizmust nem csinálunk, azt nem szervezzük. A "magas klérus" nem protezsál semmiféle uszítást s gyűlölködést, s nem fogad el még Vázsonyi Vilmostól sem olyan megleckéztetést, hogy hát: "Ez a vallásosság, ez a szeretet s az emberiesség?"

Ez teljes félreismerése a helyzetnek. Antiszemita szervezést itt egyáltalán senki sem csinál, hanem igenis itt csinálódik valami, amit a zsidók hajszának, uszításnak, felekezetieskedésnek s antiszemitizmusnak hívnak, s ami ellen ezután miniszterek, főispánok, képviselők védekezni is szoktak, mint ahogy azt illedelmes, szerény fiúk teszik, mikor érdemtelenül rájuk pirítanak; de amit sem a zsidók, sem ezek az illedelmes, szerény szégyenkezők világosan nem definiálnak s azt tüzetesen meg nem határozzák. Így aztán a zsidók azt az úgynevezett antiszemitizmust mint barbárságot továbbra is a szemünkre hányják, minisztereink s főispánjaink pedig ez égető folttól tovább is szégyenlősködnek. Mondjuk meg hát egyszer világosan, hogy mi volt az antiszemitizmus, mondjuk meg azt a vallásosság és szeretet szolgálatában s a magyarság érdekében.

Három pontban összegezem azt, hogy mit akarunk e részben, amiért azután antiszemitának mondanak minket:

az első, hogy meg akarjuk akadályozni a keresztény társadalom letörését, a második, hogy meg akarjuk akadályozni Magyarország elzsidósodását, a harmadik, hogy rá akarjuk segíteni a jóakaratú, s nemzeti érzésű zsidóságot a nemzeti, keresztény társadalommal való összeforrásra.

E három ponttal szemben azt mondom, hogy nem volnánk nemzet s nem volnánk öntudatos faj, hanem ellenkezőleg, végpusztulásra ítélt faj s vágóhídra felhajtott birkanyáj, ha máskép éreznénk s mást akarnánk.

De hát mily jogon nevezik ezt antiszemitizmusnak? Ami a két első pontot illeti, antiszemitizmus-e, ha azt akarjuk, hogy Magyarországon a magyar keresztény nemzet tartsa meg hegemóniáját? Ez nem antiszemitizmus, hanem hungarizmus, ez nem hajsza, nem felekezeti széthúzás, ez nem a szociáldemokráciának elpáholása a zsidóság hátán, hanem nemzeti önvédelem. Nevezzék így! Ha így neveznék, mernének-e ebből szemrehányást tenni nekünk?

Nos kérdem, nincs-e erre szükség? Tekintsék meg a főiskolák statisztikáját, mely az intelligencia hatalmi állásának kisajátítását s egy új honfoglalást jelent. Nem kell-e félnünk, hogy a keresztény középosztály teljesen leromlik s pozícióiból végleg kiszorul, s hogy az egész magyar nemzet az összetartó s óriási aránytalanságban feltörekvő zsidóság uralma alá kerül?

Kimondom nyíltan: ez a növekvő statisztika Magyarország elzsidósodását jelenti.

Már pedig ez a magyar politikának legnagyobb s legkínosabb problémája. Tudom, hogy erről sokat beszélnek, de ezt nem szokás ily nyíltan kimondani: ez jár minisztereinknek, fekete és vörös grófjainknak fejében s erre nem tudnak kádenciát mondani.

Már most szeretné-e a magyar zsidóság, hogy Magyarország Zsidóország legyen? Kívánatosnak tartja-e, hogy a népszürönközésnek az a felső vékony rétege, az ország lakosságának az az öt százaléka, ellepje a magyar nemzet testét, hogy lefoglalja a hatalmat, hogy az alkossa az intelligenciát, az vegye kézbe a kormányt, s az képviselje kívülre is az ország hitelét, erejét, kereskedelmét s eszményi s erkölcsi jellegét?! Kívánatosnak tartja-e, hogy az orvosok 60-70, sőt 90 százaléka, az ügyvédek 50-70 százaléka s a bankok pedig tisztára zsidók legyenek? Nem mondom, hogy már egészen így van, de kérdem, kívánatos-e, hogy errefelé haladjunk? Kívánatosnak tartja-e maga a magyar zsidóság, hogy lassanként a magyar föld felét s annak még nagyobb részét is magántulajdonban vagy bérletben bírja? Kívánatosnak tartja-e, hogy az észak-keleti megyék minden magyarságtól idegen fáciese, mint a magyarság halálos maszkja, kiterjedjen egyre lejjebb, s hogy a keresztény nép kivándoroljon falujából a havasi legelőre, az irtásra vagy Amerikába? Kívánatosnak tartja-e, hogy a magyar középosztály elszegényedve leszoruljon s a bankok irreális, nemzetközi hatalmának, a spekulációnak kiszolgáltassék?

Van-e a nemzettel egyetértő magyar zsidó, aki ezeket kívánatosaknak tartja?

Nem mondom én, hogy a zsidók nem iparkodnak, hogy Weisz Manfréd nem dolgozik teljes energiával; nem mondom én, hogy nem vállalkozók, s nem használják fel ügyesen s célszerűen a gazdasági s kulturális konjunktúrákat; de nézzék meg ezek a dolgos, törekvő zsidók maguk, hogy mi lesz Magyarországból, ha ez a térfoglalás, ez az aránytalan gazdagodás és földbirtokvétel továbbra is így folyik. Nemde Magyarország okvetlenül Zsidóország lesz?

Már most mi az én "antiszemitizmusom?" Nem az, hogy üsd a zsidót, hanem az, hogy ébreszd fel, s ha kell, korbácsold fel a magyar tunyaságot a statisztika számsoraiból font ostorral, hogy fogjon hozzá, hogy fogja meg azt, amije van, amihez léte, hite, tradíciói kötik, s amit el lehet veszteni s így aztán koldusbotra jutni. Az én antiszemitizmusom nem gyűlölködés, hanem a nemzet emelése, szellemének ébresztése, s ha nevezetesen ez utóbbit veszem, hát nem egyéb, mint antidekadencia, antiintellektualizmus, antiblazirtság. Nincs nekem más törekvésem, mint kereszténységgel, idealizmussal, nemzeti érzéssel telíteni az ifjúságot s a fáradt lelkű intelligenciát. Nem akarom a zsidókat a gettóba zárni, de viszont azt sem akarom, hogy a gettók szelleme kiömöljék lelki életünk virányaira. Látok romba dőlni egeket s kialudni örök fényeket; s ennek oka a keresztény hitnek s erkölcsnek folytonos támadása a zsidó sajtó által - sajnos, keresztény sajtó még alig van. Mi van a "magyar" sajtóban több, antiszemitizmus-e, vagy antikrisztianizmus-e? S ha valakinek ki kellene kérni magának valamit, kinek kellene azt előbb tennie: Vázsonyi Vilmosnak, hogy a sajtó ne legyen antiszemita, vagy nekünk, hogy a sajtó ne legyen antikeresztény?

Nekünk nem az antiszemitizmus a mesterségünk, hanem igenis a hungarizmus a kötelességünk; s ez alatt, mint már mondtam, azt értem, hogy fel kell ráznunk a keresztény népet, s rá kell azt állítanunk a haladás, a munka s a verseny terére, - föl kell ébresztenünk energiáit s rámutatnunk a honfoglalásra, mely folyik. Ezt akarjuk. Kérdem: ha volna egy Zsidóország s ott beszürönködnék más nem-zsidó nép s szorítaná le a zsidóságot, vajon ez a zsidóság nem tenné-e ugyanazt, amit mi teszünk s tenni akarunk? Vajon nem csinálna-e frontot, s ha már megértette volna a fajok elegyedésének folyamatait, vajon nem dolgoznék-e azon, hogy az a nem-zsidó a zsidóval asszimilálódjék, - hogy ott ne ketten álljanak szemben egymással, hanem egyesülten, eggyé forrva éljenek s boldoguljanak?

Hát igen, asszimilálódás - s ez a harmadik pontja a mi "antiszemitizmusunknak", hogy is állunk e részben?

Nem tagadom, hogy a zsidó magyarrá lehet. Jól tudom, hogy vannak népfaji beszürönködések s amalgamizálódások minden korban s mindenütt, talán az egy tulajdonképpeni germánt kivéve. De a beszürönködés legyen is aztán az, amit a szó mond, s ne váljék külön réteggé s külön áramlattá, hanem vegyüljön el a néppel s vigye bele energiáit. Csak ha beolvad, akkor oldódik meg a probléma. Míg elszigetelődik szokásaiban, míg bennreked családi összeköttetéseiben, míg le nem veti magáról mindazt, ami őt idegenné s mássá teszi, addig nem lesz eggyé a felvevő néppel. Képezhet nagy s erős társadalmi kasztot, mint a zsidóság Budapesten, de eggyé a néppel s a nemzettel nem lesz.

Vagy tán egy népnek tartja-e valaki az északkeleti zsidóságot Rákóczi szegény s kiuzsorázott népével, vagy a lengyel zsidóságot Lengyelországgal, vagy a Rumbach-utcai telepet a magyar néppel?! Mondhatni-e erről, hogy "a mi nyelvünk és kultúránk magyar?" Ez egy más világ, más lelkület, más érzület, más erkölcs, s ezek a tényezők állnak elénk döntőleg, mikor kultúráról van szó.

Kár, hogy sokan beérik az elszigetelt hatalmi állással s nem ambicionálják az igazi lelki s vérbeli egységet. Kár, hogy sokan meg akarják óvni a zsidóság faji és vallási különállását s kisebb-nagyobb kiátkozásokkal ijesztik hitsorsosaikat, hogy ne olvadjanak be a magyarságba.

Én ellenkezőleg siettetni akarnám a nemcsak nyelvben, hanem érzületben s vallásban való egyesülést. Tudom, hogy a sátoraljaújhelyi borügynökök, akik a zsinagógába menekültek Schluss-aikkal s imaszíjaikkal, erre a lépésre nem alkalmasak. Ezeknek a nyakába csördült már, ha nem is Krisztusnak, de a rendőrségnek ostora! Van azonban sok-sok elem a zsidóságban, mely cseppet sem zsidóvallású, s ezeknek meg kell könnyítenünk az áttérést, nyitnunk kell nők s férfiak számára katechetizáló iskolákat, tartani kell részükre missziókat s fel kell őket venni s meg kell őket tartani nagy szeretettel a kereszténység s magyarság kebelében!

Akik azonban ezt az egybeolvadást nem akarják s akár cionista, akár másféle különleges lelki vagy érzelmi elszigeteltségben kívánnak maradni a keresztény magyarsággal szemben, azok ne vegyék rossz néven, ha faji összetartásuk, gazdasági térfoglalásuk, a társadalmi s hivatali létrán való türelmetlen s tolakodó törtetésük a keresztény magyarságnak szemet szúr, s ha ezzel szemben felhívjuk s felizzítjuk a keresztény magyarságot, hogy ne hagyja magát, hanem foglalja el neki szóló pozícióját. Nem poltroneriát, hanem munkát, nem címeres nemesi jogokat, hanem érvényesülést sürgetünk.

Tesszük ezt főleg e világháborúban, mikor az óriási véráldozat elől a zsidók nagy része irodákban s raktárakban húzza meg magát. Ilyenkor felekezeti visszavonást emlegetni s a néplélek fájdalmát a felekezetieskedésből származtatni bizony perfid eljárás. Itt nincs s nem lehet szó felekezeti visszavonásról , itt csak arról az általános visszavonulásról beszél az egész ország, melyben a zsidóság nagy részében gránát robban. Szavaztassák meg erről ne csak a parlamentet, hanem az egész országot, a hadsereget, s a menetszázadokat! Mi is "nyugodtan vagyunk, s követeljük majd annak idején azoknak a bizonyos adatoknak közzétételét".

Prohászka Ottokár
(1918)

Vázsonyi Vilmos (Sümeg, 1868. márc. 22. - Baden, 1926. máj. 2.) ügyvéd, politikus
Családi neve Weiszfeld volt, testvére Vázsonyi Jenő mérnök. A budapesti egyetemen szerzett jogi diplomát, majd ügyvédi vizsgát tett. 1894-ben Budapest törvényhatóságának tagja, 1901-ben országgyűlési képviselő lett, polgári demokrata programmal, a terézvárosi kerületben. Közben ügyvédként dolgozott, az 1904-es vasutassztrájkban a vasutasok védője volt, de részt vett a Pólónyi Géza-Lengyel Zoltán sajtóperben és Lukács László miniszterelnök panamaperében is. Az I. világháború alatt a választójogi mozgalomhoz csatlakozott; 1917-ben az Eszterházy-kormány igazságügyminisztere, 1918-ban a Wekerle-kormány választójogi, majd igazságügyi minisztere. Választójogi törvényjavaslatát Wekerle nem fogadta el, ezért lemondott. Az októberi események hatására eltávozott az országból, és Svájcban élt. A Tanácsköztársaság bukása után hazatért, és újjászervezte pártját Nemzeti Demokrata Polgári Párt néven, legitimista-liberális programmal. 1920-ban és 1922-ben nemzetgyűlési képviselő 1924-ben részt vett a polgári ellenzéket tömörítő Demokrata Blokk létrehozásában. A frankhamisítási per idején képviselt elítélő álláspontja miatt súlyos támadások érték a nacionalista körök részéről. Egészsége megromlott, Svájcba utazott gyógykezelésre, ahol váratlanul elhunyt.

Egy idézet:
...amikor Vázsonyi Vilmos a Monarchia minisztere lett, nem akart a Bibliára esküdni, hanem a Talmudra esküdött, és ezt IV. Károly intézte el neki, hogy megtehesse! Na, ugye, hogy szerették a Habsburgok a magyarokat!

Kultúra és terror 1918.

A szocializmus legsötétebb oldala a gyűlölködés és a terror. A tömegpsziché e két alacsony szenvedélye már magában véve is éles ellentétet jelent minden valláserkölcsi alapon álló kultúrával szemben; ugyanakkor pedig aggodalmat ébreszthet a gondolkodó emberekben, kik aligha kereshetik a haladást s a nemesbülést a rabság s a tömeguralom útirányaiban. Szegény szabadság s emberi méltóság, hányan veszik föl programjukba ez ideálokat, s hányan tapossák küzdelmeikben sárba őket. Előbb főleg a középkor, az akkori egyház ellen hangzott el ez a vád; s kivált a liberalizmus panaszolta föl, hogy a katolikus középkor a szabadságot nem tisztelte, s bár a szabad akaratot tanította - manapság ezt sok kultúrember tagadja s a szabadságért mégis lelkesül - mégis a tudományos kutatásban, a nézetekben s az emberi fejlődés szabad mozgásában érvényesülését állítólag megakadályozta.

Mi lesz hát ezentúl a szabadság s az emberi méltóság sorsa? A modern fejlődés ugyanúgy az államban, mint a tudományban a több szabadság jelszava alatt indult meg, de azért az állam is, nemkülönben a társadalmi és gazdasági élet is tele van az elnyomás és az erőszakoskodás égbekiáltó bűneivel. Vegyük csak az állami és társadalmi élet operaházas, első versenyporondját, a parlamentet; vegyük szemügyre a pártpolitikai életet, nem látjuk-e abban a hatalmaskodás s az erőszakoskodásnak szabadalmazott üzelmeit? Felnőtt emberek: átlag mégiscsak művelt emberek alkotják a pártokat; de állásfoglalásukat, sakkhúzásaikat s intrikáikat az ösztönösség s az érdekhajhászás kiszámíthatatlansága jellemzi és bélyegzi. Ha ezt a hatalmi huzavonát s e maszlagosító példa nyomában a többi körök és klikkek, a vén rókák kisded játékait nézi az ember, mély bepillantást nyer annak a német filozófusnak a mondásába, s rájön arra, hogy voltaképpen mit is akar mondani, mikor azt írja: " In der Tat hängt die Weltanschauung wesentlich vom Willen ab und auch im einzelnen bestimmen die Erfahrungen des Des Menschen seine Weltanschauung. Die persönliche Färbung und erst den richtigen Wert." (A világnézet valójában az akarattól függ, egyedileg pedig az emberi tapasztalat határozza meg. A világnézetet a személyes élmények színezik és adják meg valódi értékét. ) S valóban, mennyire igaz, hogy érzelmi momentumok s az azok által befolyásolt akarat vagy inkább akaratosság s ösztönösség határozza meg az ember állásfoglalását és világnézetét.

Ha híres emberek is bizonyos gazdasági és társadalmi életáramokba nem sodródnak bele, ha épp ezen s nem más politikai vagy művészi befolyások alá nem kerülnek, egészen más erkölcsi s politikai ábrázatuk volna, s arról az ábrázatról bizony rá nem ismernénk a mostani emberre. Ezt inkább a szabadság sorsának mondhatnók, mint önelhatározásnak és jellemességnek. "A modern állam szabadsága", ez is szép szó; de hogy mily nagy hazugság s mily kevés igazság, elég Franciaországra s a modern szabadságnak ottani szabadkőműves bemutatkozásaira rámutatnunk. Ott egyáltalában furcsa műszerekkel dolgozik a szabadság. Szabadságnak nevezett erőszakoskodásban és zsarnokságban csorbult ki a guillotine is, melyet véresszájú és véreskezű "államférfiak kezeltek, kik a természet- és emberjogokat kaparták ki a feledés lomtárából. "Minden ember egyenlő", " minden ember szabad", "minden ember szabadon nyilvánítja véleményét", " minden ember szabadon gyülekezik és társul.... " ezek az emberi jogok papíron.; különben pedig, aki nem volt voltaire-iánus, azt lenyakazták, s akinek feje volt ahhoz, hogy keresztény legyen, azt lefejezték.

S mit művelnek a modern jakobinusok a kultúra s a haladás nevében? A guillotine most nem működik, de az erőszak éppen úgy dolgozik s elő akarja írni, hogy az ember mit higgyen s mit ne, s hogyan éljen s hogyan ne. Ezt az erőszakos s még a hitet is előíró "kultúrirányt" követi a szabadság s emberi méltóság nevében a szociáldemokrácia. Még nem élvezzük a szociáldemokrata törvényhozást de a szellemével s e szellem orgánumával, a vörös ököllel már ismerkedtünk. Akár a szociáldemokrata hittérítést, akár a szakszervezkedést nézzük, előtérben nem az ige hatalma s a szabad elhatározás, hanem a kényszer és a terror áll. Természetesen a szociáldemokrácia is a tudomány elfogulatlanságából s a hirhedt "Voraussetzungslosigkeit" (előfeltétel-nélküliség) tiszta napsütéséből való s mint ilyen, színigazságokat állít föl, melyeket tagadásba venni nem szabad. A megbűvölt tömegek ez "igazságokat" buta gondolatlansággal nézik, mint az indiánok a szörnybálványokat. Elhiszik azokat, mert így illik az öntudatosokhoz. Különben is üdvös azokat elhinni, ha nem is az örök üdvösséget ígérik érte. E dogmákról nem azt mondják, hogy aki nem hisz, elkárhozik, hanem azt, hogy aki nem hisz, az majd megpuhíttatik, s aki az üdvösség ez aklába nem kívánkozik, azt majd beterelik vagy éhenhalatják.

Ezt a sok szép szabadságot nem annyira mondják, mint inkább megtapasztaltatják; mert ha a mondást vesszük, az egészen másképp hangzik, úgy ti., hogy "a szociáldemokrácia nem felekezeteskedik", no meg úgy, hogy a "vallás magánügy". E mondás s a valóság közt csak az a különbség van, ami a hazugság s az igazság közt. - Ismerjük ezt a hangot: "a vallás magánügy" s más efféle frázist, - írja egy napilapunk - ezt hirdetik a profánok számára a szabadkőművesek, a keresztény balek-munkások számára a szociáldemokraták, a nők számára a feministák. És sok gimpli /együgyű/ lépvesszejükre száll. A praxisban pedig akként fest ez az elv, hogy sajtójukban és a parlamentben követelik a vallásoktatás eltörlését, az egyház és az állam teljes szétválasztását, a katolikus intézmények megrendszabályozását. A munkásokat állandóan vallástalan elveikkel maszlagolják, papot elmarják a haldokló ágya és a halott koporsója mellől, s a "Népszavá"-ban, a magyar nemzet elbetyárosodásának e vezető piszoklapjában ügyészi közbelépés után kiabáló istenkáromlásokkal terjesztik a "felvilágosodást".

Mennyi brutalitás tombol e kabátos s nem analfabéta vadakban az ellenkező vélemények letörésére; mennyi türelmetlenség minden más "hitnek" kigúnyolására! pedig hát a legjobb esetben nekik is csak "hitük" van, úgy hívják, hogy materializmus; ugyancsak szerény hit, melyben annyi világosság és eszményiség van, mint amennyi napsugár van a vakond szemében; de hát mindenkinek azt kell hinnie, mert? -mert az erőszak így parancsolja. S hozzá még azt kell vallani, hogy ez fölvilágosodottság. Mily szűkkeblű "felekezeteskedés" van ebben az új iszlámban! Művelt ember, aki az ember-megbecsülés miliőjében nőtt fel, ezt el sem képzelheti. Én sem tudom elképzelni, hogy a pártnak műveltebb elemei mit gondolnak a szociáldemokrácia e kultúrbarbárságáról? Vajon csak az alacsony néposztályok dühöngésének nézik e magatartást, melyet el kell tűrni, vagy a hatalomra jutás eszközének, melyet igénybe kell venni; bármint legyen, az igazi műveltség s a szabadságtisztelet borzadozva látja, hogy a XX. század új társadalmi alakulása a tömegek legrosszabb és legalacsonyabb ösztöneit mozgatta meg s azokkal akar új világot teremteni.

A párthatalmi erőszakoskodást még sajátságosabban jellemzi az a körülmény, hogy ez a csatázó, inkvizíciós szociáldemokrácia bizonyos "hitet" nagyon kímél, mikor más "hiteket" kegyetlenül üldöz. A "Dohányipari Munkásnők Lapjában" / 1918.április 1./ olvasom, hogy mikor tüntető felvonulást tartottak demokratáék, a sok fényes zsidó-üzlet láttára egy még "neveletlen" 16 éves leányka elkiáltja magát: "le a zsidókkal". A rendezők egyike meghallja s a "szorongatott" felekezet" védelmére siet ilyképpen: "Kislány, látom, hogy maga még fiatal, s ezért nem intem szigorúbban rendre, de jegyezze meg magának, mi nem felekezeteskedünk". Tehát itt a felekezet ki lett kapcsolva, s mi történik azalatt másutt? Erre egy példa. Az egyik gyár vezetését demokrata küldöttség keresi föl és sztrájkkal fenyegetőzik, ha azonnal el nem bocsátja, azon katolikus munkásnőket, akiknek egyetlen, de megbocsáthatatlan bűnük, hogy Jézus Szíve Társulatának tagjai. E hitet üldöző erőszakoskodásban a zsidók vezetnek. Biztosan tudom, hogy az óbudai dohánygyári zavarokban is egy Róth Róza nevű zsidó nő volt az, aki a legvéresebb s legpiszkosabb szájjal rontott neki a katolikus nőknek, s inszecenálta a keresztényüldözést. Temesvárott pedig ugyancsak a dohányipari keresztényüldözésekben egy Róth nevű zsidó ügyvéd hadonászott legel?l s rendezte a kegyetlen bántalmazást.

A szociáldemokrácia sajtója folyton izgat a keresztény, főleg a katolikus vallás és papság ellen, de soha egyetlen árva szava nincs a zsidó vallás s a rabbinusok és sakterek ellen. Nagy diadallal hirdeti, hogy Bögőcs János elvtárs koporsójánál pap nem okvetetlenkedett, de Bögőcs János még élő elvtársai nem fogják megélni az oly jelentést, hogy például Schwartz Mór elvtárs temetésén a rabbi nem okvetetlenkedett. Nagyon találóan írja a "Fejérmegyei Napló", hogy mennyire egy húron pendül ez az egész magyarországi szociáldemokrata - radikális - haladó - fölvilágosodott - szabadkőműves stb. trupp, annak finom kis példája a magyar intellektuelek számára szerkesztett és a sajnos ma már sok tyúkeszű keresztény magyar intelligens ember által előfizetett "Világ". A szabadkőművesség éppúgy, mint a szociáldemokrácia, kimondottan vallástalan irányzat. Minden tételes vallás ellensége; soha keresztény vallás szertartásairól hirdetést, tudósítást nem hoz. Soha keresztény vallásról elismerő szava nincs. Soha keresztény vallások istentiszteletének sorrendjét nem közli. Rendben van, gondolja magában s talán mondja is magában Sereghy Tihamér fölvilágosodott keresztény magyar úr. Mi is azt mondjuk: rendben volna, ha például a pünkösdi ünnepek előtt ily közlemények nem jelennének meg a "felekezetek felett álló" "Világban": "Istentisztelet. A budai izr. hitközség templomaiban: Főtemplom II., Öntőház-utca5.; Lágymányosi I., Vendel-utca 12.; Újlaki III., Zsigmond utca 49.; a sebuet ünnepi istentiszteletének sorrendje a következő: esti ima fél 8 órakor, reggeli ima fél 7 órakor, sebuet első napján délelőtt 9 órakor, a főtemplom konfirmáció 11 órakor. A második napon reggel 6 órakor mázkir, délelőtt háromnegyed 10 órakor istentisztelet."

Tudvalevőleg ebben a fölvilágosodott lapban szokta lesajnálni a szellemes Ignotus a templomok, feszületek előtt keresztet vető kis katolikus iskolásleányokat. Igazán szép ez a következetesség! Nem mutatja-e az ily eljárás azt, hogy a szociáldemokrácia hitelvi tekintetben sem intakt, s hogy nem annyira materalista nem törődés, mint inkább voltaire-i és zsidó gyűlölet fészkelődik keblében? E szemfényvesztő hazugság leleplezésére most írásba foglalják s a központba küldik a hívő munkások az eseteket. E tünetekből ítélve, azt kell hinnünk, hogy a szociáldemokrácia átvette a hatvanas és hetvenes évek garázdálkodó liberalizmusának türelmetlenségét, mellyel az a pozitív kereszténység ellen viselkedett. A különbség e két atyafi közt csak az, hogy a liberalizmus a polgári hitetlenséget az akkor bálványozott "tudománnyal" párosította, míg a szociáldemokrácia a tömegek durvaságát a "létért való küzdelemnek" új nagyhatalma által ütteti lovaggá. Amilyen a lovag, olyan a harcmodora is. A szabadság iránt, nem csoda, hogy nincs nagy érzéke; hiszen őt a létért való küzdelem emlőin nevelték, azokból pedig nem tejet, hanem pálinkát és mérget szopott.

Azért is a harcmodora durvaság, az eleve türelmetlenség, a kereszténység neki vörös posztó, zsarnoki követelménye pedig az, hogy a munkásnak hinnie nem szabad, s ha a hitet a munkás a lelkéből ki nem tépheti, kész a testét megtörni. Hát nem állhattak volna be az ily vitézek Néró zsoldjába vagy XIV. Lajos dragonádáiba? S nem lesznek-e túl e szomorú száj- és ökölhősök az általuk túlságosan vérrel aláfestett spanyol inkvizíción? A spanyol inkvizíció azonban becsületesebb volt, mert nem hazudott, hanem világosan kimondta, hogy csak meggyőződéses katolicizmust tűr el Spanyolországban, aki tehát hipokrita, az pusztuljon; míg a szociáldemokrácia öt századdal előbbre akar lenni a haladás útján, s hirdeti, hogy a vallás "magánügy", ugyanakkor pedig vértanúságba kergeti azokat, kik hisznek, s meggyőződésükből ily mocskos fickók kedvéért nem engednek, de hát az inkvizíciót spanyol keresztények, míg ellenben ezt a szociáldemokráciát Jakabok és őrült spanyolok végzik. A gyakorlatban tényleg nem tartunk már messze a vértanúságtól. Amit, hogy mást ne említsek, legutóbb a pozsonyi, pécsi, temesvári, főleg pedig az óbudai dohánygyári munkásnők üldöztetéséről és szenvedéseiről olvastunk, az minden kultúrembert mélyen megrendít, s tisztelettel és szimpátiával tölt el a munkásnők iránt.

Megrendíti az, hogy a szociáldemokrácia a legalávalóbb és legdurvább eszközökkel, ököllel, bosszantással csinál magának propagandát, s hogy nem tűri, hogy valaki katolikus legyen. Véres üldözés alá fogták a múlt nyáron a katolikus munkásnőket, gúnyolták vallásukat, a munkatermekben álló Szűz Mária szobrokra cafatokat akasztottak, ütötték, verték a munkásnőket, s piszkos, szemérmetlen szóáradatban öntötték ki gyűlölködésüket; s gyönyörűen írja a "Dohánygyári Munkásnők Lapja" s ez írásnak szelleme úgy üt el a szociáldemokratikus durvaságtól, mint a Margitsziget tulipános kertje a budapesti kloákák hálózatától: "Nem akadt Júdás közöttük, tudták, mi a kötelességük, életüket és vérüket készek voltak keresztény vértanúk millióihoz hasonlóan föláldozni a keresztény igazság érdekében. Óbudai testvéreink s azután az üldözött lágymányosiak, a síp utcaiak is csak sajnálni tudták eltántorodott, megtévesztett vörös testvéreiket, kikről tudták, hogy róluk is elmondható, ami a Krisztust üldöző néptömegekről, hogy "nem tudják mit cselekszenek".

S ismét: "Szegény Rothék és vörösek, ezek azt hiszik, hogy minket, Krisztusnak igaz híveit, minket keresztényszocialistákat, akik az evangélium szellemében élünk és sorsunk javításáért több s igazabb s egyedül boldogító eredményekkel küzdünk, el lehet tántorítani meggyőződésünktől, - gondolják, hogy minket csakúgy át lehet gyúrni istentagadó vörösökké, mint a tésztát. Nem, mi nem pép, mi nem tészta vagyunk, hanem tiszta, kemény márvány, melybe Jézus neve és szelleme van belevésve". E harcok és kegyetlenkedések most már okmányszerű hitelességgel vannak kiderítve, amennyiben a budapesti magyar királyi törvényszék elítélte azokat a szociáldemokrata munkásnőket, kik a múlt nyáron nekiestek a keresztény kisded csapatnak, mely nem akart hitét megtagadva a szociáldemokrata szervezetbe belépni. Mindezek után nem lehet kétség aziránt, hogy mily ítéletet hozunk mi is a szociáldemokrácia kultúrirányzatáról és tartalmáról, főleg ha azt a szociáldemokráciát vesszük tekintetbe, mely elvből elzárkózik minden más társadalmi osztálytól s melynek egyik tézise: az izommunkának fölénye az agymunka fölött.

Egy percig sem vonom kétségbe a szociáldemokrácia érdemeit, aminthogy nem tagadom törekvéseinek jogosultságát sem a béreknek s a munkások háztartási szintjének emelésére nézve. Még azt is elismerem, amit egy szellemdús írónő jegyez meg, hogy "a milliók általános jólétének emelése tényleg az emberiségnek elsőrendű kötelessége s hogy e kötelesség teljesítéséért méltán hálásak lehetünk, hívják azt, aki így cselekszik, akár szociáldemokráciának is". Megértem azt is, amit folytatólag mond, hogy "bár a szociáldemokrácia föllépése erőszakos, de mikor lehetett szelíd, szép szóval a hatalomtól valamit kicsikarni? Nem kellett-e a gazdasági s társadalmi egyenlősítést mindig és mindenütt ökölcsapásokkal kierőszakolni?" Én is el tudom ismerni a szociáldemokrácia érdemeit s azok elől e cikkeimben sem zárkóztam el; tudom azt is, hogy a mammon-bálvány vaskarmait nem érdemes kesztyűs kézzel simogatni, hanem vasszervezetek feszítő erejével kell azokat letörni; tudom azt is, hogy időnként beköszönt a nagy társadalmi s gazdasági tisztálkodás és takarítás, s hogy a kloákákat nem lehet aranykelyhekkel öblögetni, hanem ahhoz vedrek, s nem esztéták és filozófusok kellenek: hanem e szolgálatokkal szemben mégis folyton rá kell mutatnom azokra a kolosszális tévedésekre, melyekbe az elkapott világreformerek beleesnek, nevezetesen pedig arra a durvaságra, arra az erőszakoskodásra s mérhetetlen elbizakodottságra, mellyel a tömeglélek legalacsonyabb ösztöneit ébresztik, s mellyel mindent megvetnek, ami szent és nagy s ami az embert jobbá s nemesebbé teheti.

Értelmetlen suhancok és zsebkendőhöz is alig szoktatott lapajok lekritizálnak mindent, amit, nem mondom, Plató és Arisztotelesz, hanem Kant és Hegel nagyra tartott. Lehet-e már most igazi kultúráról szó, hol a bölcs mérséklet egyáltalában ismeretlen lelkiállapot? Lehet-e kultúra ott, hol az állatot s annak legrosszabb szenvedélyeit fölszabadítják, s hol a fiatalságot az eszményiségnek s az erkölcsi ideáloknak megvetésére ösztönzik? Mit használ technika és szakszervezet ott, hol kultúrbarbárok élhetnek vissza ezekkel? Az erkölcsiség mindenütt csak önfegyelmezés, önmegtagadás, önfékezés által tisztul s erősbül meg bennünk; minden haladásban, a lelki kultúrában is, a jelszó csak az lehet, hogy fölfelé tartsunk s az ösztönöket zabolázzuk. Erre kevély s pökhendi emberkék, kiknek fejét mindenféle elméletekkel összezavarják s kik erejüket az erkölcs gyakorlatainak megvetésében fitogtatják, ugyancsak nincsenek beállítva, s így azután nem is a kultúrhatásnak, hanem a kultúrbarbárságnak útjain haladnak.

Csoda-e, hogy ily körülmények közt a kereszténység s a szociáldemokrácia közt elvi ellentétek élesednek ki s hogy a zabolátlan mozgalom dühének s szenvedélyességének piszkos árját elsősorban a katolikus egyházra zúdítja?

/Paul Warberg, Vallás és kultúra /

Prohászka Ottokár: Destruktív sajtó és magyar tisztesség (1921)

Van a magyar lelkesülésnek s gyűlésezésnek ismét egy kiadós tárgya, s az a destruktív sajtó elleni mozgalom. Elismerem, hogy ez honmentő, a hazát és nemzetet szégyenéből s romlásából kiragadni akaró mozgalom. Látom, hogy e tüntetést az undor s utálat váltotta ki annak megtapasztalásakor, hogy mivé lesznek eszmék, eszmények, szabadságok s legnagyobb kincsek egy hazátlan tintakuli had mocskos kezei között

Értem, hogy a nemzet is, mint minden szerves test önkénytelen reflexmozdulatokkal is védekezik a hátbatámadás, a tőrdöfés s lezuhanás ellen, s hogy természetszerűen fölsikolt, mikor azok rongyosra vetkőztetik, mikor ellenségeinek kiszolgáltatják s a söpredéket s a forradalom szennyvizét úrrá lenni segítik a jogrend - ah, a féltett jogrend! - s a szabadság - ah, az ő krokodilkönnyeikkel megsiratott szabadság - fölött.

Értem én azt is, hogy a nemzetnek az a tisztességes része, melynek még ki nem szúrták a szemét paragrafusokkal s meg nem tévesztették életösztönét a "szabadságot", főleg a "sajtószabadságot mindenki számára" követelő holdkóros frázisokkal, felelősségre akarja vonatni azokat az orgánumokat, melyek bomlasztó munkájának, az államot, a vallást, minden rendet, a sajtószabadságot is lábbal tipró garázdálkodásának köszönhetjük a patkányforradalmat. Jól teszik, hogy ezt követelik, mivel bizonyos igaz, hogy mindez a baj csak a lelkiismeretlen, zsidó sajtó révén szakadt ránk.

Azt is méltányolom, hogy a jövőre nézve meg akarják akadályozni s meg akarják előzni az ilyen bűnös cselekményeket, s azért a sajtó műhelyéből ki akarják zárni a mocskos fickókat s a sajtókamara intézményének létesítése által ellenőriztetni kívánják a sajtó tisztességes kezelését.

Mindezt természetesnek tartom, s ezt követelnünk kell, ha a jogászok nem is tudnák megfogni e nagy nemzeti érdeket s nem is találnák meg könnyen a paragrafust a honmentő eljáráshoz.

De azért a komisz sajtóval szemben követendő eljárásunknak súlypontja nem ezekben fekszik. A sajtó ugyanis, mint a sajtószabadság maga, természeténél fogva inkább erkölcs, mint jog, s következőleg annak kezelése s ellenőrzése, kárhoztatása s bűnhődése nem annyira a törvény, mint a társadalom kezébe van letéve. Haszontalan, többé-kevésbé szabados, izgató, vallás- s államellenes sajtóorgánumok mindig lesznek. A forradalmaknak az ily sajtóorgánumokban lesznek utórezgéseik, melyeket a jog és a törvény meg nem foghat. A megbízhatatlan újságokban ott lappanganak majd többé-kevésbé nyíltan, de bizonyára burkoltan az élesztési kísérletek, a lekicsinylések, a lesajnálások, melyek a lelkeket mérgezik, a tekintélytiszteletet, a vallásos érzületet csökkentik, s ezek ellen nem védi meg a lelkeket semmiféle paragrafus, sem sajtókamara, sem gyorsított bírósági eljárás.

Ezek ellen egy védelem van, az, melyet az ember gyakorol, aki védi magát s a ruháját s a pocsolyába be nem lép, aki védi magát s nadrágját s szoknyáját s frissen mázolt padra le nem ül; ez a védelem kell itt, melynél fogva mi, keresztény magyarok a nemzet- és valláselleni izgatást elkövető sajtóorgánumokat se anyagilag, se szellemileg nem támogatjuk s rajta leszünk, hogy példánkat minél többen kövessék. Ha így teszünk, akkor megoldjuk a kérdést, míg ha ezt szem elől tévesztjük, akkor nem segít rajtunk semmi. Az sem, ha a "Világ"-ot, a "Népszavá"-t, az "Est"-et betiltják. Hiszen, ha betiltják ma, holnap más cím alatt ugyanazok a patkányok rágják majd tovább a magyarság gyökereit.

Értsük már meg, hogy az erkölcsöt s az erkölcsi kooperációt az élet semminemű terén sem lehet nélkülözni, s ugyanúgy nem lehet ezeket a tényezőket joggal, a paragrafusokkal pótolni. Kell törvény, kell kamara, kell szigorított eljárás; de még inkább kell sajtóerkölcs, mely abban is áll, hogy a komisz lapokat nem vesszük s nem olvassuk.

Most pedig zárlatul egy kis történetet, mely ablakom alatt esett meg. Ment az utcán négy zsidó polgártárs, s a rikkancs éppen mellettük kiáltotta el magát, hogy "Nemzeti Újság", "Új Nemzedék", "Új Lap". - Jegyezd meg magadnak fiam - mondja oda neki az egyik a négy közül, - hogy tisztességes zsidó keresztény lapot nem vesz.

Helyesen, jogában áll. Nos, és tisztességes keresztény vesz zsidó lapot? Míg ez a tisztesség nem lesz meg a keresztényekben és magyarokban, addig semmiféle törvény nem segít rajtuk. Ez a tisztesség pedig csak tőlük függ; sőt talán kötelességük is volna.

Katolikus nagygyűlési beszéd 1926.

" Ne féljünk a radikalizmus vádjától. Aki ezzel vádol, annak mi azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van az emberhez méltó életre, joga az otthonra, a család fönntartására, a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésre. Valljuk be, hogy ezt nem lehet megtenni a mai rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül, s hogy ahol milliókat kell jobb helyzetbe juttatni, ott azoknak, kik birtokolnak, áldozatot kell hozni. Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét; nem valljuk a plutokrácia rettenetes uzsoráinak, nem a közjóval ellenkező terjeszkedésnek jogait. A magántulajdon a kapitalizmusban oly méreteket ölt, hogy arányai elfojtják az életet, s kevés kézben halmozzák föl a világ gazdagságát. Erre nincs jog, s erre nincs szentség; erre nem terjeszkedik ki a tulajdon szentsége sem. Nem az elv áttöréséről van itt szó, hanem a mértékről, melyben az elv valósuljon, hogy milliók egzisztenciáját, a még nagyobb elvet, az emberi életet lehetetlenné ne tegye."