Vörös Vihar. Írta: Marschalkó Lajos1. rész
ELŐSZÓ
„Mindenki bűnös volt; és senki sem." Ez az írás nem tudományos történelmi munka, riport, vagy fénykép.
Keskenyfilm a magyar tragédiáról, az antibolsevista Magyarország
elpusztításáról. Legtalálóbb az a banális cím volna: „Ahogy az újságíró
látta". Látta a riporter szemével, olykor felületességével, a be nem
avatott tájékozatlanságával. De látta! S az újságíró szeretné hinni, hogy
akkor és ott, ahol történt, így látta mindezt az otthoni nemzet. A „Vörös
vihar" nem vádirat és nem kozmetikai művelet. Nem akar szépíteni és régi
magyar módszer szerint vádaskodni. Erdély költőjével együtt vallja:
„Mindenki bűnös volt és senki sem". Mindenki csak a nemzet nem! Csak az
antibolsevista magyar gondolat nem! Magyarország nem bűnös volt, hanem -
áldozat. Bűnössé azok akarták bélyegezni, akik a maguk bűneit leplezik és
akik a tanúkat ölik meg. A magyar emigráció felé megértést kér az író. Sok mindent nem jól csináltunk, de nem csinálhattunk mást. Ezért hát, mielőtt valaki nem ér a könyv végére, ne vádolja pártoskodással a szerzőt. Olykor egymással is szemben álltunk mi, antibolsevista magyarok. Voltunk párt, felekezet, rendszer, mozgalom, de az antibolsevista Magyarország minden árnyalata a halálba egyesülve megváltotta tévedéseit. A mártírok, a hősök megölelték egymást a salzburgi Camp Marcusban, az otthoni börtönben és megdicsőültek a közös halálban. Ez a legszentebb magyar egység. Egyben egység minden szomszéd népek hasonló sorsra jutott antibolsevista mártírjaival is. A hóhérokkal, nemzetgyalázókkal, hamis tanúkkal szemben, ahányan vagyunk jobb, vagy szélsőjobb oldalon, a mi utunk az az egység, amelyre a halálban egyesülve adtak példát hőseink. A mi kötelességünk, hogy a mártírok példáját kövessük: egység a vértanúságban. De egység! Egység! Végre az életben is. S a mi számunkra az életet úgy hívják: Független Európa! Szabad Magyarország! 1939. szeptember hó Tegnap a „Magyar Nemzet"-ben még tüntetőleg ott volt Ady Endre verse „A
Visztula hajósa" és felmuzsikált a vers refrénje: Lengyelországot Isten
óvja! Az állomási posta telefonjáról felhívom Budapestet. Mi újság? Varsó megadta magát és az oroszok bevonulnak a még el nem foglalt területekre. Tehát csakugyan: Finis Poloniae! — Az Istenért, szerkesztő úr, — mondja az egyik határvadász főhadnagy, aki tud lengyelül, - meg ne mondja a lengyeleknek az igazságot. Agyonverik rögtön. Mert ilyent én még nem láttam, kérem - teszi hozzá. Szegények nem akarják hinni a valót. Azt mondják: majd az angolok! Különben, nézze meg a saját szemével. Az országúton valami nagy csoportosulás van. Lengyel katonák, civilek százai állanak körül egy összelőtt autót. Előtte bronzhajú lengyel lány két kézzel rázza egy lengyel százados gallérját és zokogva üvölti bele az arcába egy tragikus nép jajgató vádjait. - Ti! Ti kutyák! Ti vagytok lengyel férfiak? Piszkok, szemetek, gyávák! Forduljatok vissza! Hát nem értitek? Danzigban partraszállt négyszázezer angol. Varsó ellenáll. Jön az orosz segítség és Hitler autóiból kifogy a benzin. Hát nem tudjátok? A franciák áttörtek a Siegfried-vonalon és ti megfuttok? Ti kutyák! Forduljatok vissza! Harcoljatok! Dögöljetek meg! Ezt a lányt, ezt a bronzhajú varsói orvoskisasszonyt soha az életben
nem lehet többé elfelejteni. Az autóján végig stráfozott a német
gépfegyver. A szélvédő üveget szétlőtték, míg jött az égő országon
keresztül. És most itt van, hogy visszafordítsa a katonákat. Most itt áll,
vérfoltos lovagló csizmájában, mint az újkori Jean d'Arc. Hányan hiszik ezt Budapesten is? Hiszen a balekség másik fővárosában most a legnépszerűbb olvasmány Lajos Iván magántanár úr könyve, amelyből kitűnik, hogy a németeknek nincs csak két hétre való benzinjük, hogy a hadseregük rossz és a páncélokat papírmaséból gyártják, mert nincs elegendő vasuk. Mindez a legkomolyabban, az egyetemi magántanár központi tudalmával íratott le és ezt mindenki hiszi. Valahol, valakik így akarják kirobbantani a háborút. Lebecsülni az ellenséget. Valósággá magasztosítani a vágyálmokat! Kik ezek? A német vezérkar szolgáltatta az adatokat, hogy megtévessze a világot? Vagy valaki másoknak őrült ostobasága sűrűsödik ebben a könyvben? Hiába magyaráz most valamit az egyik sebesült lengyel főhadnagy. Hiába
sírnak a parasztasszonyok, akik az égő falvakból jöttek. A vak hit és a
gőzfejű honfi lelkesedés üvölti itt a gyávaság vádját a katonák és lengyel
hősök arcába. Akkor a lengyel tisztek álltak a határon, hogy a nagyobbik testvér
szeretetével megöleljék a magyar honvédeket. Most mi vagyunk itt, hogy
fogadjuk az összeomló Lengyelország fiait. S holnap az orosz lesz itt,
hogy megszállja az ezeréves határt. Hogy is írta száz év előtt Kossuth?
Vajon mit szólnak mindehhez most Pesten? Vajon megértik-e mit jelent számunkra a lengyel tragédia, vagy majd megint a saját szája íze szerint következtet mindenki. Az egyik azt fogja mondani, hogy Anglia hitszegő, a másik azt fogja üvölteni, hogy most nekünk is együtt kell masírozni az orosszal. A legtöbb pedig azt fogja szajkózni, hogy most aztán igazán nem szabad csinálni semmit. Hiszen a törzsökös magyarok nagyon precízen hirdetik: a magyarság legnagyobb ereje a termékeny lomhaság. Hogy volna valami harmadik megoldás is? Hát igen! De ez a legkényelmetlenebb. Pedig talán még ad az Isten egy évet, vagy legalább egy felet. És ezalatt itt a németek hátában fel kellene fegyverkezni, összeszedni a magyar erőt. Kiállítani egy milliós magyar hadsereget és ha üt az óra - semleges maradni. Mert a totális háborúban csak a totális semlegesség segít és ahhoz nagyobb hadsereg kell, mint a háborúhoz. Azonban Kossuth Lajos azt is mondotta, hogy a magyar történelemben van egy végzetes szó: Későn! És most későn van Nyugat számára is. Valami hiányzik ennek a Nyugatnak, amit saját kezével zúzott szét Trianonban, Versaillesban, St. Germainben. Hiányzik a dunai monarchia, amelyről Bismarck mondotta, hogy ha nem volna, fel kellene találni. Most már nincs. Masaryk, Clemenceau, Lloyd George, Wilson jóvoltából nincs többé s a középeurópai vákuumba hol itt, hol ott nyomul be a germán hatalom. Amitől legjobban reszkettek Nyugaton, most az következik be. Az egységes dunai monarchia még ellen tudott volna állni Hitlernek. Most külön gázolja le a Trianonban egymás ellen uszított népeket. Ausztria már nincs. Csehország szintén nincs. Szlovákia épp most engedte keresztül a német csapatokat. A hajdani Habsburg birodalom gyepűjén, Galíciában holnap az orosz lesz az úr. Ki következik soron? Ki menti meg a következőt? A mai francia hadi jelentés azt mondja, hogy a Maginot-vonal előterében járőrtevékenység uralkodik és apróbb lövöldözések folynak, öreg pilouk kedélyeskednek a német Michelekkel. Itt pedig a Kárpátoknál meghal egy nemzet, amely nekünk testvérünk, barátunk volt. Meghal azzal a duhaj önfeláldozással, hősi naivitással, amely mindig jellemzője volt. És már hónapok óta tüzelték őket Nyugat felől és a varsói gettónacionalizmus berkeiből, hogy álljanak ellen. A segítség jönni fog. Hát most meghalnak. Egyedül. Magukra hagyottan. Hoare Belisháéknak és a mögöttük álló kaftános nácizmusnak ürügy
kellett a háború kirobbantására. Brombergben a felizgatott lengyelek a
németek legérzékenyebb oldalához nyúltak. Német gyerekeket és asszonyokat
mészároltak le. Hát most meg kell halni. Közben az állomásra bepöfög a
munkácsi vicinális. Katonákat hoz és rendőröket. Jön egy civilruhás úr is.
Megáll a honfitársai mögött, egy ideig hallgatja a doktorkisasszony
kitöréseit, aztán lengyelül mondja: Vajon hol is kezdődött a magyar dilemma? Vajon miben is mutatkozik meg a keserves lélekhasadás? Vajon miért nem tud egy egységes közvélemény dönteni arról, hogy hova állunk, mit teszünk, ha minket is fenyegetni fog az elsöprés veszélye? Ez a magyarság húsz évig szenvedte Trianon igáját. Szegények voltunk és kifosztottak. Feldarabolták az országot. Elvették területének kétharmadát. Megtagadták a felvidéki, romániai, bácskai magyarok kisebbségi jogát. Hadikárpótlást fizettettek velünk és nem engedték meg, hogy harmincöt ezer főnél nagyobb hadsereget tartsunk, mikor körülöttünk állig fegyverben állott az egész kisantant. Mindez azonban nem volt még elég. A szomszédok ránk kényszerítették a legkegyetlenebb vámháborút és húsz éven keresztül a kenyerének fogyatékosságán érezte minden magyar, hogy velünk valami szörnyűség történt. Nem lehet nemzedékeken keresztül viselni. Jóvá kell tenni így, vagy amúgy. Ki haragudhatik meg erre a nemzedékre, azért hogy az igazságtalanság gyűlöletében nőtt fel, anélkül, hogy gyűlölte volna azokat, akik Trianont csinálták? Ki róhatja fel egykor a magyarság bűnéül, hogy az iskolában a Nemzeti Hiszekegyet taníttatta a gyermekeinek, hogy politikusainak legjobbjai szüntelen a jóvátétel gondolatával foglalkoztak. Bethlen István épp olyan revíziós álláspontot képviselt, mint Gömbös, vagy akármelyik szociáldemokrata. Ez a húsz esztendő a börtönfal lerombolásának két évtizede volt. A trianoni rácson ott dolgozott a magyar szellem gyémántfúrója. Országzászlókat állítottunk és a Nem! Nem! Sohát! esküdtük. Ezt mondták Erdély, Felvidék, Bácska és Bánát magyarjai. Ezt hirdették Amerika és a világ magyarsága. És a megtiport nemzet soha nem gondolt arra, hogy a fegyver igazságtalanságával teszi jóvá a béke igazságtalanságát. Hiszen a revíziós kampány sokszor már gyermekien naiv elgondolások, reklámtrükkök és propaganda eszközök segítségével folyt. Az Országzászlók talpkövéhez Carrarából rendeltük a márványt és rávésettük: Hiszek Magyarország feltámadásában! De soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy egy-egy ilyen országzászlós ünnepség költségeiből megcsináltasson egy géppuskát, vagy felszereljen egy tüzérüteget. Az erdélyi határon a Maginot-vonal erődjeinek mását építették román szomszédaink. Mi országzászlókkal akartuk magunkra fölhívni a világ figyelmét. Túl a határokon repülőezredeket szervezett a cseh, a román, a szerb. Minálunk? A Justice for Hungary átrepülte az óceánt. Mások katonai szövetségeket kötöttek ellenünk, mi pedig százezres tömegekkel, lovasbandériumokkal fogadtunk egy-egy angol képviselőt, ha eljött meggyőződni sérelmeinkről. Volt idő, mikor még a legkomolyabb magyar politikusok is hitték, hogy a
Rothermere lord által megindított revíziós hadjárat mégis csak eredményre
vezet. Hiszen már több mint hatvan képviselőből állt az angol parlament
magyarbarát csoportja és voltak pillanatok, amikor komolyan lehetett
számítani rá, hogy egyszer a közvélemény cselekvésre mozdítja az angol
kormányt is. Hiszen - ebben reménykedtek a reálpolitikusok - amint nőni
fog a hitleri hatalom, egyszer csak Angliában is észreveszik majd, hogy
Kréta szigetét nem a Földközi-tengeren kell védeni, hanem mondjuk -
Sopronnál. Egyszer talán észreveszik hogy a Dunavölgyben nem lehet
egységet és rendet teremteni az itt élő népek kibékülése nélkül. Ilyen
békére pedig nincs remény, ha az igazságtalanságokat nem teszik jóvá.
S a nagy dilemmára a godesbergi és a müncheni tárgyalások adták meg a választ. Amikor a híres kommünikéből, amelyet Chamberlain és Daladier is aláírtak, kimaradt Magyarország igényeinek említése is, megdöbbentek Anglia legőszintébb magyar barátai is! Hogy lehet ez? Hitler, aki az erőszakkal fenyegetőzött, megkapja a Szudétaföldet? Mi pedig, akik a békés igazság érvényesülését követeltük, elfelejtődünk? Kisemmiződünk? És ha így van, akkor mondhatjuk-e a Felvidék magyarjainak, hogy mi nem akarunk semmit? Mi nem fogadunk el semmit! Maradjanak rabok! Nekünk nem kell Kassa és Losonc. Nem kellenek a magyarlakta területek! És a magyar kormány mégsem akarta elfogadni a Felvidéket. A közvélemény
kényszerítette rá, hogy mozduljon meg az ezer esztendős jogok érdekében. A
felvidéki Magyar Párt, a híres pozsonyi proklamációban önmagát
szabadította fel. - Kedves fiam! Ne haragudjon. . . Bocsásson meg. . . Nem akartam úgy meghalni, hogy az életben ne lássak még egy magyar honvédet... Értse meg én már nagyon öreg vagyok.. . Engem minden pillanatban hívhat a halál! Romantika volt ez? Lehet. De több, mint egy millió magyar várta így a szabadító honvédseregeket. Lehetett ezeknek azt mondani, hogy Magyarországnak nem kell a Felvidék? Lehetett azt üzenni nekik, hogy haljanak meg rabságban és amíg élnek gyűlöljék, átkozzák azt az anyaországot, amely megszabadíthatta volna őket, de félt megszabadítani? Hát mi köze ezeknek a magyaroknak Hitlerhez? És mi köze az egész nácizmusnak a magyar ezer esztendőhöz. Ezek a mieink, a véreink! Ezek idetartoznak ezer év és minden isteni, emberi igazság jogán! És ha nem Hitlertől kérjük a bécsi döntést, vajon ki segített volna
nekünk, hogy ez az egymilliónál is több magyar visszakerüljön hozzánk? S
most a múltból felmerül egy másik kép. A kassai főtér, 1938. november 11.
Az a pillanat, amelyben Horthy Miklós fehér lova bevágtat a dóm elé. És
ott van mindenki! A magyar országgyűlés, a nép, a hadsereg. A honvédruhák,
díszmagyarok, gyöngyös pártás asszonyok, lányok forgatagában csak egy
magános úr áll. Fekete redingójában, esernyőjével, tükörfényes
cilinderével olyan mintha most vágták volna ki a legfrissebb londoni
divatlapból. Az angol követ nem jött el. Az egyedüli ő, aki eljött erre a
napra Angliából. Csak Rothermere lord van itt. ő még hiszi, hogy nekünk
igazunk van! A szikár, öreg ezredes azt mondja: Mert, amíg Kassán hull a virágeső, amíg a fehér ló patkója szikrát szór
a kövezeten és szólnak a dóm harangjai, addig - igen ezt tudomásul kell
venni, ezt nem lehet feledni - Moszkva már itt van a Kárpátokon belül!
Moskovits Dávid dr. tisztes ügyvéd úr nappal tyúkpereket intéz, de éjjel a
világ legnagyobb perében buzgólkodik. Tizenhét pártot, talán egy egész
országrészt irányít. Európa védőfalán belül már itt settenkedik a
szibériai farkas és Moszkva azt mondja: nekem nemcsak a Felvidék kell,
hanem Berlin, Párizs, Prága, Budapest, London is. Minden nép életében vannak feledhetetlen élmények. A magyar nép számára ilyen volt az 1918-as országvesztés és az 1919-es kommunista diktatúra. Az októberi forradalomban - a magyar történelem kezdete óta - először történt meg, hogy belső csoportok kifelé húztak, a cseh, vagy a kisantant érdekét tekintették a magyar érdeknél előbbrevalónak, és idegen erők, sőt az ellenség ereje által akartak felülkerekedni. A másik históriai élmény talán még ennél is nagyobb volt. A Dózsa-felkeléstől eltekintve először történt meg, hogy törvénytelen hatalom, - ismét csak külső erők segítségével - magyarok nevében, magyarok ellen állított akasztófákat. Egy ilyen élménynek megrendítő erejét talán soha sem fogják megérteni ott, ahol még nem volt bolsevizmus. Ennek a bolseviki diktatúrának vezéreit Kun Bélát, Szamuellit, Korvin Ottót és a többieket végeredményben Moszkva küldötte Magyarország nyakára. Egy idegen hatalom ügynökei, hóhérai és diktátorai voltak, még akkor is ha az internacionalizmus álarcában érkeztek. Idegen eszmét, idegen diktatúrát képviseltek s mindazok, akik önként csatlakoztak hozzájuk ezzel örök időkre a hazaárulás gyanújába keverték magukat a magyar nép előtt. A magyarság, lelke, öntudata mélyén azt kérdezte: miért húznak ezek
kifelé? Mi jogon helyezi valaki, legyen bár munkás, vagy kapitalista,
kereskedő, vagy intellektuel, saját érdekét, osztály szempontjait a
magyarság érdekei fölé? A kommunista nem az elvei miatt vált gyűlöltté.
Nem a faja miatt. Nem az osztálya miatt. A magyarság egyszerűen a
hazaárulót látta benne és azt vallotta, hogy aki egyszer elárulta a hazát,
aki egyszer idegen hatalom zsoldjába szegődött, el fogja árulni nemzetét
másodszor, harmadszor és századszor is, ha erre alkalom nyílik. Azonban az orosz követség, - amikor Budapestre érkezett - rendkívül ügyesen próbálta eloszlatni a Szovjetunió iránti gyanút, bizalmatlanságot. Újságíró kollégák mesélték, akik ott voltak a követségen, a Nagy Péter film bemutatóján, hogy az oroszok éppen a szélsőjobboldalt és a nagybirtokosság, nagykapitalizmus képviselőit igyekeztek finoman megagitálni. A „Nagy Péter" nacionalizmusa a szélsőjobboldalnak szólt. Az orosz követ kivasalt européersége tetszett a nagybirtokosoknak. Mikor a bemutató után szóba került a magyar „feudalizmus" problémája,
az orosz követ, kissé udvariatlanul, de mégis finoman mondta: Az oroszok a magyar parasztnak egyelőre nem mondtak semmit. Nem kezdtek propagandát, nem támogatták azt a pár kommunistát, aki a föld alatt dolgozott, ők most - mindenféle okból - azt a látszatot akarták kelteni, hogy a bolsevizmus megváltozott. Szalonképes lett. S ez a látszat jól jött a baloldali intellektüeleknek. Sajtóban, könyvekben kezdték magyarázni, hogy a bolsevizmus már túljutott a forradalmi Sturm und Drang korszakán. És ha egyszer Sztálin szembefordul Hitlerrel, vagy Hitler Sztálinnal, - mert hiszen egész bizonyos, hogy szembe kerülnek majd - akkor nekünk ott van a helyünk Sztálin oldalán, aki kultúrember és jó demokrata. Abban a pillanatban azonban, ahogy a Szovjet megtámadta Finnországot, egyszerre vége lett mindannak, amit az orosz követ lassan felépített a magyar grófok és a baloldal álmaiban. A Finnország elleni támadás úgy hatott a magyar közvéleményre, mint a részegre a hidegvíz. Egyszerre kijózanodott mindenki. A magyarság, a Don mellől hozott ősi ösztönével, a keleti népek titokzatos hetedik érzékével megérezte, hogy Ázsia, a népek temetője nyújtja ki most a kezét a kis finn testvér felé. A Nyugaton lekötött németség hátában a népek legártatlanabb báránykáját akarja elrabolni a szibériai vérmedve. Nem! A bolsevizmus nem változott. És nem fog változni soha! Kényuralom maradt és az marad mindörökké, már pedig - hogyan is írta csak Kossuth Oroszországról - „kényuralom terjeszkedni, vagy bukni kényszerül! És ennek a terjeszkedésnek az útjában ott fekszünk mi is. Rajtunk keresztül visz az út a Földközi, az Adriai meleg tengerek felé. Ha volt nép Európában, amely a finnekkel együtt mindenkit megelőzve látta a bolsevizmus útját, célját, terjeszkedési területét, akkor azok mi voltunk: - magyarok. Nekünk a bolsevizmus a halált jelenti. Ezt világosan látta a paraszt, a munkás, a középosztálybeli, a polgár, és a katona s nekünk, ha üt az óra, azon az oldalon lesz a helyünk, amely a bolsevizmus ellen felveszi a harcot. Nem Hitler oldalán! Azon az oldalon. . . Hiszen voltak órák, amikor még komolyan hihettük is, hogy ez az oldal az angolszász népek nagy családja lesz. Ezekben a napokban régi ismerős látogatott meg a szerkesztőségben. Valamikor együtt ültünk a hajdúböszörményi gimnázium padjaiban. Nyolc évig voltunk barátok. Aztán Dénes eltűnt a szemem elöl. Csak mostanában hallottam róla, hogy valahol itt Pesten tevékenykedik - a politikában. Jónevű ügyvéd lett. Nagy irodája volt és kezdett ismertté válni a lipótvárosi társaságokban. - Nézd, - kezdte, mikor leült a szemközti üres íróasztalhoz - azért jöttem, hogy beszélgessünk egy kicsit. Biztosan hallottad, hogy nekem is sikerült egzisztenciát teremteni. Az irodám jól megy. Az emberek kezdenek rám hallgatni. Téged a cikkeiden keresztül hallgatnak meg. Engemet másként. Tudom azt is, hogy nem vagy a mi ellenségünk. Te is tudhatod, hogy a kommunista diktatúra idején veletek együtt dolgoztam Szmuk elvtárs, meg Rubinstein elvtárs ellen. A nagyapám ott harcolt a szabadságért a Kossuth seregében. Az apám a Te édesapád századában volt káplár. És most, mégis úgy érzem, hogy távolodni kezdünk egymástól. Lélekben, gondolkodásban. Olvasom a cikkeidet és nincs ellenük semmi kifogásom. Azonban a magyar levegő valami furcsa türelmetlenséggel van tele. Az utcán azt üvöltik a nyilasok, hogy le velünk. A határon ott áll Hitler és ti úgy tesztek, mintha nem is vennétek róla tudomást. Mi lesz ennek a vége? - A határon, sajnos már ott áll Sztálin is, - mondtam. És most arra
felelj, Dénes, hogy te, vagy inkább ti melyiket választanátok, ha egyszer
nyíltan döntésre kerülne a sor. - Egyszóval ti Sztálint választjátok? - És pontosan ezt fogjuk mondani mi is! - feleltem. Ha a bolsevizmus
betör a kárpáti határon, akkor a magyarság is védekezni fog. Nem Hitlert
fogja védeni. Ezt soha, ne felejtsétek el. Védeni fogja az ezeréves
földet, a szabadságot, a templomait, az asszonyai becsületét. Mit védtek a
finnek egyedül, magukra hagyottan? őrájuk igazán nem mondhatja senki, hogy
Hitlert védelmezték a karjalai szorosban? És azokról a magyar diákokról,
önkéntesekről, papokról, orvosokról, újságírókról, akik elmentek harcolni
a finn szabadságért, szintén nem mondhatja senki, hogy Hitlerért
harcoltak. A magyarságnak a bolsevizmus megsemmisülés. Nemzethalál. - A döntő kérdés nem ez! - mondottam. Hanem egészen más. Abban a pillanatban, amikor egy nemzet a háborúba sodródik, amikor az élet és halál válasz útjára kerül, akkor még csak az sem kérdés többé, hogy jó ügyért harcol-e? Abban a percben, amikor egy alkotmányos ország törvényes kormánya kihirdeti a hadiállapotot, akkor nincs többé vita arról, hogy jól, vagy oktalanul cselekedett-e. Vajon mit szólna Belgium ahhoz, hogyha a vallonok német oldalon akarnának harcolni. Mit szólna Amerika, ha a japán származású amerikaiak inkább hallgatnának japáni érzelmeikre, mint amerikai érzésükre. Értsd meg Dénes! Egy kisebbség, legyen faj, felekezet, vagy akármi, megtehet mindent. Élhet ellenzékben a kormánnyal szemben. Rendezhet felkelést, ha törvénytelenül elnyomják. Egyetlen egyet soha, de soha nem tehet meg. Nem húzhat kifelé, ha az ország, amelyben él, háborúban áll. A hadüzenet pillanatáig lehet külön vélemény, külön politikája. Attól kezdve azonban: nem! -És mit tennél te a mi helyünkben? - kérdezte Dénes. - Nagyon nehéz dolgot mondasz most nekem. Erre én tulajdonképpen soha
nem gondoltam. És a többiek se gondolnak rá. Dénes elment és sokáig nem hallottam róla semmit. A szovjet elleni
háború kitörése után néhány héttel a rendőri riporter, félre hívott. A hadsereg mellé beosztott civil sajtócsoport tagjaival robogunk
Törökszentmiklós felé és a kocsiban Liszt Nándor versét olvassuk.
Háromnégy strófa az egész: Erdélyről, íz Érmellékről, ahova nem mehettünk
húsz éven át, ahonnan el voltunk zárva. Fináncok, csendőrök, katonák,
idegen szuronyok, idegen erődök választottak el véreinktől. . Igen! Magyarország most körülbelül eljutott a zenitre és holnap, amikor leomlanak a trianoni határok, valóban egy kis érmelléki szőlőlével is elég lesz útlevélnek. Ki hitte, ki álmodta volna ezt húsz esztendővel ezelőtt? Hiszen most, itt a tükörsima aszfaltos országúton az ezeresztendős történelem legnagyobb magyar hadserege vonul. Aknaszlatinától és Rahótól le egészen Szegedig hatszázezer magyar honvéd fegyverén csillog az őszi nap fénye. Mohácsnál csak 26.000 magyar küzdött, a szabadságharcban másfélszázezernél többet soha sem ért el a honvédség létszáma. és most hatszázötvenezer magyar indult el, hogy a zágoni határokra kitűzze újra a piros-fehér-zöld lobogót. És ez a hadsereg nem ilyen, amolyan szedett-vedett insurrekciós
társaság, hanem nagyszerűen felszerelt, tetőtől-talpig új mundérba
bújtatott, kitűnő honvédség, amelynek motoros hadosztálya, remek tüzérsége
és harcra kész gyalogsága van. Itt a hajdúszoboszlói határban egy öreg őrmester tartóztatta fel az
autónkat. - Ebben a mundérban, - mondja, nincsenek ellenzékiek. Azt mondják
háború lesz. Erdélyért kell harcolni. Hát eljöttem, önként. Nem hívott
senki. És most itt vagyok. És most, épp Debrecenen keresztül elevenülnek meg az emlékek. A részeg bécsi internacionalista ezred kommunistái lövöldöznek a Kossuth szobor előtt. Aztán románok. Megszállás. Huszonöt bot. Menekültvagonok a pályaudvaron, éhes székelyek, fázó gyermekek. Lakáshiány, nyomor, B-lista. Irtózatos kavalkád ez. A Péterfia kaszárnyában szól a riadókürt. Budaőrsnél most harcolnak a honvédek honvédek ellen. Magyarok magyarok ellen. Benes megüzente, hogy eltapossa Magyarországot. Most pedig egy hatszázötvenezer főnyi magyar honvédsereg vonul Nagyvárad, Kolozsvár felé. S akik ezt az egyenruhát felöltötték, mind a hatszázötvenezren hoznak egy keserves emléket. A paraszt nem jutott rég megérdemelt földjéhez, mert a koldus országnak még mindig késik a földreformja. A munkás nehéz kenyéren, sokszor a munkanélküliek levesosztó konyháján élt, mert a szomszédok vámháborúval akarták megfojtani ezt a trianoni országcsonkot is. A tisztviselőt elkergette állásából a B-lista, a hadirokkantnak nem tudtunk kárpótlást fizetni, mert jóvátételbe elvitték a magyarság véresen szerzett fillérjeit. Óh hányszor kérdeztük: mit tettél velünk Európa? Mit vétettél ellenünk Nyugat? És most mégis itt vagyunk! Harc nélkül, háború nélkül. Itt vagyunk egy olyan döntés segítségével, amelyet még csak nem is mi kértünk, hanem a románok. Igaz, - egyszer talán majd azt fogja mondani a Nyugat, hogy mindezt olyankor szereztük vissza, amidőn égett Nyugateurópa, amikor német repülőgépek szálltak Anglia fölött és horogkeresztes zászló lobogott Versaillesen. - Ennek a világháborúnak a fegyvereit azonban - mondotta Magyarország külügyminisztere, azon a napon, amelyen Trianon elesett, - nem most, hanem Trianonban töltötték meg. S Nyugaton most azok a fegyverek dörögnek. Mi nem a másét vettük el. A magunkét nyertük vissza. Azt, ami ezer esztendőn át a miénk volt és azt sem fegyverrel hódítottuk vissza. Jóvátettük az igazságtalanságot és ki az, aki ezt számon kérheti tőlünk? Azok, akik a Magyar Élet Pártjához tartoznak azt mondják: íme, mégis jó munkát kellett, hogy végezzünk. A magyar élet megszépült, kiteljesedett. A munkásnak megvan a 48 órás munkaideje, fizetéses szabadsága, minimális bére. A falvakon épülnek az Országos Nép és Családvédelmi Alap nagyszerű mintatelepei. Dolgozik a hatalmas egészségügyi szervezet, a Stefánia, a Zöldkeresztes Akció, melynél modernebb szociális organizáció nincs a nyugati államokban sem. Álláshoz juttattuk az állástalan ifjúságot, megteremtettük a keresztény kereskedelem szervezeteit, csatornával, öntözőművekkel látjuk el az Alföldet, egy-kettőre megépül a taracközi nagy vízierőmű. Villany fogja világítani a falusi cselédházakat és rizst termelünk a hortobágyi sziken. - Nézzétek meg, - magyarázza egyik fiatal képviselő - mit teremtett ez a nép húsz esztendő alatt? Magyarország Európa zöldséges; gyümölcsös kertje lett. A magyar parasztasszony parlagi tyúkja tojással, baromfival látja el fél Európát. Megnőtt a termelés mennyisége, emelkedett a minőség színvonala. Lenyomtuk a csecsemők halálozási arányát, felemeltük a születések számát. Házassági, családalapítási segélyt kap a legegyszerűbb, legszegényebb ember is. A társadalombiztosításunk különb, mint Németországé, vagy Angliáé és mikor bevonultunk a Felvidékre, Kárpátaljára csak akkor tudtuk meg, hogy szociális téren mennyire előbbre vagyunk a hírhedt cseh demokráciánál. - Igaz, - mondja egy másik képviselő, a független kisgazdapárt tagja -
a nemzet sokat végzett húsz esztendő alatt. Talán többet, mint Európa
bármelyik nemzete. De ne legyünk büszkék. A falvakon még mindig nyílt a
szavazás, a földbirtokreform még mindig késik, és majd ha a világ
ítélőszéke elé kerülünk, akkor ezt is mérlegelni fogják. - Hétezer elemi iskolát épített ez a koldus ország. És ha még öt
nyugodt esztendőt ad nekünk az Isten, akkor egy műveit, felvilágosult,
elégedett néppel mehetünk a földreform és a titkos választás elé. Különben
is ezt nem lehet tovább halogatni. Erdély, Felvidék, Kárpátalja titkosan
szavazott, - ha engedték szavazni - az idegen uralom alatt. Hát most senki
sem mondhatja nekik, hogy fordítsuk vissza az idők kerekét és fogadjuk el
Bethlen gróf véleményét, amely szerint a magyar ember elég egyenes ahhoz,
hogy nyíltan is megmondja a véleményét. A reformokat mi, a jobboldal,
akartuk mindig. és nem mi voltunk, akik lekötötték a reformerek kezét.
És reggel, mikor megérkezünk a biharkeresztesi határra, a hatalmas legelőn olyan kép fogad, amilyet csak a szabadságharc legszebb napjaiban láthatott a magyar. Acélsisakos ezredek fegyvere csillog a hajnali napban és végtelen sorokban vonulnak, tüzérek, huszárok, aknavetők, gépkocsizó gyalogság, ejtőernyősök, határvadászok, csendőrök. Valahol az országút szélén, két testőr tartja a hófehér paripa kantárját. Bíbor-bársony a nyeregtakaró és a nemes, hófehér lipicait az ország első gazdája nevelte: maga Horthy Miklós. Talán ő is ezen a napon áll a zeniten. Az ő csillaga most jutott legmagasabbra, amikor bevonulhat . Szent László városába. Egy bizonyos. Ma az egész nép szeretete veszi körül az öreg tengerészt, akiről egyszer majd a történelem is ítélni fog, de a nép, amely nem a historikusok mérlegével mér, a szívével, az érzéseivel és a sikerein át ítéli meg az embereket és az államférfiakat. És a nép sikere mellett ez a nap Horthy Miklós történelmi sikere. Akármit mondanak egyesek, Szegedről egy összetoborzott, maroknyi hadsereg élén indult, széttépett, kifosztott, koldusországot vett át. Balsorsot, pártviszályt, elkeseredést, zűrzavart. Trianont! És ma itt van. Egy hatszázötvenezer főnyi hadsereg élén, hogy valóra váltsa egy nemzet álmait. A történelem sok mindent elmondhat majd róla, de bizonyosan el fogja mondani azt is, hogy magyarnak való államfőnek teremtette az Isten. Van kemény keze, de nem diktátor, odaüt az asztalra, ha kell, de senki nem tartja be úgy a magyar alkotmány rendelkezéseit, mint ő. Magyar még abban is, hogy szereti a külsőségeket, az alabárdos testőrök arany-ezüst sújtásos egyenruháit, de maga nem él sem jobban, sem rosszabbul, mint egyik-másik magyar birtokostársa. Reprezentatív jelenség, aki tud imponálni a magyarnak és a külföldinek. De vajon nem borzong-e őfelette is a végzet árnyéka? Vajon a szerencsecsillag fénye nem hanyatlik-e mától kezdve. Mélyre, egyre mélyebbre? Mert erre a húszesztendős uralkodásra nem borul-e rá két baljós árnyék? Nem hiányzik-e mellőle valaki, aki az öreg úr mellett, a fiatalságot képviseli? Mert a fiatalság, épp az, amely a jobboldalon állt ma már nem úgy gondolkozik, mint az öregek. Ez a fiatalság olvasta Milotay Ismeretlen Magyarországát, olvasta a népi írókat, Prohászkát, sőt talán Kovács Imréék Néma forradalmát is. És ha ezen a fiatalságon állana, akkor ma nem lenne több nagybirtok, hitbizomány Magyarországon. Ez a fiatalság nem érti többé, hogy miért kell ott ülnie a felsőházban egy csomó embernek, akik összesen vagy két millió hold latifundiumot képviselnek. Nem érti, miért nem lehet megrendszabályozni a nagykapitalistákat, a kartellek vezéreit, a trösztök kiskirályait. Gömbös Gyula vezetése alatt a Turul fiatalsága megrendezte a nagy népi egészségügyi kiállítást. Belekiáltotta a magyar közvéleménybe, hogy nem lehet tovább várni a földreformmal. és a reform mégis elmaradt. Titkos hatalmak lefogták a Gömbös Gyula kezét, s Gömbös belehalt élete legnagyobb csalódásába. Igen! A fiatalság azt kérdezi, hogy van-e még idő pepecselni itt a germán és a szovjet hatalom árnyékában? Van-e még időnk kímélgetni az előjogokat és nem volna-e ideje végre legaljáról kezdeni az országépítést. Földjéhez kötni a magyar parasztot, hogy legyen mit védenie? Vajon nem nagyobb, nem erőteljesebb volna-e Horthy Miklós hatalma, ha ott nyugodna a virágzó paraszti kisbirtokon, a kisemberek millióin és nem támaszkodna egyik felével a latifundiumok és a nagykapitalisták szűk társadalmára? Óh ez a hatalom! Szédítő, bűvölő, kegyetlen teher és gyönyörűséges mámor. Horthy Miklós azonban csak a terhét viselte eddig. Nem szédült meg a hatalomtól. Küzdött Trianonnal, a kommunistákkal, leverte a királypuccsot, miközben vérzett a szíve a királyért és a kiontott testvérvérért. De vajon nincs-e mellette valaki, akit megszédített ez a mámor, aki csak a hatalom fényességét látta? Ez a szép, gyönyörűséges, őszhajú asszony, a kisnemesek lánya, nem álmodik-e ott a budai Várban valami örök életre, szóló hatalomról? Dinasztiaalapításról? Miért kell a vezércikkekben óvatos célzásokat tenni a Hunyadiakra, Corvin Mátyásra, akik ugyanígy jöttek a nemzet élére és aztán egy napon fejükre tették Szent István koronáját. Hiszen a miniszterelnökségi sajtóosztály bizalmas utasítása már nyíltan is a Hunyadi „dinasztia" emlegetését tartja kívánatosnak. Ez a szépséges nagyasszony valóban királyi jelenség. Finom, jószívű, méltóságos párja az urának. De nincsenek-e veszedelmes álmai? És vajon nem ezek az álmok zavarják a magyar politikát? Vajon nem ő fél-e az ellenzékiektől, a reformerektől, akik ezeket az álmokat, egy asszony szépséges álmait veszélyeztetik? De a valóságnak ezen a szép napján, ne beszéljünk se a szép, se a rossz
álmokról. - Nézzétek! És mégis! Nézzétek! Itt jön a szabadító fővezér. Fehér paripáján olyan mint a magyar legenda félistenei. Eleven szobor, magyar vezér, Hunyadiak utódja! Csak ezt az Erdélyi indulót ne hallanánk harsogni! Csak ettől a másik Magyarországtól is meg tudná szabadítani már a magyar népet! Hiszen - lássátok - milyen fiatal, milyen daliás. És úgy hull rá a rengeteg virág, mint ha ma csakugyan virágesőt harmatozna az ég is. Ott áll már a fehér paripa, a tribünök előtt. S az ,,öreg úr" kiveti magát a nyeregből. Fiatalon, mint valamikor tengerészkadét korában. Épp úgy, ahogy a bécsi Hofreitschuleban tanulta. Felviharzik az ötvenezer torok. Magasba röpülnek a zászlók, ő pedig belenyúl a tengerészkabát ja zsebébe. Kivesz egy kockacukrot és odaadja a hófehér paripának. Megveregeti a nyakát. Olyan szép, olyan magyar, olyan emberi mozdulat ez, hogy tombol az egész Nagyvárad. Az öreg úr, csak most szalutál! A Szabadító most köszönti Erdélyt. Kolozsváron az első ember, akivel találkozom a bukovinai székelyek
papja. - Nem baj! Megépítjük a dédai vasutat. A határokon, a kárpáti hágókon
nincs megfelelő katonai védővonal. Feledhetetlen látvány, amint Kolozsvár főterén végigdübörög a magyar hadsereg. Egyszerre megnövekedik az erdélyiek bátorsága, bizalma, öntudata. Nekik azt mondták a románok, hogy egy szedett-vedett, fegyvertelen, mezítlábas társaság fog idejönni. S most virágesőben, könnyzáporban, tankok, autós oszlopok. Egy modern hadsereg menetel itt, ahonnan 1918 karácsonyán megverten, tépetten húzódott ki néhány rongyos század. Csak ezt az Erdélyi indulót ne hallanánk már! Ezt a szörnyű, idegtépő, operettmuzsikát. Egy másik Magyarország riasztó kakofóniáját. Mert ezt nem értik itt Erdélyben. És nem értenek sok más mindent, ők a rabságban, a nyomorúságban, a kisebbségi sorsban egyszerűbbek, emberebbek, magyarabbak lettek. Minket pedig hamis irredenta cicomáiba öltöztetett egy idegen szellem, amelyet elfelejtettek elpusztítani 1919 után. Ők megtanultak némán, felszegett fejjel nem engedelmeskedni az idegen hatalomnak. Mi ájultan csapdostuk a bokánkat az úgynevezett „tekintélyek" előtt. Nekik, a kisebbségi sorsban nem jutott cím és rang, gyakran még kenyér sem. Mi kegyelmesi, méltóságosi címekkel büszkélkedtünk. Náluk a Nyírők, Reményik Sándorok, Wass Albertek egyszerű nyelvén kellett beszélni. Nálunk a Színházi Élet stílusa lett a társasági modor. Egy szörnyű, idegen fertőzés bacillusait hozza most egy másik Magyarország ide a havasok szűztiszta levegőjébe. Nem akarjuk észrevenni, hiszen annyit beszélünk a keresztény Magyarországról, de a pesti Lipótváros, a kávéház, a körút, az eszpresszók finom idegen mérgét hinti szét most itt az anyaország. Ez a szellem, amely vereséget szenvedett 1919-ben, amelyet megutált mindenki, két évtized után mesterien átformálta Magyarországot. A forradalom, a bolseviki lelkű zsurnalizmus nem volt már jó portéka 1919 után. Megpróbálták hát mindezt átkenni az előkelőség, a hazafiság, a revizionizmus, olykor az irredenta rikító, olcsó színeivel. A proletárságot nem lehetett megmérgezni többé. Hát megmérgezték az arisztokráciát, és részben a középosztályt. És el kell ismerni, mindez mesteri munka volt. A lapjaikhoz lassan becsalták a bethleni korszak minisztereit, a Színházi Életükbe lefényképezték a miniszterek estélyeit, a kormányzó Garden Partyjait és melléjük odafotografálták a bankárok, iparmágnások, vagy a lipótvárosi új egzisztenciák zsúrjait, amelyeken az 1919-es kommün zsurnalisztái, színészei „hetyegtek" együtt az azonos körből származó iparlovagokkal és minderre azt mondták, hogy a kettő tulajdonképpen egy. A kormányzó fogadóestje és a Hatvány Lili bárónő zsúrja. Egy és azonos. Una eademque nobilitas! Ezt kell követni. Ezt kell példaképpen magunk elé állítani. Hiába jajdult fel olykor az Egyház, hiába protestáltak a katolikus újságírók, s hiába írtak hátborzongató riportokat a Mária Valéria telep nyomortanyáiról, áldozatos lelkű páterek hiába dobták a magyar arisztokrácia és középosztály asztalára a „Krisztust, kenyeret!" című könyv gyilkos vádiratát. A Színházi Élet tulajdonosának, Incze Sándornak nagyobb befolyása volt a magyar társasági élet kialakulására, mint Prohászka Ottokárnak. Prohászka könyvei öt-tízezer példányban jelentek meg. A Színházi Élet százezer példányban. És a Színházi Élet, a napi sajtó társasági rovatai, a pletykakolumnistái szüntelenül azt szuggerálták lefelé, hogy a kegyelmesi címekkel feldíszített tekintélyek előtt meg kell hajolni. Akár Lebédiából indultak, akár Tarnopolból. Una eademque nobilitas! Ez a szuggesztió lassan hatalmába kerítette a kisközéposztályt, az alantasabb tisztviselőkart. És minden városi aljegyző legalább olyan tekintély akart lenni, mint Vida kegyelmes úr, és minden hivatalnokné olyan perzsabundát akart hordani, mint az „isteni" Karádi Katalin. Minden altiszt olyan tekintély kívánt lenni a maga szemétdombján, mint a titkos tanácsosi címmel felövezett nagyobb kakasok és mindenki „halálosan" meg volt sértve, - nyilas vagy kommunista szemtelenkedésnek vélte, - ha tekintély-mivoltát kétségbe merte vonni valaki. Ez az igazság! Miniszterek, sőt miniszterelnökök buktak bele abba, hogy ujjat mertek húzni ezekkel a társasági áltekintélyekkel. Mikor a Felvidék magyarlakta része visszakerült, sokan azt hittük, hogy mindennek vége lesz. Hiszen a felvidékiek ugyancsak egy egyszerűbb életformát, a kisebbségi sorsban megtanult demokráciát, emberibb magatartást hoztak magukkal, ők valóságos hatalmakkal - a benesi állam elnyomó erőszakával - nem pedig mondvacsinált tekintélyekkel, nem tízezer pengőért vásárolt kormányfőtanácsosi címekkel állottak szembe, ők nem tudták tisztelni ezt a magyar társadalmi majomszínházat. A magyarság, főként a felelősséget érző jobboldal új lelket, megújhodást várt tőlük. És mindjárt a parlament első ülésén, amelyen megjelentek a visszacsatolt Felvidék képviselői, szemükbe vágta Sztranyavszky Sándor: - Ez a benesi szellem! És ettől a megújhodástól nagyon félt egy őszhajú, gyönyörűséges asszony, aki a hatalom álmait és örökkévalóságát álmodta a budai Várban. Ha kisöprik a Verbőczi uramék Magyarországával összekevert Tarnopolt, kire támaszkodik majd a hatalom? Hiszen ez az Imrédy már megmutatta, hogy veszedelmes lázadó. Nyilas, vagy talán kommunista is. Feloszlatta a szeszkartellt, amelynek tizenhét azonos származású családja évente legalább harminc millió pengőnyi, illegális, adózatlan jövedelmet tett zsebre. Az ilyen veszedelmes „antiszemitát", mondták, ki kell irtani. Ki kell ütni a kuglipályáról. Ez az ember ért a pénzhez. Európában talán a legnagyobb elméleti és gyakorlati tudósa annak. Amellett megközelíthetetlen. Az ilyen ember előbb-utóbb bajt csinál. Hetekig, hónapokig jártak a 8 órai Újság munkatársai Imrédy Béla őseit
kutatva. Elmentek Németországba, megvesztegették a megvesztegethető vidéki
polgármestereket. Pecunia non olet! - Ezek felvették azokat a guruló
pengőket, amelyek még megmaradtak a szegény szeszkartell tagjainak. Egy
napon aztán a kormányzó elébe tárta ezeket a megkorrigált keresztleveleket
Imrédy Bélának: Most hát majd Erdélynek is meg kell ismerkednie ezekkel a módszerekkel. Hiszen Erdélyben is él az úgynevezett „benesi szellem". Itt sem szeretik a hamis pompát és a hamis tekintélyeket. . Pedig már nem Imrédy a miniszterelnök, hanem Teleki Pál, ez a száraz, okos és szenvedélyek nélküli földrajztudós, aki méghozzá Erdély fia. Ő egymagában is egész külön világ. Az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagja s úgyszólván ez az egyetlen rangja, amire büszke, ő állt ott a trianoni órateremben, amikor Erdély és Magyarország fölött kimondották a halálos ítéletet, s holnap ő fog itt állani Kolozsvár főterén, mikor a kormányzót köszöntik a feltámadásra szóló harsonák. Vajon neki, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagjának se hinné a világ, hogy hű barátja annak a Nyugatnak, amely minket belekergetett Trianon poklába? Ez a száraz, szenvedélyek nélküli tanár talán a legeuropéerebb embere az elmúlt húsz esztendő magyar korszakának. Segített megalapozni a szegedi ellenforradalmat, amikor nyakkendő nélkül, kezében egy kis vulkánkofferrel és benne három millió koronával beállított Szegedre, hogy megkezdje a Horthy Miklós körül csoportosuló tisztek és a nemzeti hadsereg szervezését. Apponyi oldalán ő képviselte a magyar érdeket Trianonban. Akkor meg se nézték az ő világhíressé vált piros-fehér nemzetiségi térképeit. Most két országrészt segített visszaszerezni velük. S ha valami, akkor az ő magyarsága, az ő politikai érettsége, européersége örök időkre szóló bizonyíték, hogy nem tehettünk másként. Ha Teleki a Bécsi Döntés révén ki merte harcolni a revíziót, akkor azt merni kellett az egész nemzetnek. Ha Teleki elfogadta - mint mondják - „Hitler kezéből" Erdélyt és Felvidéket, akkor elfogadhatja a nemzet is. Teleki Pálról igazán senki sem mondhatja, hogy ,,nácibérenc". Hiszen ez a professzor és cserkész, ez a katolikus puritán és erdélyi nemes nemcsak a szegedi ellenforradalmat tudta nagyra növelni. Valami egész különös, soha nem látott egyéni módszerrel csinálja a politikát. Németbarátságot emleget kifelé, de a guruló márkák vádját kiáltja a nyilasok, felé - noha ő tudja a legjobban, hogy Magyarországon nem gurul semmiféle márka - s közben Angliának még ma is elküldi a magyar élelmiszerszállítmányokat. Az a típus, akit nem lehet megingatni és még kevésbé megvesztegetni. Utálja a népszerűséget és még jobban utálja az újságírókat. Semmi érzéke nincs a szenzációk iránt. Mikor a padot döngetve interpellálnak a parlamentben, akkor ő három órás beszéd unalmába tudja belefojtani a legdühösebb izgalmakat. Kassán három órát beszélt arról, hogy a magyar ember keveset beszél. Csak egymásra kacsint és érti, hogy mit akar a másik. A beszédet senki sem értette, de mindenki meg volt győződve róla, hogy Teleki valami nagyon fontosat mondott. Vajjon itt, Erdélyben meg fogják-e érteni ezt a beszédet? Megértik-e
hogy húsz év óta ő sem járt itt. Megértik-e majd, ha a magyar mágnásnak
akarja visszaadni a románok által elvett földet és nem a magyar parasztnak
akarja juttatni? Teleki száz százalékig hiszi, hogy azok az alapok,
amelyekre a mai rendszer támaszkodik, jók és helyesek, időtállóak. Ő
nemcsak a magyar igazság harcosa, hanem a rendszer katonája is. A
változhatatlanság hirdetője. Nem szereti a reformokat, vagy ha szereti,
mindig attól tart, hogy a szélsőség esetleg a németek malmára hajtja a
vizet, ő nem akarja a „nyilasok vitorláiból kifogni a szelet", mint
Darányi Kálmán akarta. Teleki a nádpálca híve minden belső kérdés
megoldásánál. Amellett hisz az erdélyi politikában. Hiszi, hogy kétfelé is
lehet jó arcot mutatni, két vasat is lehet egy tűzben tartani és egy
zsákból lehet egyszerre hideget, meleget fújni. Vajon elhiszik-e neki az
angolok? És elhiszik-e a németek? Egyáltalán megértik-e itt Erdélyben,
ahol egyszerű szavakat, egyszerű igazságokat és egyszerű embereket várnak?
Hihetetlen és furcsa circulus viciosus ez. A magyar nép nem rajong a felsőházért, a nagybirtokért, a színházi-életes társadalmi majomszínházért, a tekintélyállam áltekintélyeiért. S aki az utóbbit védi, az az angol szimpátiáktól idegeníti el a közvéleményt. A kastélyok, a felsőházi tagok, a kegyelmes urak itt vannak. És Anglia messze van. Ha a mostani németbarátok, a szociális reformok sürgetői csinálnának angolbarátságot, akkor a magyarság egy emberként állana az angolok oldalán. Ezek viszont nem mernek angolbarátok lenni, mert ezt a fogalmat kompromittálták a baloldalon azok, akik a „magyar életformát" védik. A közéleti cirkuszt, a hajbókolást, a margitszigeti golfpályát, a walesi herceg kecskeméti „barackját", amit a hajdani szeszkartell állított elő. És épp ez a „magyar életforma" az, ami tarthatatlanná vált, mert hiszen nem magyar, nem európai és nem időszerű már. Erdély egy fiatal, szociális Magyarországot vár. Azt várja, amely a tényekben valósággal már megszületett és amelynek minden eredményét, nagyságát, szépségét lerontja ez a „magyar életforma". A bokacsapdosók, tekintélyt játszó kényelmes urak és kormányfőtanácsosok. Erdély fölszabadítót vár és most kap egy otthonról kimustrált hivatalnoksereget, néhány basáskodó tekintélyt, akik nem felszabadított, hanem meghódított területnek tekintik Erdélyt. A megújult Magyarország visszaszerezte Attila földjét és a megkorhadt életforma megszállottjai most elvesztik azt. -Úgy jártunk veletek, - mondja egy tusnádi magyar - mint a középkori királykisasszony, aki álmaiban meglátta a vőlegényt. Szép volt, fiatal, erős, bátor. Hiszen húsz éven át mi is ilyennek láttunk, ilyennek álmodtunk titeket. És aztán egy napon eljött a vőlegény. És nem olyan volt, mint az álmokban. A menyasszony, - ne haragudjatok - csalódott. Igen. Mert mi nem álomlovagok, csak emberek vagyunk! Mi történt hát?
Annak a nagy európai áramlatnak, amelynek milliószámra vannak hívei, Franciaországban, Belgiumban, Itáliában, Spanyolországban, Svédországban és vannak hívei magában Angliában, sőt Amerikában is, van egy másik oldala: a szocializmus. Szociális téren azonban a mi Magyarországunk felső rétege Anglia szövetségese. Pontosabban az angol életformáé: a kastélyé, a nagyiparé, a kereskedőé. Az angol munkástól éppen úgy félnek, mint a némettől, a Labour Partytól épp annyira, mint a NSDAP-tól. Nemzeti vonalon elismeri, hogy azoknak van igazuk, akik össze akarják
zúzni Trianont. És szociális vonalon azokkal tart, akik fent akarják, vagy
legalább is fenttarthatják Trianonnal együtt a nagybirtokot, a
hitbizományt, a liberális kapitalizmus megmaradt részeit, a szeszkartellt
és a Színházi Életet. Jugoszláviával aláírtuk az örök barátsági szerződést. A külügyben az
öreg rókák, a diplomáciai hivatás professzionistái, sápadtan törlik a
homlokukat. Vajon jobb lesz az angoloknak, ha most egyszerre két „semleges" nemzetet nyel le a nacionálszocializmus? Semmi kétség, hogy Budapesten most a legnépszerűbb nemzet Jugoszlávia.
Felelevenednek a Hunyadi korszak emlékei, Rigómező, Nándorfehérvár,
Dugonics Titusz, a szegedi ellenforradalom, amelyet egyedül a jugoszlávok
segítettek nagy titokban, a kormányzó mohácsi beszéde. Ezek azonban
hangulati elemek. Nem is szólva Dugonics Tituszról. Vajon egy ilyen
kétségbeesett dugonicsi szerb hősiesség nem ránt-e majd minket is magával
a mélybe? És legfőként mi lesz, ha a jugoszlávoknak is nyíltan határozniuk
kell Hitler mellett, vagy Hitler ellen? Az egészben ez a leghomályosabb
pont. Azt ugyanis a gyermeknek is tudnia kell, hogy tulajdonképpen nem a
jugoszlávokkal kötöttük ezt a szerződést, hanem Czvetkovicsékkal, akik nem
jelentik a népet, hanem a vékony, felső uralkodó réteget. Sőt, annak is
csak egy részét. A jugoszláv opportunistákat jelentik, akik most próbálnak
jó arcot vágni Hitler felé és Mussolini felé, de nagyon jól tudják, hogy
ezt a fiatal Jugoszláviát nem tradíciók ragasztócementje forrasztotta
össze. Mi lesz, ha egyszer ezek a szenvedélyek fölébe kerekednek Czvetkovics és Czinczár Markovics opportunizmusának? Akkor majd azt mondjuk, hogy pardon, mi csak a kormánnyal kötöttünk örök barátságot? Vagy engedjük magunkat belerántani a közös sírba, a közös pusztulásba? A fiatal király rezsimje ugyan antibolsevista. De mi történik, ha valakit megint kidobnak a Konak ablakán és felülkerekednek a pánszláv erők, az oroszbarátok? Akkor majd együtt fogunk masírozni a bolsevizmussal? Méghozzá az „örök barátság" jegyében? Vagy semlegesek maradunk, amíg Hitler engedi, aztán pedig visszavonulunk a tarthatatlan sopronszentgotthárdi vonalról a Duna-vonalra és védjük Jugoszláviát, Trianon Jugoszláviáját azok ellen, akik végeredményben mégis Versailles és Trianon szelleme ellen harcolnak? Csáky István külügyminiszternek, - mondják - valamikor nagyon súlyos felelősséget kell viselnie a történelem előtt ezért a szerződésért. A belgrádi látogatásról hazaérkezett újságírók pedig lelkendezve beszélnek a fogadtatásról. Remek volt a mézben főtt kompót, a pezsgő, a sligovica. Belgrád utcáin és a vendéglőkben, ahol megfordultak, ismeretlen emberek ölelgették őket. Nagy felköszöntök hangzottak el és Hitlert közösen szidták a magyar és jugoszláv szónokok. Az már kissé kínos volt, hogy még dühösebben szidták Mussolinit. Triesztről beszéltek és Karinthiáról, amelyet tulajdonképpen Jugoszláviától raboltak el az olaszok és a svábok. A magyarok ezzel szemben udvariasak voltak. Nem beszéltek a Bácskáról. Sem a Ferenc csatornáról. A magyarok, a Hotel Moszkva ezüsttel terített asztalainál, és a bárok grell plüsfoteljeiben, szüntelenül úgy érezték magukat, hogy puskaporos hordón ülnek. A szék, az asztal, a padló mind szilárdnak látszott. A baráti karok kemények, ölelők voltak. Mégis azt hitték, hogy mozog alattuk a föld. Egy este, mikor legrózsásabb volt a hangulat, hirtelen egy otthoni arc bukkant eléjük. Keskeny, elegáns profil. - Hová mégy Tibor? - kérdezte valaki. Harcolni egy tragikus nemzetért és közben viselni egy nemzet átkait, az irányított közvélemény szidalmait. Tragikus magyar ő is. Akár csak Teleki, Gömbös, vagy Darányi voltak. Ő is Szegedről indult tulajdonképpen, ő is a magyar ellenforradalom gárdájához tartozott. A fanatikusok, elfogultak, forró fejűek táborában ő volt a hideg ész, a messzenéző okos européerség képviselője. Mikor 1923-ban felülkerekedtek a reakciós erők, a kartellek, a trösztök urai, Eckhardt Tibor megfordult. Gömbösék a magános, kilátástalan harcot, a nyílt elkeseredett ellenzékiséget választották. Eckhardt Tibor lemérte a szemben álló erőket. Alulról kell kezdeni mindent! Visszatérni a magyar fajta ősi alapjaihoz, a faluk népéhez, a paraszttársadalomhoz. Szép lassan le kell faragni a kartellek hatalmát, felszámolni a másik Magyarországot, amely még itt maradt 1914-ből aztán megteremteni egy szociális, demokratikus magyar hazát, amelyben majd ezek az alulról jött emberek, a falusi kisgazdák, a nép fiai fogják vezetni a gyárakat, irányítani a kereskedelmet, eltakarítani tekintély-Magyarország múmiáit, a biciklistákat, akik felfelé hajbókolnak és lefelé taposnak. A nagy gazdasági válság idején sokszor voltak pillanatok, amikor úgy látszott, hogy egy millió független kisgazda „Marcia su Budapest"-jével ő fogja megteremteni a magyar demokráciát. De jaj, aki Magyarországon demokráciát mond, veszélyes és népszerűtlen dolgot beszél. Ezt a szót, amelynek másutt olyan tiszta és nemes a csengése és amelyet lelkével és szíve mélyéből mondana a magyar nép, talán örök időkre kompromittáltak az 1918-19-es forradalmárok, a Károlyi Mihályok, Hatvány bárók, Kun Bélák. Hiába itt a legtisztességesebb szándék, a legnemesebb magyarság! Aki ma a „demokrácia" szót kiejti Magyarországon, szüntelenül abba a gyanúba keveredik, hogy ő is olyan demokráciát akar, mint Károlyiék. Arról nem tehet sem Eckhardt Tibor, sem a független kisgazdapárt, sem a más ezen a keserű levében forgó világon, hogy nálunk a „demokrácia" fogalmát is megrothasztotta egy kisebbség, amely a demokrácia nemes, plátói fogalmát összekeverte a 19-es hazaárulás, kommunista diktatúra mocskával. S annak, aki angol, amerikai értelemben demokrata, itthon szüntelenül védekeznie kell a „demokraták" ellen. Nem ragadnak-e rá? Nem nyomulnak-e be hozzá is azok, akik előbb csak valami benesi demokráciát, aztán újra egy kisebbség terrorista diktatúráját akarják? Sehol máshol a világon, de nálunk a demokrácia jelszava tragikusan
azonosult a hazaárulás fogalmával. Aki demokráciát mond, az esetleg
Károlyi Mihályt mondja, Az Estet, a Pesti Naplót, a trianoni
országbomlasztást. Eckhardt Tibor azonban nem akarja, ő egy szociális,
nyugateurópai Magyarországot akar. De vajon hogy tudja majd külföldön
megmagyarázni Churchillnek, Rooseveltnek, hogy: Tragikus feladat ez. Hisz itt, a belgrádi éjszakában még szól a guzlica, mennydörög az
éljen, a zsivió, de a Kalimegdán fölött már a zordon Ananké bontogatja a
szárnyait és a fekete bástyákon ott áll Dugonics Titusz ködalakja, amely
majd mélybe rántja őket is, minket is. Meg tudod-e magyarázni, hogy nem
tehettünk mást? Hisz ez az utolsó kísérlet. És ha ez is balul üt ki,
akkor: Finis Hungáriae! Itt, a külügyminisztériumban azt beszélik, hogy Teleki kérdést intézett
az angolokhoz, amerikaiakhoz, milyen segítséget ígérhetnek Magyarországnak
arra az esetre, ha a németek megkísérlik az előretörést a Balkán felé.
Jó magyar szokás szerint ilyenkor vegyük elő az álmokat, az önvigasztalás gyönyörű délibábjait. Minket szeret a magyarok Istene. Minket nem hagyhat magunkra az ég. Különben is ezek a szerbek ki fognak tartani. Harcolni fognak a hegyek között, a Dunánál, ha kell megint Korfuban! De vajon fognak-e harcolni a horvátok, akik már szabadulni szeretnének a jugoszláv igából? És ha nem fognak harcolni, akkor vajon kit szeressünk jobban. A trianoni Jugoszláviát, vagy a horvátokat, akik mégis csak nyolcszáz esztendeig éltek velünk. A tragikus dilemmába már közbe belehalt Csáky István is, aki
megteremtette ezt a lehetetlen helyzetet. A nemzet becsületét, az adott
szavát hozzákötötte a gyenge lábon álló jugoszláv rezsim életéhez. és mi
lesz, ha Czvetkovicsék megbuknak? - Valami nincs rendben - mondja, Belgrád nem ad híreket. Csupa indulót
közvetítenek. Az indulók mostanában baljós műfajt reprezentálnak. Ha
valahol baj van, zűrzavar, akkor a rádió rendszerint indulókat játszik.
Éjszaka van. Illatos, csendes áprilisi éj. A körúton már bimbóznak a gesztenyefák, a kávéházak teraszán húzza a cigány. Mégis, mennyi sötét titok hallgat ebben a magyar éjszakában. A Vár ablakai világosak, de nem a tavaszi ünnep virraszt most, hanem a fekete gond. A miniszterelnökségi sajtóosztályon megsúgták titokban, hogy Jugoszlávia ellen napok kérdése a német háború. A németek átvonulást kértek s valószínűleg magunk is belesodródunk a háborúba. Most aztán újra itt vannak a felvidéki és erdélyi válság gondjai, csakhogy meghatványozott mértékben. Hova, merre, melyik oldalon? A vezérkari szakértők szerint a Balkánon összesen egy angol páncélos hadosztály áll. Ezzel szemben a jugoszláv hadsereg rosszul van felfegyverezve. Karinthia, Bulgária, Románia felől egész német hadseregek állanak, hogy óriási harapófogóba szorítsák őket. A horvátok nem fognak harcolni Jugoszláviáért, és Pavelicsék az első puskalövésre kirobbantják a polgárháborút. Nem kell tehát stratégának lenni ahhoz, hogy az ember kiszámíthassa: Szimovicsék 99:1 eséllyel máris elvesztették ezt a háborút, mielőtt megindult volna. Mert a jugoszlávok nemcsak a németeket kapják a hátukba, oldalukba. Semmi kétség, hogy a bolgár hadsereg is megindul ellenük. Valamikor, még két év előtt is sokat csavarogtam a bulgárok földjén. Tudom, hogy ott sok szenvedély, puskapor gyűlt össze a lelkekben, agyakban. Vajon tudják-e a bulgárok elfelejteni Macedóniát, a Véres Földet? Tudják-e feledni a szabadságharcosokat, a macedón hősöket, akik ott hulltak el az őrtornyokkal megerősített határon, a szerb csendőrök gyilkos gépfegyvertüzében? Tudnak-e nem emlékezni a Mara Bunyevákra, akiket a király jelenlétében kínoztak meg a szkopjei börtönben? Vajon nem közelebb állanak-e hozzánk a St. Germaintól annyit szenvedett bulgárok, mint a trianoni és st. germaini békeszerződés haszonélvezői, a jugoszlávok? S most eszembe jut az az alkonyat, amikor a madarai platón, az
ősbolgárok egykori fővárosának kiásott romjai között, hozzám lépett egy
szerény, finom civilruhás úr. - Ne írjon erről, amit beszéltünk! - kötötte a lelkemre végül. De
mondja meg a magyar barátainknak, hogy az igazságtalanság nem tarthat
örökké. Se Trianon, sem pedig St.Germain. Magyarország fölött pedig éjszaka van. Az atra cura, a sötét gond beárnyékolja még az áprilisi csillagokat is. Vajon mit gondolnak most a virrasztók, akik a lelkiismeret harcát vívják ezen az áprilisi éjjen. A kormányzó, Teleki, s mindazok, akik forma szerint a felelősséget viselik ezért a nemzetért. Azt szoktak mondani, hogy mikor a nemzet sorsa forog kockán, akkor legelső a nemzeti becsület kérdése. Talán hat hete sincs, hogy aláírtuk az örök barátsági szerződést. Most hát támadjuk meg a jugoszlávokat. Igen ám, de Teleki aláírta a háromhatalmi egyezményt is, amely a németekkel, az olaszokkal szemben sokkal súlyosabb kötelezettségeket tartalmaz. Hol van hát az a „becsületügyi választmány", amely dönteni tudna az erdélyi politika nagy dilemmájában? Hiszen most ugyanaz ismétlődik, ami az erdélyi politika klasszikus korszakában, egy másik Teleki idején történt. Akkor is magunkra haragítottuk a törököt is, a németet is és aztán megnyugtattuk magunkat, hogy valami rettentő okos és diplomatikus dolgot csináltunk. Most is aláírtuk a háromhatalmi egyezményt, aztán az örök barátságot. És most a kettő szembekerült egymással. Most aztán melyik szavunkat fogjuk megszegni? Ilyenkor nem dönthet más, mint a realitás. Hiszen azt szokták mondani,
hogy az az igazi államférfi, aki két rossz közül tudja okosan a kisebbiket
választani. De vajon mi reális ebben a bolond világban? Hitler legyőzte ugyan Franciaországot, de nem győzhet le minket. Velünk
a Magyarok Istene, és nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggede.
Valaki közben a legfrissebb Brauschitsch viccet meséli, amelyet éppen az
önkínzók és azok terjesztenek, akik legjobban félnek a nyugati
szomszédságtól. - Hát igen! A németek a végén valószínűleg elvesztik a háborút. Hiszen a kormányzó már két éve megmondta Hitlernek, hogy el fogja veszteni, mert nincs hadiflottája. Amíg azonban elvesztik, abba belekerül négy-öt esztendő is. Azalatt Magyarország német megszállás alatt marad, ami azt jelenti, hogy előbb elviszik a búzánkat, a gyárainkat, aztán a hadseregünket s végül mindenünket. A németeknek fog dolgozni, harcolni, termelni egész Magyarország. Vajon mivel lesz jobb az angolok számára ez a megoldás, mintha tessék-lássék beállunk a háborúba, vagy éppen keresztül engedjük a német csapatokat? De ez még korántsem minden. A külügy már hetek óta birtokában van egy bizalmas jelentésnek, amely szerint, - ha Magyarország ellenáll a német követeléseknek - a németek az ország elfoglalása után megalapítják a Délnémet Államot, amelyhez odatartozik majd Dunántúl, Bácska, Bánát, esetleg az erdélyi szászság. Apatinban és néhány dunántúli faluban, de Temesváron is, erre az esetre már készen állanak a horogkeresztes zászlók. Hát most tessék dönteni! - Négy-öt év múlva mindent visszakaphatunk! - mondja egyik baloldali
újság munkatársa. - De megmentené a nemzeti becsületét! - próbál védekezni a csontkeretes
kolléga. Éjszaka van Magyarország fölött. A lelkiismeret órája azt parancsolja:
És most megint megjelenik előttem a bronzhajú varsói lány. Ott áll a
volóci határon, az összelőtt autó mellett s egy magára maradt nemzet
átkait jajgatja a testvérek és a történelem felé. Hát most mondjuk megint a délvidékieknek, hogy huszonkét évig hazudtunk nekik. Hazugság volt az irredentánk. Hazugság a revíziós harc. Nekünk nem kell a Délvidék, nem kell a Bácska. Legyenek továbbra is hű szerbek. Die Fahne Hoch! Nekünk nem kell az árpádi örökség. Mi megvárjuk, hogy az angolok visszaadjanak mindent. Igaz, megmondták, hogy ők nem adhatnak semmit. Nem ígérhetnek semmit. De mi az ő kijelentésük ellenére sem hisszük el, hogy nem akarnak segíteni rajtunk. Nem hisszük! Akármit is mond az angol és amerikai követ. Nem hisszük. Nem! Nem! Soha! Talán tegnap, tegnapelőtt még lett volna egy kiút. A bölcsek azt mondják, meg kell próbálni semlegesnek maradni. Mi közünk nekünk a nagyhatalmak háborújához? Megvédjük a békénket, a szabadságunkat. De mivel védjük? Hiszen a totális semlegességhez nagyobb hadsereg kell, mint a háborúhoz. Hát kik vették el tőlünk az ezeréves kárpáti védővonalat? Kik parancsolták ránk Trianonban a harmincötezres zsoldos hadsereget? S vajon van-e őrült, aki elhiszi, hogy Hitler eltűrné itt, a romániai olaj, a Földközi tenger felé vezető út közepén a mi semlegességünk akadályát? Berlinben a diktátorok nyelvén beszélnek és vajon nem megmondták-e már a Kárpátalja visszacsatolása idején és nem maga Hitler mondta-e? - Aki velünk akar enni, annak velünk kell főzni! Az angolszász válasz
értelme körülbelül ugyanez, egy kis különbséggel: Az utca, a suttogó Budapest azt beszéli, hogy Telekit a németek ölték
meg. Nemrégiben új inast fogadott, akit a német követ ajánlott neki. Mire
ma reggel felfedezték az öngyilkosságot, az új inas eltűnt. Állítólag a
német követ autója csempészte ki a Sándor palotából. Persze, mint a többi
suttogás, ez sem igaz. József királyi herceg néhány nappal ezelőtt a
felsőház ülésén hosszasan beszélgetett Teleki Pállal, aki már akkor
homályos célzásokat tett arra, hogy legjobb volna egy pisztolylövés útján
kiszabadulni a dilemmából. A királyi herceg megijedt, felment a
kormányzóhoz, akit figyelmeztetett: Teleki Pál, a hívő katolikus - semmi kétség - öngyilkosságot követett
el az éjjel. De hát mi történt akkor? Mi játszódott le közben? Hiszen
tegnap este a Halászbástyán még együtt sétálgatott Witz Bélával, a
gyóntatójával és azt mondta neki, - hogy reggel hét órakor gyónni és
áldozni akar. Az utcán pedig menetelnek a német csapatok. Az Erzsébet hídon fiatal
német fiú áll egy tank mellett. A szeme lobog. A kerepesi temető öreg fái alatt állunk egy szobor előtt. Aki alatta nyugszik, maga álmodta magának ezt a síremléket. Örkényt, a honfoglaló lovast, aki nyugodtan lépdel most a paripáján. Különös magyar sors fölött őrködik Örkény. Megtört, kiégett magyar
szívet rejt a sír. Gömbös Gyula nyugszik alatta. Ma már csak név, amelyre
legtöbbet esküdtek, amely körül legtöbbet tusáztak és amelyet még ma is
legjobban gyűlölnek egyesek. Ha száz év előtt él bizonyosan
szabadságharcos lett volna. Vezér valahol a kápolnai csatamezőn, vagy
Piskinél Bem apó oldalán, hiszen mikor a vezérkari iskolában megkérdezi a
tanárja: mit tenne, ha újra kitörne a magyar forradalom, a fiatal
vezérkari százados gondolkozás nélkül mondja rá: S amikor 1918-ban hazajön Budapestre, amikor Bartha Albert
hadügyminiszter megbuktatására Pogány József felvezényli a kommunista
csőcselékkatonaságot, a katonatanács frontlógósait, amikor a meggyávult
oktobristák között senki sem mer cselekedni a bolsevikiek ellen, a
honvédelmi minisztériumban kirúgja maga alól a széket. Kirohan az erkélyre
és beszédet tart a csőcselékkatonasághoz. Menjenek a frontra! Védjük meg
Erdélyt, a Felvidéket. Lehurrogják! Agyon akarják lőni. S a szabadság
szerelmese hirtelen megfordul. Néhány hónappal később már Horthy Miklós mellett szervezi a Nemzeti Hadsereget. Ott van a kezenyoma Magyarország egész mai arculatán. A keresztény sajtó, a hadsereg, a szociális intézmények megalapozása, a magyar parasztság jogaiért vívott harc vonalán mindig az ő nevével kell találkozni. Miért gyűlölték hát, amikor élt? Miért az ő neve a leggyűlöltebb név egy bizonyos szűk körben? Miért az ő emlékére szórják a legtöbb rágalmat? Igen, végzetes bűne van. Valamennyi magyar közül ő látta meg legvilágosabban, hogy 1919 után itt maradt egy másik Magyarország, amely elavult, elkorhadt. A pókhálós kaszinók, az „öreg csáklyások", nagybirtokok és nagykapitalisták Magyarországa, amely hogy megtarthassa hatalmát, kényszerű szövetségre lépett az oktobrista baloldallal, a kommunistákig nyúló földalatti és föld feletti fronttal. Meglátta, hogy a szegedi ellenforradalom csak ellenforradalom volt, de nem forradalom. Magyarországon elmaradt egy szociális forradalom. De legalább is elmaradt a Széchenyi-féle reformok bátor folytatása. A murgai tanító úr fia nem forradalmár, csak reformer. Talán ez a
végzete. Ha forradalmár tudna lenni, akkor sok minden másként volna itt. A
vezérkari tisztek azonban általában nem forradalmárok, örökké küzdeniük
kell a tekintélytisztelet, a subordináció nyomasztó terheivel, amelyeket a
vezérkari iskola nevelése rak rájuk. Milyen könnyű volna 1934-ben
összefogni Eckhardt Tiborral, a független kisgazdapárt vezérével, aztán
két oldalról bekeríteni a kaszinók Magyarországát. Ehelyett egymást tépik,
egymást gázolják el egy tragikus választási küzdelemben. A legnépszerűbb vád, amit ellene hangoztatnak, hogy egykönyvű katonatiszt. Aki azonban a nagytétényi kúriában látta a sűrűn forgatott ötezer remek könyvét, az alig hiszi ezt. De akkor miért álmodik a klasszikus Árpádkor nagy észak-déli magyar védővonaláról, a Helsinkitől Ankaráig terjedő szövetségről? Miért jár Pilsudszkynál, Kemálnál, Szófiában, miért próbálja az utat egyengetni a szerbek, horvátok felé? Azt is mondják róla, hogy Hitler, Mussolini példája lebeg a szeme előtt és diktátor akar lenni. De akkor miért vezet zarándoklatot Rodostóba, miért tanulmányozza a szabadságharc történetét a historikus buzgóságával? Valami más, egészen más lebeg az ő szeme előtt, amit a lapja címében úgy fejez ki: Függetlenség! Nemzeti öncélúság! Eleget hullattuk másokért a magyar vért. Legyünk egyszer a magunk urai, illeszkedjünk bele a népek nagy családjába, mint barátok és mint egyenrangú felek, hiszen valahol Keleten készülődik a rettentő vihar. A szovjet kínai fala mögött titokzatos erők, titokzatos hatalmak szervezkednek Európa lerohanására. És ez a vihar minket fog elsőnek útjába találni, amint minket talált a sárga vihar is. Ez a felismerés az ő bűne. Látta a bolsevista Sátánt és élesebben, tisztábban látta, mint bárki más ezen a földön. Elsőnek állt vele szemben a honvédelmi minisztérium erkélyén, amikor rámeredtek a Pogány féle terrorista csőcselék fegyvercsövei. Látta az első kommün akasztófáit, de ő látta meg legvilágosabban azt is, hogy azzal a démoni erővel szemben, amely ezeket a bitókat felállította, nincs alkuvás, nincs kompromisszum. Itt csak egész emberek egész lelkek tehetnek valamit. Az a bűne és azért gyűlölik, mert ő tudta, hogy azokkal sem lehet semmit kezdeni, akik a régi politikai trükkökkel, a tehénvásárlók alkuszi erkölcsével, a polgár óvatosságával, a kalmár kockázatmentességével akarnak szembeszállni ezzel a veszéllyel. Az a bűne, hogy nem hitt a polgári rózsaszínűeknek, az úgynevezett liberálisoknak, akik egyszer már bekormozták kezüket a bolsevista diktatúra ördögével történt kézfogás során, és tudta róluk, hogy újra szívesen bekormoznák, ha még egyszer alkalmuk nyílna rá. „Csak" vezérkari tiszt volt, - mondják az ellenségei. De elsőnek a világon ő érezte meg a magyar titokzatos, hetedik érzékével, hogy a bolsevizmus nem politikai párt, nem valami szekta, hanem egy világot fenyegető hatalom, amely elsőnek ezt a nemzetet fogja eltiporni, amint módja lesz hozzá. Ezért ürítette ki a lőszerraktárakat, mikor Pilsudszky marsall halálra szántan vívta a varsói csatát és amikor a csehek nem engedték keresztül a francia lőszerszállítmányokat. Ezért álmodott mindig másfélmilliós magyar hadseregről, egészséges, apró parasztbirtokokról, a másik Magyarország lebontásáról, hiszen tudta, hogy a bolsevizmus ennek a korhadtságából, ennek a hibáiból fog megélni, ha egyszer Európába teszi a lábát. Ezért harcolt a magyar szociáldemokrácia ellen, amely egyszer már szövetségre lépett a moszkvai diktatúra ördögeivel. Ezért ment talán Hitlerhez is, amikor onnan vélt támogatást kapni a keleti veszedelem ellen. Ezért félt a zsidóság forradalmi részétől, amely 1918-19-ben ott volt az első kommün vezérkarában. Milyen egyedül, milyen dolgavégezetlenül halt bele abban, hogy lefogták
a kezét! - A németek ma hajnalban megtámadták Oroszországot. A háború kitört!
Vajon mit látsz Örkény vezér? Életet, halált? Jó ómen ez, vagy rettentő
intő jel? Szabad hazában mondjuk-e el egykor, vagy majd csak bujdosásban
egy ország romjai fölött a próféciát, amit Te mondtál: Aszfalt helyett magyar koponyákkal fogjuk kikövezni az utakat! - így hangzik a hadüzenet második része. Ezt a hadüzenetet nem a Szovjet küldte. Talán nem is a kommunisták! Ezt a hadüzenetet nyíltan és gőgösen terjesztik. Kicsodák vajon? Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy szovjet repülőgépek bombázták
Kassát. Az egész város az utcákon volt, mikor fényes délben megjelent két
szovjet jelzésű repülőgép és ledobált egész sereg bombát. Természetesen
azonnal készen van a megszokott formula: Az egyik kassai bomba nem robbant fel. Rajta kétségtelenül felismerhető
az orosz gyári jelzés, a cirillbetűs felírás. A tüzérségi szakértők
szerint a bomba anyaga orosz öntvény, töltete speciális orosz robbanó
anyag. Honnan vettek volna a németek orosz bombát ahhoz, hogy azt pontosan
Kassára dobják le? Azonban nemcsak Kassát bombázták, hanem mélyrepülésben
géppuskázták az egyik gyorsvonatot is, amely békés kirándulókat szállított
a Kárpátaljára. Magam beszélek egy vasúti kalauzzal - sajnos a neve
elveszett azóta a többi noteszekkel együtt. Rahónál is géppuskáztak az egyik vonatra. Azok is orosz gépek voltak. Végeredményben azonban az a legvalószínűbb, hogy orosz gépről egy cseh pilóta dobta a kassai bombákat. Erre adatok is vannak. De vajon nem mindegy-e az, hogy bombázták Kassát, vagy nem? Tegyük fel, hogy nem is esett bomba. Kívül tudunk-e maradni a Szovjet elleni háborún? Ez itt a kérdés! Miután Teleki már aláírta a háromhatalmi egyezményt, miután nem is tudni hányszor aláírtuk az Anti-Komintern paktumot és aláírtunk minden papirost, mondhatjuk-e azt, hogy majd szépen megvárjuk, amíg Sztálin elérkezik a határokra és kegyeskedik minket megtámadni s akkor majd védekezünk. Évek múlva bizonyára akadnak bölcsek, akik azt mondják, hogy nem kellett volna belemenni ebbe a háborúba. Mert elvégre a bantam súlyú bokszoló nem ellenfele a nehézsúlyúnak. Csakhogy!. . . Csakhogy a kétszáz német hadosztállyal együtt huszonhat román hadosztály is menetel Sztálin seregei ellen. S amit mi csinálunk, amit nekünk csinálni kell - sőt muszáj! - egy gyilkos versenyfutás most Erdélyért. Elvégre egy háború, abban a pillanatban, ahogy megindul rendszerint egyforma eséllyel kezdődik, különben valamelyik fél nem indítaná meg. Ezt a szovjet elleni harcot, elméletileg megnyerhetik a németek is. És mi lesz akkor? Az a huszonhat győztes román hadosztály abban a pillanatban, ahogy a szovjet fronton végzett, a győztes türelmetlenségével és dühével fogja rávetni magát a Székelyföldre, s ebben a harcában nem lesz egyedül, hanem segítik majd a németek is, akik a románokban már is dicső szövetségest látnak, míg bennünk csak megbízhatatlan szabotőröket. Mi nem támadtunk meg senkit. De a kassai bombázás figyelmeztetés volt szovjet részről, hogy adott pillanatban mi is megkapjuk a magunkét. Különben is az egész bombázás közömbös dolog. A szovjet már sokkal régebben kinyilvánította, hogy ellenségnek tekint bennünket. Kristóffy moszkvai követ előtt a jugoszláv megszállás pillanatában a Kreml nagyon is határozottan kifejezte rosszallását. Nem mondta ki, hanem annál határozottabban éreztette, hogy Bácska visszacsatolását „ellenséges lépésnek" tekinti. De különben is. Tegyük fel, hogy ebben a háborúban a Szovjet győz. Ki hiheti, hol akad őrült, aki el tudja képzelni, hogy Európa közepén a győztes Szovjet megtűrhet egy Magyarországot, amely 1920 óta, tehát Hitlert és Mussolinit megelőzve, büszkén hirdette, hogy antibolsevista állam. Ki tudja azt hinni, hogy ez a százszázalékosan világnézeti hatalom eljön majd baráti kézfogásra Horthy Miklóshoz, aki büszkén viseli „Európa első antibolsevista államfője" címét. Hiszen Horthy Miklós sem ment el, mikor a szabadságharcos zászlókat, cserébe Rákosi Mátyásért visszaadták az oroszok. A honvéd zenekarnak az Internacionálét kellett játszani. Magyarország államfője pedig egyszerűen nem hajlandó tisztelegni a gyilkosok Himnuszának, amelynek hangjai mellett az ellenforradalom mártírjait bitókra húzták. Ezek megint csak érzelmi szempontok. A magyar nép azonban tisztán és világosan lát is valamit. Tudja, hogy mi a bolsevizmus. Ez a nép látta Kun Béla terrorlegényeit, akik bőrkabátjukban, oldalukon revolverrel és kézigránátkötegekkel keresztül-kasul szaladgálták az Alföldet, Dunántúlt és nem grófokat, nem arisztokratákat, hanem munkásokat, katonákat, kisparasztokat akasztottak fel az útszéli akácfákra. Budapest látta a parlamenti pincéket, amelyekben a falak iszamosak voltak a keresztény középosztály vérétől. Azok közül, akik a mai Magyarországot vezetik, nem tízen, hanem százan és ezren néztek szembe a terroristák gépfegyvereivel és ültek a Gyűjtőfogház celláiban. Mindezek tudják, hogy a bolsevizmus a nemzet halála. Diktatúra! Idegen szolgaság! Amellett még szláv imperializmus is. Az európai népek közül egyedül Magyarország van meggyőződve arról, hogy a bolsevizmus semmit sem változott. A magyar hírszerzés, a titkos szolgálat túlzottan is jó volt, hiszen az európai országok, ha valami kommunista ügyről volt szó, mindig Budapesthez fordultak tanácsért, információért. És minden magyar információ úgy szólt, hogy ott a kínai fal, a szovjet határok mögött egy irtózatos világnézeti hatalom készül most tűzzel-vassal, ötéves tervekkel, az Istentelenek Szövetségének egy egész népet át meg áthálózó propagandájával a nyugati világ lerohanására. A szovjet csak az alkalomra vár, és neki minden eszköz jó, hogy a végcélt, a világforradalmat elérje. Hitlerrel megnemtámadási egyezményt kötött, hogy kirobbanthassa a második világháborút. Mikor Hitler az angol sziget inváziójára készült, akkor Berlin megkapta a titkos jelentést, hogy amíg a németek a szigetországban lesznek elfoglalva, a keleti „szövetséges" hátbatámadja őket. Molotov januárban még Berlinben járt és a világ felosztására tett ajánlatot Hitlernek. Az ajánlat tartalma Berlinnek is sok volt egy kicsit, most hát dörögnek a fegyverek. A magyar nép nem volt vak. És nem lehetett olyan vak, mint sokan Nyugaton. A sajtó, a menekülők útján a magyar falvakra is eljutott a híre annak, hogy mi történt Litvániában, Észtországban, Lettországban, Lengyelországnak az oroszok által megszállott részein. A finnek téli háborújában résztvett magyar újságírók - a baloldaliak is - megírták, elhozták a hírét azoknak az állapotoknak, amelyek a Szovjetben uralkodnak. Ha valami, úgy a finn-szovjet háború végleg felnyitotta a szemeket és megértette, hogy szovjet-magyar viszonylatban nincs helye taktikázásnak, erdélyi politikának és a későbbi kállay-kettősnek. Élet, vagy halál! és még mindig jobb az élet reményét választani, mint a szovjet barátság, vagy szovjet megszállás esetén fenyegető bizonyos halált. Most hát ott állunk a parlament roppant kupolája alatt, amikor Bárdossy László miniszterelnök bejelenti, hogy „Magyarország hadiállapotban van a Szovjetunióval''. Ez a parlament még egy szabad ország képviselőháza. Ott ülnek benne a szociáldemokraták, független kisgazdák, liberálisok, ellenzékiek, keresztény pártiak. Itt akinek aggodalmai vannak, megmondhatja szabadon. Senkit sem fenyeget a Gestapo, senkit nem visz el a titkos rendőrség. S mikor az elnök felteszi a kérdést, hogy a T. Ház tudomásul veszi-e a miniszterelnök bejelentését, nincs ellenvélemény! Pedig ott ül Tildy Zoltán is, aki később majd a szovjet szuronyokkal életre hívott köztársaság elnöke lesz, ott ülnek a szociáldemokraták, köztük Szakasits Árpád, aki szovjet-Magyarország elnöke lesz egy napon. Ott van az ősz oroszlán, Zsilinszky Endre, akit majd Sopronkőhidán akasztanak fel, amiért Malinovszky marsallnak felajánlja a fegyverletételt. Mindenki ott van. Az utólagos bölcsek, az előrelátók, a mindent jobban tudók. Hát miért nem szólnak? Miért nem mernek szólani? Azért, mert tudják, hogy ebben a kérdésben szemben állnának az egységes nemzeti közvéleménnyel. Nem Hitlerről van itt szó. Hanem az életről, vagy a halálról. Ha valamiben, ebben az egyben, a nyíltan, vagy titkosan választott képviselők egyhangú határozatával, maga a magyar nép szavaz. És ha a magyar nép szavazott, ha a magyar nemzet kiküldi fiait a frontra, - igen - mikor az egész magyarság az élet és halál mesgyéjére került, akkor nincs, meri nem lehet többé, külön akarat, külön érdek. A parlamenti döntés után nem lehet többé vitatkozni arról, hogy jól csináltuk-e, vagy rosszul, melyik oldalon kellene állnunk és „mi lesz, hogyha mégis?" Magyarországon nincs diktatúra, tehát még csak azt se lehet mondani, hogy a diktatúrával szemben nem kötelező az eskü, a hazafiúi hűség. Magyarországon, most mindenkinek egy kötelessége van, harcolni és részt vállalni a a nemzeti erőfeszítésekből. Aki nem ezt teszi, aki az ellenség győzelmére spekulál, aki idegen fegyverekkel akarja meghódítani a hatalmat és elveszteni az országot, az nem „ellenálló", nem „szabadsághős", hanem, akárhogy is nézzük a dolgokat: hazaáruló! Milyen más a franciák, belgák, hollandok helyzete, akik most a maquisban, a földalatti mozgalmakban harcolnak a németek ellen. Ezek igenis szabadságharcosok. De őket megszállták a németek, mi pedig az oroszokkal állunk háborúban. Az ő partizánjaik a nemzet szabadságáért harcolnak, még a bukás után is. A mi partizánjaink az idegen terrort, a szovjet szolgaságot akarják a nyakunkba ültetni, mielőtt elbuktunk volna. Szerencsétlenség, balvégzet, ostobaság, de nekünk most a német hatalom fegyvertársunk. A franciáknak, belgáknak, hollandoknak pedig ellenségük. Azokat a hollandokat, belgákat, franciákat, vagy esetleg amerikaiakat, akik most átlépnek német szolgálatba, akik Párizsban együtt beszélnek a berlini rádióban, a háború után, - ha győznek - fel fogják akasztani, vagy börtönbe zárják Vajon mi lesz azonban a mieinkből? Újra nemzeti hős, mint 1918-ban? Hát még mindig nem tanultunk 1918-ból? Még mindig nem látjuk, hogy az akkori különbéke-kísérleteken, a hatalom, a király ingadozásán keresztül mint ásta alá egy céltudatos kisebbség, egy forradalmi összeesküvés a hadsereg ellenállóerejét és mint pusztította el az országot? A magyar ezredek most indulnak a szovjet szolgaság ellen. Nem másfél
millió ember, amint ezek a fantaszta „jobboldaliak" álmodták. Csupán a
hegyivadász divízió. Hadiállapotban vagyunk a Szovjetunióval, - mondja a
parlament és ebből mindjárt levonjuk a legvégzetesebb konzekvenciát. Azt
tudniillik, hogy nekünk elég tizenhatezer emberrel hadat viselni Sztálin
tizenhat milliós hadserege ellen. Ezek azonban nagyon kevesen vannak, ők a legerkölcstelenebbek, de legveszélytelenebbek. Veszélyesekké majd akkor válnak, ha mégis megtörténik a csoda, amely megnöveli a befutó esélyeit. Tél tábornok. Vagy a Colorado bogár megeszi a német burgonyatermést. Avagy kiderül, hogy mégis papírból van a tank. Egyszóval valami csoda. A veszélyes az az embercsoport, amely egységes, zárt falankszként kerül
most szembe a parlament által jóváhagyott nemzeti akarattal. Ez az igazi
hadüzenet! Nem a Sztáliné. Nem a Hitleré és nem a Bárdossyé! A parlamenti pincék jeges és véres lehelete süvít most felénk. Kun Béla, Samuelly rekedt hangja rikácsol és ez búcsúztatja a halálba induló magyar honvédeket. Hat, vagy nyolcszázezer ember üzeni utánuk, hogy jaj nekik, ha győzni merészelnek és még inkább jaj, ha Sztálinék győznek. Hiszen Sztálin megmondta, - hogy a magyar kérdés vagon kérdés. Ha egyszer győz, akkor a magyarokat ki fogja telepíteni a Golodnaja Sztyepre, az Éhes sztyeppére. Lám, ez a Sztálin még humánusabb, mint a hadat üzenők. Ő csak telepíteni akar. Emezek levágott fejekkel akarják kirakni máris az Andrássy utat. És ebben nincs különbség a túloldal gazdagjai és proletárjai között. A bankok párnázott igazgatósági irodáiban ugyanaz a gyűlölet sustorog, mint a Karpfenstein utcai kis krájzlerájok sötétjén. S ha erről valaki szól, akkor azt mondják: - „antiszemitizmus". Pedig nem erről van szó. A magyar nép nem antiszemita. A magyar arisztokrácia, tagjai szívesen házasodnak a lipótvárosi új arisztokráciába, a vidéken több mint egy millió hold van az új birtokosok kezén, a budapesti házak ötvenegy százaléka az ő kezükön van, a sajtóban legalább nyolcvan százalék erejéig részesek, a gyáripar, a bankok, csaknem száz százalékig az ő kezükben vannak, a vidéki paraszt üzletet köt velük és a középosztály tagjai, a dzsentrik boldogan barátkoznak a pénz képviselőivel. Nem antiszemitizmusról van szó tehát, mikor a nemzetet hatalmába keríti egy nyomasztó érzés. A magyar érdek különvált az ő érdeküktől. Nekünk mától kezdve mindenáron arra kell törekedni, hogy Sztálin seregei ne tehessék lábukat magyar földre. Nekik az az érdekük, hogy leverjék a magyar seregeket és Sztálin fegyvereivel töröljék el az egyensúlytörvényeket. Ők a maguk kezében akarják látni az államhatalmat. Mi magyar kézbe akarjuk visszajuttatni azt. A parlament vezetői politikusán gondolkodtak, ők azzal a politikai érzéknélküliséggel, gyakorlatlansággal, amely érthető és magyarázható egy kétezer éven át üldözött népnél, amely húsz évszázadon keresztül elszokott az államvezetéstől. Ez a nép az üldöztetésben, vándorlásban, hazátlanságban, kegyetlen kényszer alatt tanulta meg, hogy csak akkor élhet biztonságban, ha hatalma, befolyása van az államvezetésre. Ha kezében a pénz. Neki két évezreden keresztül szükségképpen mindig azonosulnia kellett a hatalommal. Most azonban, mikor a történelmi erők kényszere azt mondja nekik, hogy a végzet ellenük fordult, akkor nem a magyar érdekkel akarnak azonosulni, hanem újra a hatalommal, még pedig egy idegen hatalommal, amely nekünk végzetünk és halálunk. Nem az antiszemitizmus születik itt most azok lelkében, akik ezt felismerik. Sokkal rosszabb és sokkal nagyobb históriai folyamat ez. A magyar érdek, amely azonos volt az ő érdekükkel a szabadságharcban, a kapitalizmus kezdő korszakában, azonos a trianoni időkben, elvált az ő érdeküktől. Nekik nem érdekük, hogy a magyar nemzet megmeneküljön a bolsevizmustól. Nekik az az érdekük, hogy a bolsevista fegyverek győzzenek rajtunk. Vajon mi lesz ennek a vége? Vajon nem egy szörnyű tragédia baljós árnyai boronganak mindkét nép fölött? Hiszen, ha majd Amerika is belesodródik a háborúba, akkor valószínűleg internálja a japánokat, a németeket, akik nem ismerik el száz százalékban az amerikai érdekek felsőbbségét és elsőrendű voltát. Anglia is internálja Mosley fasisztáit. Hiszen háború van. és még az igazi demokráciák háborúja is kényszerűen diktatúrává változik. A háborúban nincs külön érdek, nincs kifelé húzás. Mi lesz hát ennek a vége? Vajon van-e, vagy lesz majd, akivel még lehet okosan beszélni? A sógorom jámbor kishivatalnok, fővárosi adótisztviselő. Kellemes,
vidám fiú. Az a fajta embertípus, aki a légynek sem tudna ártani. Most
mikor megkapta a S.A.S. behívót, azt hitte, hogy őt is a harctérre viszik.
Kétségbeesett, mert egy munkaszázad parancsnoka lett. A Duna fölött ragyog a nap. Boldog nyaralók zsivajától hangos az egész
telep. Hol az ördögbe keresse itt az ember a munkaszázadot? Hol lehet itt
a barakktábor, vagy a kaszárnya? A többi urak alatt a század tagjai értendők. Most valami szalmát
tömködnek a zsákokba, ami persze szintén nem örvendetes munka. Hiszen a
század tagjai között van egy ügyvéd, két banktisztviselő, néhány
kisiparos, kereskedő miegyéb. A hadnagy úrnak egyébként külön villája van. Abban van elhelyezve a
századkonyha is, ahol néhány civilruhás, katonasapkás úr buzgólkodik a
vacsora elkészítésénél. Az egyik hivatása szerint is mészáros, a másik
könyvelő az egyik nagy vasas cég üzletben, a harmadik kiskereskedő
Szolnokon, a negyediknek hírlapterjesztőirodája van Hatvanban. Most
valamennyien szakácsok, kukták, kisegítők. Azt mondják, hogy kissé meleg a
konyha, azonban mosogatás után nagyon jól lehet fürdeni a Dunában.
Fürdőtrikót valamennyien hoztak magukkal. Elöl a hadnagy úr ballag, a szalmába fürdött civilruhás, katonasapkás
század élén. Valahogy, nagy nehezen megállítja a századot. Jobbra-átot,
vezényel, aztán az egészet rábízza az őrmesterre. A sógor azt mondja, hogy vacsorázzunk együtt. Ügy készült, hogy vele
eszünk. Már bort is hozatott. A fiú debreceni újságíró. Egyik baloldali lap munkatársa volt. Most ő
is megkapta a behívót. „Siess! Azonnal! Szalmazsákot tömni!" - Akkor hát mi a bajotok? - Mondd meg már végre, hogy miért? - De kint a harctéren nem így van! - veti ellen Gyurka. - Ott aknát
kell szedni, lövészárkot ásni, gépfegyvertűzben lőszeres vonatokat
kipakolni és a mellett nem is minden századparancsnok olyan mint a mienk.
Vannak, akik kéjelegnek benne, ha valami rosszat tehetnek velünk. - Az amerikai néger azonban harcolni fog Amerikáért! - mondja rá a
rőthajú. Az asztalnál már ott áll a fiatal századparancsnok, s mikor leül mellénk, hosszan nézi a pohárban arányló bort. Mintha csak Pythia aranygömbjét vizsgálgatná. Vajon mit lát benne? Látja-e ezt a fiatalembert, amint egyszer visszajön Moszkvából, - ahova tényleg átszökött - kezében a géppisztollyal? Látja-e a századot, amelyet egyetlen ember veszteség nélkül ad át majd a háború végén? Látja-e ezeket az embereket, amint üvöltve vádolják a népbíróság előtt és leköpdösik a tárgyalóterem folyosóján? Látja-e önmagát megkötözött kézzel, a fegyencek csikós ruhájában? S tehet-e róla, hogy mindez így lesz? S vajon ez a lobogószemű, fiatal entellektüel látja-e amazokat? A másik szélsőség túlzóit, akik majd nem beszélgetnek, nem próbálják emberi szóval megvilágítani a gyűlölet tüzétől elvakult elméket, hanem a végső pillanatban, az elkeseredés dühével lövik a Dunába azokat, akik a két érdek harcában a maguk érdekét választották? Tüzes kerék forog most az emberek szeme előtt. A gyűlölet tüzes kereke, amely nő, gyorsul, pereg, mint az ördög motollája és egyszer elkap majd mindenkit. Innen és túlról állókat. Magával ragad egyszer mindenkit. Gázkamrákba, Andrássy út 60 pincéibe, bitóra, tömegsírba. Van-e még kiút? Meg tudja-e még állítani valaki a gyűlölet tüzes kerekét? A hegyivadász divíziót felváltották. S ezek a fiúk, akik most itt ülnek
körülöttünk az aknaszlatinai kocsmában, egyenesen a pokolból jöttek
vissza. S így bontakozik ki szemünk előtt annak a világnak a képe, amelyet nem ismert Nyugat, amelybe mint valami meseországban hittek a szalonbolsevisták és a Nagy Illúzió megszállottjai, a magukra hagyott proletárok. Az entellektüelek a maguk vágyálmait, a proletárok a földi paradicsom illúzióját látták. De a magyar paraszt, a magyar munkás a maga szemével nézett. Ezeket az egyszerű, természetes embereket nem lehet becsapni. Az ő látásukat nem lehet megtéveszteni. A fiatal zászlós, aki civilben tanító, a cirillbetűs iskoláskönyvet
mutatja, amit valahol Dnyeptropetrovszk környékén zsákmányolt az egyik
iskolában. Aztán magyarázni kezdi, hogy a szovjet gyerek körülbelül így tanulta az
ABC-t. A: ágyú, B: bomba, C: cián harcigáz, T: tank. Csak az Alfa és
Omega: Sztálin! - Egy fiatal orvoskisasszonynak udvaroltam odakint - mondja a
karpaszományos őrvezető. - Mikor megmutattam neki a budapesti képeket nem
akarta hinni, hogy van Lánchíd, Vár és hogy Budapesten is jár a
földalatti. Metró csak Moszkvában van! - erősítette. - Mikor megmutattam
neki a húgom és az édesanyám fényképét, akkor meg éppenséggel azt hitte,
hogy be akarom csapni. - A legérdekesebb a Pjotr esete volt, - mondja a másik közvitéz. - Az
autószerelő műhelybe osztottuk be ezt a ruszkit. Valami hadiüzemben
dolgozott előbb. Valamicskét értett a motorhoz. Első nap, mikor, vége lett
a munkának, nem akart haza menni. Lefeküdt a szétszedett motoralkatrészek
közé. Felesége utána hozta a vacsorát. Másodnap, harmadnap sem akart
hazamenni, pedig volt valami lakása. Végre megkérdeztük tőle, hogy miért
akar mindenáron a szerelőműhelyben aludni. Így derült ki, hogy nagyon sok orosz munkás bent alszik az üzemben,
ahol a munkaidő 12-14 óra. Nemcsak háborúban. Ennyi volt békében is. - Miért harcolnak akkor olyan hősiesen? - kérdeni kissé sunyin egyik
baloldali lap munkatársa. A tűzben járt katonák közül mindenki mond valamit. Kultúra nincs. A
munkások földalatti odúkban és nyomortelepeken laknak a nagy gyárak körül.
A templomban szeszgyár van, vagy gabonaraktár. Nincs Isten. A fiatalok
elkanászosodtak és fogalmuk sincs róla, hogy van másik világ is. - Oroszországban meghalt a lélek! - A magyar kormány Franciaországtól drága pénzért megvette az
Azurexpresst, amely Párizs és a Riviéra között közlekedett. Csupa termes
kocsik. A nyaralók ezzel utaznak majd Tusnádra. Kövér, kolozsvári,
nagyváradi csonkeretesek terpeszkednek a bíbor-bársony üléseken. Vastag
szivarok füstölnek. A Waggon Lits hófehérruhás pincérei Mecsekit és
kecskeméti barackot szolgálnak fel az árva üldözötteknek. Az üléseken
Népszava, Magyar Nemzet. Gúnyos mosolyok. Ezt a háborút a németek úgyis
elvesztik. Néha ott is van „demokrácia", ahol ezt nem annak hívják. Például itt a Hajdúságon. Aki meg akarja tanulni, hogy mit jelent ez a sokat vitatott fogalom, jöjjön el ide Hajdúböszörménybe, ahova egy kis közvéleménykutatásra ruccantam le. Ezekre a hajdúkra jobban rá lehet hagyatkozni, mint a pesti politikára, a redakciók gerinctelen intellektüelljeire és a politikus urak nagy részére, akik valami grandiózus tehénvásárnak nézik a világháborút. A hajdúság a magyar politikán belül mindig valami ősi, természetes, nemzeti demokrácia különállását jelentette. Már csak azért is, mert itt mindenkinek megvan a soha el nem ismert hajdúnemessége, amelyet még Bocskay adott, amidőn megcsinálta a magyar történelem egyik legszebb telepítését. Nemes ember az utcaseprő, de demokrata a főkapitányok utóda, a polgármester is, mert ő is parasztfiú, mint a többiek: a rendőrkapitány, a tanár urak, a pap, a gyógyszerész. Az én apámnak nagyon megemelte kalapját az öreg talyigás Kovács Antal, mert az apám tanár volt. De az apám még nagyobbat köszönt Kovács bácsinak, mert az öreg talyigás fia az ő tanárkollégája volt. Hány ilyen életsorsról, hány nagyszerű felemelkedésről és tragikus elhullásról beszél az akác városa! Paraszt apák fia itt mindenki. Káplár Miklós csikós volt a Pródon és még legalább hét nagy festőművész él itt. Egy kivételével valamennyi a népből jött. Amellett egy katonanép fegyelmezettsége tölti meg ezt a hajdú demokráciát. Nem hiszem, hogy az angol alsóházban különb gentlemanek üljenek, mint itt a városi közgyűlésen ezek a csizmás magyarok, gazdák, vénkerti napszámosok. Itt csak a pesti vigécdemokráciával volt baj. Amikor 1919-ben népbiztos
lett a nagy lisztpanamák hőse, Rubinstein Benő, Kelemen Győző ügyvéd úr,
aki maga is parasztgazda fia volt, felment a nagyhatalmú elvtárs
hivatalába. A szabadságról itt nem kellett sokat beszélni. Itt mindig tudták, hogy
kell megvédeni a szabadságot. Mikor Kossuth Debrecenben székelt, egy egész
ezredet ültet lóra a Hajdúság. Maguk adták az embert, a rüsztungot, de még
a nyerget, meg a patkót is. Az első világháború után ezerszáz hősi halott
nevét vésték fel a hajdúböszörményi városháza márványtábláira. A
földosztással volt ugyanis kis baj, a kommunizmus idején. A szomszédságban
Balmazújvároson új apostol ütötte fel a fejét, Pokróc elvtárs személyében,
aki úgy vélte, hogy az egész Semsey birtokot és az egész hazát fel kell
parcellázni a nincstelenek között. Balmazújvároson tetszett is a dolog,
mert ott volt a nagybirtok. Hajdúböszörményben azonban csupa kisgazdák
birtokolták a Bocskay által kiosztott földeket. Ennek ellenére azonban a
földosztás megnyerő programnak látszott. A hajdúk úgy gondolták, hogy
akinek van 5 holdja, kap mellé még ötöt és akinek ötven van az újabb
ötvenet kap a meglévő mellé. Pokróc elvtárs egy mókus fürgeségével leszökkent az emelvényről. Utána pedig ötezer hajdú trappolt, ötezer görbe bottal, mindaddig amíg csak el nem érték a város határát, így aztán a földosztás mindmáig elmaradt. Telepítésre, a túlzsúfolt méhkas kirajzására lett volna szükség. Azonban hiába csatáztunk. A felsőház azt mondta: nem! Most hát a pesti kávéházak után itt volnánk egy kis
közvéleménykutatásra. Lássuk hogy is áll az a belső front, amiről olyan
sokat kell írni a pesti redakcióban. - Nézze, - mondja - csak azért sikerült, mert segítettük egymást.
Segített a kormány, amely a kölcsönt adta, a város, amely a fiamat
hozzásegítette az ösztöndíjhoz. Dógoztunk, de most már nem éreztük, hogy
olyan elhagyott a magyar, mint 1918 előtt volt. Higgye meg, nekünk semmi
bajunk a kormánnyal. Visszaszerezték a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt. A
gyerek járhat iskolába, lehet tanító, pap, orvos. Hát most védjük a
magunkét. Igen! Ez nem politika többé. Ez az élet, vagy halál kérdése. És ezt így látja nemcsak a böszörményi hajdú, hanem az egész Magyarország, így látja a nép, amely az újságok hírein, a hazatérők elbeszélésein keresztül, egy új tatárjárás hordáinak dübörgését hallja. Az ősi magyar ösztön, az ázsiai halál elől ezer éve menekült nép tudatalatti veszélyérzete ez. A halál rettentő látomása, amelyet még csak egyetlen nép érez ilyen közvetlenül közel valónak. A finn testvér. A finn „demokrácia", mint ma mondanák. Roosevelt a kandalló mellől arról cseveg, hogy a diktatúra orosz formája nem olyan veszélyes az emberiségre, mint a diktatúra „német formája". Mennyivel ösztönösebb államférfi ez a szíjas vénkerti hajdú! Mennyivel jobb politikus azoknál, akik most a Törzsökös Magyarok szövetségiben a termékeny lustaság elméletét prédikálják és akik azt mondják, hogy nem kell semmit sem csinálnunk. Semlegeseknek kell maradnunk a halállal szemben. Minket szeret a Magyarok Istene. Nekünk nem történhetik semmi bajunk. és ez a másik látomás még kísértetiesebb. Az első világháborúban alulról vesztettük el az országot. Most felülről akarják elveszteni. Akkor a külvárosi proletárdemagógia zúzott szét mindent. Most a kaszinói demagógok, s a koponyás útkövezők prédikáljak a „nem akarok többé katonát látni" dicsőséges elméletét. És ez a magyar végzet titka. A nagybirtok, a liberális kapitalizmus
Magyarországa el fog veszni, akár győzünk, akár nem, mert megingott
magában. Nincs többé hite. Most az angol, de rossz esetben az orosz
fegyverekkel is hajlandó megmenteni nem a hazát, hanem a „magyar
életformát". A kaszinók pókhálóját és a liberális nagytőke által adott
sine curat. Velük szemben most a nép, a paraszt, a katona, a munkás
mondja: Az utolsó levelet azután kaptam Gál Imre uramtól, hogy a
minisztertanács elutasította Erdély védelmének gondolatát. És visszafelé utazva, azt mondja az étkezőkocsiban Mezey Lajos, MEP
képviselő: A katona számára nincs végzetesebb, mint nem tudni: melyik oldalon áll.
Ezt mondja egy lovagkeresztes százados, aki most jött a frontról.
Gyakorlatilag e pillanatban nincs is magyar front. A voronyezsi hídfőnél
álló magyar hadsereget megsemmisítette az orosz roham és a tél.
Nyolcvanhétezer embert elfogtak. Ami ennél is rettenetesebb, a magyar
honvédséget valakik nem szerelték fel kellően. A téli ruhákat nem
osztották ki. A fegyverzet elégtelen volt, mert a belső, front spórolt. A
magyar gránát tízszer annyiba kerül, mint az angol, vagy a német. - Kihez tartozunk mi? Melyik oldalon állunk? . - kérdezi a lovagkeresztes százados. - Kik a szövetségeseink és kik az ellenségeink? Értsd meg: én nem politizálok, nekem semmi közöm hozzá, hogy ki milyen irányba vezeti az államot. De annyit elvárhatok, világosan mondják meg nekem: ki ellen harcolunk, vagy kell-e harcolni egyáltalán? - A katona egész életében arra készül, hogy meghaljon ha kell a
hazáért. Ez a hivatásos tiszt hivatása. Mi azonban azt sem tudjuk, hogy
szabad-e meghalni a hazáért? Nem tudjuk nem követünk-e el valami
helyrehozhatatlan bűnt, ha teljesítjük, amire megesküdtünk. Itthon harcra
biztat a sajtó, a politika, a hadparancs, de ha kimegyünk a frontra, ha
végre akarjuk hajtani a parancsot, akkor négyszemközt azt mondják nekünk,
- néha éppen a parancskiadók mondják: Igen! A katona dilemmája a legszörnyűbb és legvégzetesebb. Mert a
Várban, a Sándor palotában, a Törzsökös Magyarok Egyesületében lehet
Kállay-kettőst járni, a fronton azonban csak egy politika lehet: élet,
vagy halál? Pedig egyszer már a fiatal Károly királynak egy ilyen front
mögötti békekísérletébe bukott bele a monarchia. Most azok folytatják a
Sixtustárgyalásokat, akik Budaőrsnél rálövettek a királyra, mert
„gyengekezű volt". Most ugyanez a Kállay tárgyalni fog, hogy miként lehet a szent
háborúból kivonulni. Vannak, akik azt mondják, hogy a becsületet, a
szövetségi hűséget, vagy kényszert nem lehet függővé tenni a harctéri
helyzettől. Ezekre mások azt mondják, hogy „nyilasok". Az a csodálatos, hogy a hadsereg mégis harcol odakint. Harcol úgy, mint
még nem harcolt egy magára hagyott hadsereg. Százával teremnek a hősök, a
magyar vitézség, hűség példaadó helytállói. És a karádikatalinos,
színháziéletes, belső frontnak is megvan az ellentétele. A keresztény
gyárosok, iparosok, akik most nagyszerű szociális érzékkel rendezik be a
gyári étkezőket, megfizetik a munkást, biztosítják a. hadiüzemi ellátást,
a fiatal kereskedők, akik nagy összegeket áldoznak szociális célokra, a
kishivatalnokok, akik példaadó szorgalommal végzik a munkát és mindenek
fölött a magyar paraszt, aki nem ingadozik, hanem termel, dolgozik, mert
ösztönösen érzi, mi vár rá, ha jön az orosz. A katonák azonban néha
megkérdezik: A voronyezsi katasztrófa idején a budapesti lokálokban, a Lipótváros
magánlakásaiban és a rózsadombi villákban felbontották a „sztálingrádi
pezsgőt" a szegény üldözöttek. Ez a sztálingrádi pezsgő fogalommá vált. Az
ordító szibériai buránában, a véres hóban megfagyott tíz és tízezer
magyar. Budapesten pedig pezsgőztek, azok, akik a sorsukat, a vágyukat,
álmaikat, kötelességeiket elkülönítették a nemzettől. Az ellentmondás, a kétértelműség, a sehova sem tartozás néha egész különös formában érvényesíti hatásait. A katonák, akik már nem bíznak a felső vezetésben, szükségképpen megpróbálnak mindent maguk csinálni. Olyan dolgokat is, amihez nem értenek: rádiót, színházat, újságot, hadiüzemet vezetnek. Nem jobb lenne ehelyett egy kétértelműségtől mentes polgári vezetés? Egyenes irány? Aztán tessék harcolni! Vajon tudják-e, akik mindezt csinálják, hogy illúziók után futnak. Van
valami biztosítékuk arra, hogy az ország nyugati és nem orosz megszállás
alá kerül? Vajon a végső pillanatban nem fogunk-e egyedül állani, mint
Rothermere lord állt a kassai főtéren? Lesz még egy Rothermere lord
egyáltalán? Vajon a nyugati humanisták nem fogják azt mondani végül, hogy
menjünk és kérjünk kegyelmet Sztálintól. A Duna fölött hallgat az éj. Egy magyar honvédtiszt felnéz a királyi
palota ablakaira. |