Dr. Fejér Lajos: Zsidóság 1. rész

Az utolsó száz esztendőben az egyes országokban a gazdanép és a zsidóság közötti viszonyt két körülmény határozta meg. A zsidó népesség arányszáma és még inkább az, hogy mily mértékben növelte az arányszámot a keleti zsidók révén való nem természetes szaporodás. Azokban az országokban, amelyekben - mint Dániában, Svédországban, Itáliában, Holland-Indiában - hosszabb időn keresztül egyáltalán semmi, vagy csak kevés ortodox-zsidó bevándorlás történt, az asszimiláció annyira előrehaladt, hogy a zsidók és a gazdanép magukat egymástól már meg nem különböztetik. Amely ország távol esett a keleti zsidóság rajokat eresztő fészkeitől, annak zsidósága az asszimiláció útján a gazdanéppel való összeolvadás olyan fokáig juthatott el, hogy népi és faji idegenségét a közérzületben paralizálhatta.

Különösen a világháború után volt észlelhető, hogy az antiszemita hullámok csak azokat az országokat kerülték el, amelyeknek törvényhozása még kellő időben elzárta az országhatárokat a keleti zsidó-bevándorlás elől. Anglia, amely a világháború alatt - 1917-ben - az úgynevezett Balfour-deklarációval ünnepélyesen kijelentette, hogy a zsidóság nép, amelyet megillet egy nemzeti otthon és az önrendelkezési jog, kapuit a keleti zsidó-bevándorlás előtt a gyakorlatban már régen elzárta és 1919. október 29-én egy új "idegen törvény"-t is hozott, amely ha nem is közvetlenül, de lényegében annál inkább a zsidók ellen irányult. Annak a kormányzati rendeletnek, mely szerint állami szolgálatba csak azok az angol polgárok vehetők fel, akiknek már nagyszüleik honosíttattak, a közvetlen éle a zsidó bevándorlottak ellen szegeződött.

Az amerikai bevándorlási törvények éles határozatai az Egyesült-Államokban is közvetlenül a zsidó bevándorlásnak vetettek véget. Ahol a keleti zsidóság ortodoxiája kizárja, és még a jobbik esetben is hátrányosan befolyásolja a nem ortodox zsidó réteg asszimilációs folyamatát, ott a gazdanép és a zsidó lakosság közötti viszonyt többé-kevésbé burkolt, sokszor leplezetlen és végül is kirobbanásokra vezető ellenséges érzület jellemzi. Par-excellence áll ez a keleti zsidóság közismert területeire, elsősorban Lengyelországra. "Lengyelországban az összes lengyel pártok a zsidót, mint megbízhatatlan polgárt, mint bizonyos mértékben az állam ellenségét tekintik". (J. Kreppel "Juden und Judentum von Heute" 508. oldal.)

Balfour Nahum Sokolow "Geschichte des Zionismus" című munkájához írt előszavában megállapítja, hogy: "Széltében Európában a zsidók odaadása az állammal szemben, amelyben élnek, enyhén szólva kívánnivalót hagy hátra azzal az odaadással való viszonylatban, amit saját vallásukkal és népükkel szemben nyilvánítanak". Később pedig: "Körülbelül való az is, hogy ott, ahol szomszédaik, közepette úgy kell élniük, mintha ellenségek között élnének, gyakran jutnak a nem kívánatos polgárok híréhez és e hírre bizony sokszor rá is szolgálnak."

A német zsidóság tragikus sorsát kétségtelenül annak köszönheti, hogy a mendelssohni asszimilációs irány lendülete és őszintesége törést szenvedett a Kelet-Európából szünet nélkül bevándorló keleti zsidók ortodoxiáján. A német zsidóság utolsó generációi, különösen Poroszországban és kiváltképpen Berlinben, csak látszólag és külsőségekben sajátították el a keresztény kultúrát, alapérzésükben a keleti zsidóság elkülönödő, idegen és prepotens szuggesztióinak voltak képviselői.
Arthur Ruppin jeruzsálemi egyetemi tanár "Soziologie der Juden" című, 1931-ben megjelent művében /II. kötet, 321 oldal/ szolgáltatja az előbbi megállapítás alapjául az adatokat.

"A 76, 387 külföldi zsidó, akiket 1925-ben Poroszországban összeszámoltak és akik 18. 63%-át képezték Poroszországban az összes zsidóknak, legnagyobbrészt 1900 óta Kelet-Európából bevándoroltak, vagy ezen bevándorlók gyermekei. Ezekhez még hozzászámítandók a közben naturalizált bevándorlók. A bevándoroltak száma és zsidó érzésének intenzitása tartotta kvantitatíve és kvalitatíve egyforma nívón a XX. században Poroszországban a zsidóságot. E bevándorlók nélkül Poroszországban a zsidóság egyenesen katasztrofális összeomlást ért volna meg." A mendelssohni tradíciók szellemében érző és gondolkodó német zsidóság, Németország "nyugati" zsidósága ma aligha azonosítja magát a jeruzsálemi egyetemen prelegáló apologetának 1931 évi "katasztrófa"-elméletével.

Azonban még 1931-32-ben a berlini Welt-Verlag kiadásában a következő 400-500 oldalas művek jelentek meg: "Juden in der deutschen Wirtschaft", "Juden in der deutschen Politik", "Die Juden in der Kunst", "Juden auf der deutschen Bühne", "Juden in der deutschen Literatur". A sorozat összefoglaló címe: "Die Juden in der Kultur Deutschlands und Europas". A németországi zsidóság e könyvciklusban a zsidó különvalóság apoteózisát emelte önmagának, - néhány hónappal a Harmadik Birodalom uralma előtt.

Magyarország még kevésbé maradt mentes a keleti zsidóság kvantitatív és kvalitatív megszállásától. Már Kossuth Lajos az 1840-i országgyűlésen a "mármarosi söpredék zsidó tömeg"-ről beszél és félti tőle az országot és a "honi" zsidóságot. Deák Ferenc 1865-ben és 67-ben is a képviselőházban sürgeti a zsidók emancipációjával junktimban a megfelelő bevándorlási törvényjavaslatot. /Könyvünk 10-ik részében "A zsidóság magyarországi emancipációjának és asszimilációjának történeti adatai" cím alatt foglalkozunk a zsidókérdés magyarországi relációival./

Nagymagyarországon a keleti-zsidó (ortodox) községek voltak többségben. 1906-ban 579 nagyközség között 308 és 1769 kisközség között 1270 volt ortodox. Csonkamagyarországon 1926-ban még mindig 131 ortodox anyaközség, 271 ortodox fiókközség, 102 ortodox rabbinus és 191 ortodox rabbinátusi asszisztens, illetőleg vallástanító volt. Ezzel szemben a neológia 89 anyaközséggel. 179 fiók-községgel, 76 rabbinussal, 221 vallástanítóval, a "status-quo" pedig 35 anya-, 36 fiókközséggel, 11 rabbinussal, 23 vallástanítóval volt képviselve. A községek száma szerint tehát még mindig a keleti zsidóság, az ortodoxia van többségben. Budapesten ugyan, ahol a magyar zsidók fele lakik, a zsidók nagyobb része neológ, mégis közelebb áll a valósághoz az a megállapítás, hogy Budapest zsidó lakosságának többsége is keleti bevándorolt zsidókból rekrutálódott. J. Kreppel megállapítja, /I. m. 301. oldal./ hogy Budapest zsidó lakosságának rapid állandó emelkedése észlelhető, hogy e lakosság bevándorlás révén emelkedett, és hogy a bevándorlás különösen Galíciából történt.

A zsidóság száma Budapesten 1869-ben még 44, 890 volt, 1920-ban már 212, 736, 1934-ben pedig 224, 000. Budapest Berlin után Európában a harmadik, az egész világon a negyedik legnagyobb zsidólakosságú város.

Kovács Alajos /A m. kir. központi statisztikai hivatal elnöke./ "A zsidóság térfoglalása Magyarországon" című statisztikai munkájának részletes adatai szerint: "A fővárosi és környéki zsidóság túlnyomóan a keleti zsidóság bevándorlóival szaporodott". "A XX. század első évtizedében a keleti zsidóság 22.2%-kal szaporodott természetes úton, a nyugati zsidóság pedig csak 9.6%-kal, sőt ha Budapestet és Pest megyét (amelynek zsidósága túlnyomókig a főváros környékén él) leszámítjuk, csak 8-9%-kal. Már ebből is világos, hogy a főváros és környékének zsidóságához a keleti zsidóságnak, amelynek sokkal nagyobb emberfölöslege van, nagyobb hányaddal kellett járulnia". ".... a keleti zsidóságnak, amelynek a vándorlási iránya Nyugat felé tart, Budapest egyik főállomása."

*
Könyvünk a zsidók zsidóságával foglalkozik. Annak az erkölcsi és szellemi kisugárzású anyagnak belső szemléletével, amelynek hordozói a zsidók. Ez az anyag minden keresztény nép testének merőben idegen. A reakció, amit kivált: a zsidókérdés. E kérdés társadalmi, - súlyosabb esetekben politikai kérdéssé fajul. Mindaz a magatartás, amit a befogadó nemzet társadalma vagy törvényhozása a zsidókérdésben nyilvánít, csupán tüneti kezelés.

A keresztény világnézet egy prominens magyar képviselője e felfogásnak a következőként adott kifejezést:
"Az évszázadok óta megoldatlan és fojtogató zsidókérdés, amely időnként oly heves tünetek közt robbantja ki az érzelmi ellentéteket keresztény és zsidó társadalom között, nem oldható meg azzal, ha pusztán társadalmi, politikai, vagy akár faji megjelenéseit vizsgáljuk. Ezek a megjelenési módok mind csak függvények. Meg kell keresni a zsidókérdés világnézeti alapjait, s azokat kell tökéletes igazságszeretettel és őszinteséggel revideálni. Csak így remélhető, hogy a zsidóság lelkileg is beolvadjon a keresztény társadalom etikai kultúrközösségébe, ami sem a merev faji elmélet, sem a puszta társadalmi vagy politikai amalgámozás módszereivel meg nem valósítható. Ma már a kulturált zsidóság széles rétegeiben él ennek a világnézeti revíziónak a vágya... " (Dr. Bangha Béla.)

A világnézeti revízió eredménye hozhatja meg az organikus megoldást. A revíziót természetszerűen magának a zsidóságnak kell elvégeznie. Ennél a munkánál csak a kulturált nyugati zsidóság jöhet számításba. Az is csak akkor, ha kilép passzív szerepéből és alanyává emelkedik a zsidókérdésnek, amelynek eddig a keleti zsidósággal együttes tárgya volt.

Az emancipációt a nyugati zsidóság önemancipációjának kell befejeznie. Fel kell szabadítania magát "zsidóság"-ával szemben, amely összekapcsolja világnézetét és sorsát a keleti zsidóság sorsával és világnézetével.

Ez a kötelék: a zsidóság köteléke, annyira laza, hogy a nyugati zsidóság sorsirányítója, maga a keleti zsidóság tagadja e kötelék létezését. Az ortodox az asszimiláns zsidót nem tartja zsidónak. Nem is az. De az asszimiláns zsidó még ezt sem tudja, mert a "zsidóság" kérdéseiben teljesen ignoráns. Ez az ignorancia tartja a zsidóság végzetes kötelékében. Évezredes beidegzés következménye, hogy a zsidó hivatalból kél a "zsidóság" védelmére. E védelmi mozdulat a kulturált nyugati zsidóságnak is még reflexe. Sok asszimiláns zsidó, anélkül, hogy a leghevesebb tárgyi ismerete volna a "zsidóság"-ról, szenvedélyes apologeta. Cum ira, sine stúdió.

E könyv célja a kulturált nyugati zsidó felvilágosítása, öntudathoz juttatása, "zsidóság"-ával szemben. Kritikai módszerességgel veszi szemügyre mindazt, ami a zsidóság világnézetének kialakulásához vezetett. A kritika, amit e munka gyakorol, önkritika. Önkritika, ami elől a zsidóság egyetemét évezredeken át éppen "zsidóság"-ának szuggesztiói rekesztették el. A zsidó, aki a "zsidóság" felé kritikával élt, forradalmár volt és a közfelfogásban a zsidó nép ellenségének bélyegeztetett meg.

E könyv bizonyítani kívánja, hogy a nyugati kulturált zsidónak nemcsak joga, de kötelessége a "zsidóság"-gal szemben komoly és mélyreható kritikát gyakorolnia. Joga, mert még őriz vallásában és világnézetében kapcsolatot, amely a zsidóság múltjához köti. Kötelessége, mert választania kell e történelmi múlt és azon nemzet jövőjének köteléke között, amelynek fenntartás nélkül, egyenjogú és gátlástalan fia óhajt lenni.

A környező világ jelenségeiben való tájékozódni tudás előfeltételét, az antik világ szellemi hagyatékának bölcs elvét, az "ismerd meg önmagadat" - soha nép kevésbé, mint a zsidó, nem alkalmazta. Az önmegismeréshez: a "zsidóság" megismeréséhez az egyéneken keresztül vezet az út. A "zsidóság" revíziójának útján juthat az egyes zsidó abba a helyzetbe, hogy a megfélemlítés és önmegfélemlítés csökevényeinek gátló szuggesztióival szemben felszabadultan és öntudatosan képes dönteni a további sorsát jelentő kérdés felett: kitartson-e egy rég anakronisztikussá vált ismeretelméleti komplexum mellett, amivel sorsközösséget vállal egy fel nem világosítható barbár néptömeggel, a keleti zsidósággal (amely egyébként a nyugati zsidóságtól éppúgy elkülönődik, mint a többi "idegen, pogány" néptől)!

A könyv szövegében hivatkozott források - néhány kivétellel - zsidó apologeták művei. A kritikai következtetések, amelyeken a könyv megállapításai alapulnak, prominens zsidó apologeták adataiból és megállapításaiból indulnak ki.
E tanulmány folytatása alatt szerző távoltartott magától minden zsidóság-ellenes irodalmat. Az igazsághoz, mely nem a "zsidóság" igazsága, zsidó apológiákon keresztül jutott. A kulturált zsidóban, aki zsidóságával szemben eddig még nem foglalt álláspontot, e könyv elolvasása során ki fog alakulni a meggyőződés, - Heine meggyőződése: "A zsidóság nem álláspont, hanem szerencsétlenség, helyzeti tragikum"

BEVEZETÉS.

1. A zsidókérdés általános nézetű problematikája.

A világnézetek változása sohasem tragikus folyamat. A kultúrtörténelem példázza, hogy ezek a változások az emberiség morális és szellemi fejlődésének a mérföldkövei.

A világnézetek harcát egymással, vajúdásukat önmaguk eszmei anyagával kísérhetik egyéni tragédiák, de a világnézetek változása vagy fejlődése nem volt soha összekötve egy egész nép megsemmisülésével. Mert a világnézeti harcot mindig az egyén indította meg, a világnézetek fejlődése mindig egy kimagasló egyén fellépésére vezethető vissza. A zsidó erkölcsi világnézet, a zsidó vallás az egyetlen kivétel e szabály alól. A zsidó világnézet sorsával meg van pecsételve a zsidóságnak mint fajnak és népnek a sorsa is. Együtt állnak, egymással kell elenyészniük. A zsidóság tragikuma: hogy sorsa egy világnézet merev konzerválásával van szerves összefüggésben; hogy ez a világnézet az évezredek előtt megmerevült formájában általában is tagadása a természetes fejlődési folyamat lehetőségének, tagadása a saját fejlődési életformájának, - a kereszténységnek - és hogy ez a világnézeti tagadás egy faj élő organizmusában van megrögzítve.

A különböző erkölcsi világnézetek hívői között az alapvető antagonizmus a legtermészetesebb lelki adottság. Ez az antagonizmus éppen a keresztény vallás eredetének és a zsidóság múltjának történelmi vonatkozásainál fogva a legmélyebben gyökeredzik a zsidóval szemben a keresztény hívőben, akiben ezt az antagonizmust a valláserkölcsi nevelés az egyéni élmény szenvedélyes erejével hatja át.

A kereszténynél tehát teljesen érthető lelki alkat az a személyes ellenszenv, amit a zsidó világnézet ellen érez, mert ez a világnézet az ő legszentebb hitét profanizálja és támadja. Minthogy azonban a zsidó vallás a zsidóságtól elválaszthatatlan, a kereszténység ellenszenvének természetes tárgya a zsidóság. A kereszténységnek ez az ellenszenve, mely az ő hitét tagadó erkölcsi világnézet: a zsidó vallás és annak anyagi inkarnációja, a zsidóság ellen irányul, minden fokozatában, a szunnyadó lelki csírától a gyűlöletig, amely az ellentétes világnézet képviselőinek fizikai elpusztítására tör, ez a keresztény ellenszenv az antiszemitizmus.

Az antiszemitizmus tehát eredetét tekintve világnézeti antagonizmus, mely látszatra mégis faji gyűlöletként jelentkezik. Mert az ellenszenv fizikai tárgya mindig ugyanaz az egy faj: a zsidóság. De lényegileg mégsem faji gyűlölet, mert nem egy faj ellenszenve egy másik ellen, a másiknak tőle elütő faji karaktere miatt. (Hiszen a zsidóság úgynevezett fajisága is voltaképpen földközi-tengeri típusú, akár a spanyolé, olaszé vagy portugálé.) Ez ellenszenv tehát a keresztény hívő lelki reakciója, független saját fajiságának valamely ösztönös sugallatától. De minthogy az antipodikus vallást a zárt faji egységként jelentkező zsidóság testesíti meg, a keresztény ellenszenvet a zsidóságnak nemcsak a vallása, morális és szellemi habitusa váltja ki, hanem - pars pro totó - minden faji vonásként mutatkozó zsidó gesztió.

A keresztény tudatban a zsidó vallás és a zsidó fajiság iránti ellenszenv már szintézisben jelentkezik, éppúgy, mint ahogy szintézis a zsidóságban a vallás és a nép. Hogy az antiszemitizmusnak ez az eredete, és teljesen helytelen faji gyűlöletnek magyarázni, bizonyítja a középkor keresztény világának a zsidósággal szemben követett magatartása. Ez a magatartás inkább kompetens és szimptomatikusabb, mint ma, mert a középkor egyrészt közelebb állott a kereszténység eredetéhez, másrészt a keresztény vallás mélyebb és nagyobb helyet foglalt el a középkorban a kereszténység lelki és testi világában. Ha a kereszténység ellenszenvét nem a világnézeti különbség: a valláskülönbség jelenti, és ez ellenszenvet nem a zsidó vallásban élő és a keresztény hitének elviselhetetlen negáció váltotta volna ki, hanem a faji gyűlölet, akkor ez az ellenszenv nem az erőszakos térítésben, hanem a faj fizikai megsemmisítésében nyilvánult volna meg. Az erőszakos térítés, amely feltételezte, célozta és számtalan esetben el is érte a zsidónak teljes beolvadását, fogalmilag egyenesen ki is zárja a faji gyűlöletet.

A zsidóság dialektikusai csak vallásként állítják be a zsidóságot és a mimikri eszközével vélik védelmét biztosítani. Ez naivság vagy hipokrízis. A zsidóság pontosan olyan mértékben nemzetiség, fajiság is, mint amilyen mértékben vallás. Kultúrája és hagyományai mind a vallásával voltak szerves összefüggésben. Ahol vallását konzerválja, ott múltjának kulturális és tradicionális állagával fajisági, nemzetiségi létét is konzerválja. Ez a tény elhomályosulhat az egyesben ideig-óráig. De szuggesztív erejével előbb-utóbb a zsidó tudati elemévé válik.

Ahol a zsidó fajiság önfenntartó ösztöne vagy fennmaradási akarata úgy látja alkalmazhatónak, ott a zsidóságot nemzetiségként, fajiságként demonstrálja. Minthogy a zsidóság mindenütt ugyanazt a kulturális és tradicionális közösséget jelenti és ebben a tradicionális közösségben a zsidóság a föld bármely idegen nemzetének országhatárai között ugyanannak az ókori zsidóságnak a folytatása, már ebből is kétségtelen, hogy a zsidóság önmagában egynek látja a vallását a fajiságával. Újabban - kétségtelenül a világháború utáni antiszemita áramlatok reakciójaként - a zsidóság művészei és tudósai igen hatásos hangot adnak a felébredt zsidó faji öntudatnak.

Politikai példák gyanánt a skótokra, írekre mutatnak, akik szintén mint kicsiny és gyenge nemzetek, minden életerejükkel küzdenek a beolvadás, a felszívódás, az enyészet ellen, a maguk fennmaradásáért. És ebben őket az egész kultúrvilág rokonszenve is kíséri. De e példák nem találók.

Eltekintve attól, hogy az emberiség haladásának, fejlődésének egyetemes érdeke sohasem szenvedett azáltal, ha a fajok egymásba olvadtak, - az angol nemzet például szászok, germánok, britek és normannok keveredéséből származott és ma egyik angol sem panaszolja az angol származásának keveredésből való eredetét - a skótok és az írek is keresztények. Csak hagyományaik, szokásaik és történelmük egy részében különböznek a többi európai néptől, de erkölcsi világnézetük, vallásuk keresztény. Ez kizárja a világnézeti különbségből származó antagonizmust. S minthogy a keresztény kultúra mindinkább közelebb hozza egymáshoz fejlődési fokozataiban a kultúremberiséget, ezeknek a kis nemzeteknek fennmaradása már többnyire csupán politikai és kormányzati kérdéssé törpül, ahol a keresztény vallás közösségének nivelláló hatása alatt a faji ellenszenv a minimálisra csökken és semmiesetre sem nyer tápot világnézeti, vallási ellentétből.

Így állna az elbírálás szempontjának különbözősége még akkor is, ha - ami az enyhébb formája volna a zsidókérdés problémájának - a zsidó fajisági vagy nemzetiségi kérdés (és nem vallási kérdés) csak akként állna fenn, hogy a zsidóság nemzetté volna egy helyen tömörülve (az íreknek, a skótoknak is megvan ősi földjük, földrajzi határokkal, és ők ma is ősi hazájuk talaján élnek) és nemzetiségi, faji harcuk a létért nem az egész világgal, a más hitű, az általuk isteni eredetében tagadott keresztény világgal állítanák őket szembe, hanem egy hódító nemzettel, amely az erősebb jogán vitatná nemzeti létüket biztosító intézményeik jogosultságát.

A zsidókérdés a mai ténybeli adottságában a zsidóság kívánsága szerint megoldhatatlannak jelentkezik. Nemzetiségnek nem kezelhető, nemcsak azért, mert zsidó nemzet nincs, hanem azért sem, mert veszélyes volna állampolitikai szempontból nemzetiségnek elismerni egy olyan emberi közületegységet, amelynek leglényegét egy sajátos erkölcsi világnézet teszi, amely világnézet, mert ugyanazt, ugyanoly emberi közületegység minden országban ugyanúgy képviseli, éppen nem nemzeti, hanem nemzetközi.

Csak vallásnak tekinteni a zsidóságot, öncsalás a zsidóság és öncsalás a befogadó nemzet részéről. A zsidó nem változtathatja vallási meggyőződését anélkül, hogy ezzel - a többi zsidó részéről - fajisága árulójaként ne tekintessék. Ez a körülmény egyedül, megfosztja őszinteségétől azt a felfogást, mely szerint a zsidóság csak vallás. De fogadjuk el azt a fikciót is, hogy a zsidóság tekinthető tisztára vallásnak és a zsidó az asszimiláció útjára térhet, melyen számára az emancipáció törvénye a szemafort szabadra állította. És vonjuk le az emancipációs törvények óta eltelt évtizedek tanulságait.

Az antiszemitizmus néhány igen rövid fázistól eltekintve nemhogy csökkent, hanem folyton újabb erőre kapott, általánosabb lett, mert a 80-90-es évek liberalizmusának reakciójaként - részben gazdasági okok által is erősítve - a régi nemesi középosztályban is felszabadult a korszellem nyomása alatt addig virulenciájában visszafojtott antiszemita érzés. A zsidóság hálából és hódolatból is asszimilációjában elment már sok tekintetben faji jellegének szinte kasztrálásáig. Mégis azt látjuk, hogy a befogadó nemzet gerincét és többségét is kitevő keresztény társadalom a legasszimiláltabb zsidót sem fogadta magába. Ennek folytán úgyszólván két középosztályú társadalom van egy nemzet kebelén belül egymás mellett és egymással szembefordulva: keresztény és zsidó. Ahol a társadalom megoszlik, ott végtelen sok energiát emészt meg úgy az egyesülésre igyekvő, mint a bomlásra törő folyamat is.

Ezek az improduktív energiaveszteségek végeredményben a nemzet egységes erejét gyengítik és a társadalmi egyensúlyt veszélyeztetik. Méltánytalan is kívánni, hogy a befogadó nemzet keresztény társadalma teljes bizalommal engedje keblébe a zsidó vallású asszimilánst, akinek erkölcsi világnézete a keresztény hívő lelkének legszentebb alkotó elemét sérti, nehéz kívánni a keresztény társadalomtól azt, hogy leküzdje ellenszenvét, amely ellenszenvének lelki adottságát természetesnek kell találnia.

Az asszimilálás legkomolyabb törekvésétől áthatott zsidók állandó sérelme, amely sajtójukban annyiszor jut kifejezésre, hogy a befogadó nemzet minden más fajtabélit, kivéve a zsidót, annyira közel enged magához, s magába olvaszt, hogy az idegen fajtabeli már második generációjában nemcsak teljes őszinteséggel vallhatja magát a befogadó nemzet fajiságával azonosnak, hanem ezen testi és lelki viselkedésének igazságát és őszinteségét a befogadó nemzet törzs-részének esze ágában sincs kétségbevonni. Ennek oka és magyarázata az erkölcsi világnézet azonosságában rejlik. A befogadó nemzet társadalma könnyebben teszi túl magát a faji előítéleten, mint a vallásin.

Másrészt az idegen nemzetiségű vagy fajtájú, de keresztény polgárt, az asszimiláció folyamatának teljességében: vagyis fajisága előbbi nemzetiségéből származó hagyományai és érzéskomplexumának teljes feláldozásában, elenyésztésében nem gátolja meg vallása. Nem is említve, hogy a keresztény vallású más nemzetiségűnek olyan tradíciói nincsenek, amelyek ősi eredetüknél, tömegüknél, zárt rendszerüknél fogva és szuggesztióikkal a lelki alkatára ütnék reá valamely faji impregnáltság bélyegét.

Történelmi tény, hogy a zsidóság az emancipációig a diaszpórában mindazon országokat, amelyben befogadták, csak vagyonszerzésre alkalmas területnek tekintette; hazájának soha, és ha üldözni kezdték, megmentőként fogadta az ország ellenségét is, és segítette a hódításban, ha annál türelemre számíthatott.
Mindazokat az indító körülményeket, amelyek a befogadó nemzet elleni érzésre és mozdulatra vezettek a múltban, ma is szolgáltatná a zsidó vallás, csak feltételezni kell a zsidóság olyan fokú üldözését, amely a zsidó fajiság önfenntartási törekvését sértené.

Hogy a világháborúban a hadviselő felek soraiban zsidók is álltak egymással szemben, nem jelent cáfolatot a fenti állításra. A történelem számos példát mutat fel arra, hogy a zsidók, akár mint szövetségesek akár mint zsoldosok is, harcoltak olyan tábor ellen, ahol ugyancsak voltak zsidó katonák. A háború nem zsidóüldözés. Zsidóüldözés az, ha a békében élő nemzet társadalma tör a benne élő zsidó társadalmi élete és vagyona ellen. A művelt keresztény államokban ilyen - úgynevezett pogromok - természetesen el sem képzelhetők, azokat a gój rend eleve kizárja, bár éppen a világháború után némely államba voltak kilengések, amelyeknek színezete pogromjellegű volt.

Lehetetlen nem észrevenni a zsidóság belső és külső megnyilvánulásában annak az ellentétnek, a torzító hatását, amely ellentét az emancipáció folytán megindult asszimilációs irány és a zsidó fajiság fenntartásán őrködő konzervativizmus között fennáll.

Őszinteség hiánya az európai országok zsidóságának gesztiójában az, hogy az asszimilálódó zsidóság önmagát felekezetté minősíti, hogy ezzel a gazdanépbe való faji beolvadása mellett demonstráljon. De az asszimilálódó zsidóságnak ez a fikciója senkit sem győzhet meg arról, hogy a zsidó vallás csak felekezeti és nem egyszersmind faji, sőt nemzeti elkülönődést, különcélúságot rejt magában. Nem győzi meg a fikció a gazdanépet, de magát a zsidóságot sem. Az asszimilálódott zsidóság maga is hipotetikusnak és nem realitásként érzi felekezeti jellegét. A zsidó vallás egy külön nemzeti múlt eleven erővel ható olyan elemeit táplálja, amelyek átnyúlnak az országhatárokon és a diaszpóra zsidóságát az emlékezés és érzés közösségével és azonosságával szerves egységbe kapcsolja össze.

Az asszimilálódó zsidóság, prominens tagjait - a múltból és a jelenben is - más vallásfelekezetre való áttérésük után is mint zsidót tartja nyilván, kétségtelen bizonyítékául annak az érzésének, hogy a zsidót a keresztény vallás felvétele dacára is fajtájához tartozónak tekinti, így érez az egyes zsidó, ez a felfogás és érzés ütközik ki az asszimilálódó zsidóság sajtóorgánumainak megnyilatkozásaiból is. (A kitért Vámbéry Ármin apoteózisa, a "Zsidó Szemle" 1932. március 21-i számában.)

Heinével, Disraelivel büszkélkedik Európa minden zsidósága, pedig mint keresztények tértek meg őseikhez. Az asszimilálódó zsidóság minden közületi orgánuma hivatalosan is tartja a rokonságot, ha másként nem, a román és lengyel, valamint palesztinai segélyezések alkalmaiból - a világ egész zsidóságával.

A zsidó kozmopolitizmus merőben más, mint a katolikus egyház nemzetközisége. A katolikus egyház tényleg kozmopolita, mert a világ minden keresztényét valláserkölcsi egységbe foglalja össze. A zsidóság azonban, mihelyt összetartozandósága egy országközi szervezet révén jut plasztikus érzékeltetéshez, már nemcsak vallási egységet tükröz vissza, hanem a közös nemzeti múlt, faji sajátságok, s a családi életben megnyilvánuló tradíciók azonosságát, közös faji öntudatot, egy történelmi faj közös öntudatát.

Az egész világ zsidósága vallása révén nem is kozmopolita jellegű, hanem ép az ellenkezője: az egyes országokban felekezetként mimikrizálódott zsidóság az országok közötti áthidalásaival, szellemi, érzésbeli érintkezésével egy történelmi faj közösségének revelációja, melynek kollektív megnyilvánulásaiban voltaképpen egy nemzet atavisztikus aspirációi lappanganak.

Az asszimilálódó zsidóság önáltatását, amellyel önmagát vallásfelekezetként tekinti - időnként e szerepéből azonban kiesik és önfeledten fajiságára ébred - már saját "felekezeté"-nek kebelén belül kompromittálja a zsidó ortodoxia, sőt a nem ortodox cionista zsidóság is.

Az ortodoxok ideológia nélkül, az ősi zsidó nemzeti élet tradicionális külsőségeinek pontos megőrzésével és gyakorlásával, a szigorú elkülönődéssel, a cionisták pedig ideologikusan, sőt propagatív úton nyíltan hirdetik a zsidóság önálló faji mivoltát. A cionisták odáig mennek a faji jelleg kidomborításában, hogy a zsidóságban különválasztják a rituális és valláserkölcsi kötelmeket és mozgalmuk tárgyát és tartalmát megjelölik: fenntartani a zsidóság történelmi múltjából épségben fennmaradt zsidó nemzeti öntudatot.

Az őszinteség hiánya az asszimilálódó zsidóságot hozza kényelmetlen helyzetbe. Éreznie kell, hogy teljes és fenntartás nélküli asszimilálódásának akadálya a vallása. De ettől a csökevénytől minden mélyebb vallási meggyőződésének hiánya mellett is, nem válik meg.

2. Faj vagy vallás?

Az asszimiláns zsidóság tagadja, hogy a zsidóság faj. Csak vallásfelekezet.
Renan tudományosan alátámasztja ezt az álláspontot ("A zsidó faj és zsidó vallás" című előadása a Saint-Simon-körben 1883-ban). Kifejti, hogy a zsidóság annyi keveredésen, ojtáson, felszívódáson stb. -n ment keresztül, hogy ős faji jellegét meg nem tarthatta. Mások kifejtik, hogy amit zsidó típusnak tartanak, az sem az, pl. a jellegzetes görbe orr inkább árja jellegzetesség (Lombrozo). (Mintha a zsidókérdés azon múlna, hogy a görbe orr szemita vagy árja jellegzetesség-e?)

Renan példákkal illusztrálja azt az állítását, hogy a zsidónak tartott jellemvonások nem fajiak, hanem azonos sors és életmód, a gettó által kifejlesztett jellemvonások. (Hivatkozik a mohamedán szírek és az elnyomott szírek közti különbségre. Az elnyomott szír éppen olyan félénk, mint a gettó zsidója stb.)

Ez az argumentáció azonban eredményében nem jelent semmit, mert belőle az is következik, ami különben természettudományi és történelmi tény is, hogy tulajdonképpen nincs is tiszta faj sehol, az államalkotó nemzetek sem azok. Hiszen azok is vettek fel idegen elemeket még letelepedésük előtt, azután is, hódítás és hódolás során. Nincs francia, nincs angol, nincs egyetlen nemzet testében sem tiszta faj, legfeljebb csak őstörténetileg lehet visszamenni addig, ahol a faj még tiszta volt.

Maguk az asszimiláns zsidók ugyanezt mondják, azzal a faji védekező mozgalommal szemben, amely az egyes nemzetek társadalmán belül ellenük irányul. Az asszimiláns zsidók azt állítják, hogy éppen oly jó magyarokká (Franciaországban franciákká) válnak az őket befogadó nemzet testén belül, mint amilyen igazi magyarrá vált az a sok szláv és német, sőt olasz is, akiknek magyarságát ma senki sem vitatja. Ez igaz is mindazokra az idegen eredetű elemekre, akik az államalkotó fajba társadalmilag is beleolvadtak. De nem áll a zsidóságra. A többi idegen elem megszüntette minden kapcsolatát, fajilag úgy, mint ideológiailag, az ő fajával vagy nemzetségével. Aki ezt nem tette meg, az nem is olvadt bele a befogadó nemzetbe, arra a zsidó sajtó is azt mondja, hogy pánszláv, pángermán érzelmű, nem magyar.

A zsidóság tehát azáltal, hogy önmagába olvasztott történelme során, a történelmi idő alatt idegen fajokat, - tette ezt békés, vagy erőszakos úton - külön faji mivoltát el nem veszítette, mert a faji jelleget nem csupán a fiziológiai vagy biológiai differenciák teszik, hanem a külön faji öntudat is. Ez a faji öntudat lehet lappangó, virulens és lehet teljesen tudatos is (például a cionistáknál). De mindaddig megvan minden zsidóban, és akadálya a befogadó nemzet testébe való minden fenntartás nélküli beolvadásnak, amíg ugyanoly zsidónak tartja és érzi a francia vagy a német zsidót, mint önmagát, amíg a befogadó nemzet keretén kívül tud egy másik keretet, amelybe tartozónak érzi magát. Az érzés intenzitásának foka teljesen közömbös. A lényeg, hogy van, és adandó okkal és alkalommal ez a fok emelkedhet.

Amily kétségtelen, hogy a kereszténység nem faj, hanem csakis vallás, olyan kétséges, hogy a zsidóság nem faj, hanem csak vallás.

3. A zsidókérdés nem politikai, hanem társadalmi probléma.
"Nemzeti kérdés nem azért van. mert nemzetiség van. hanem mert az illető nemzetiség elhelyezkedése nehézségekbe és akadályokba ütközik". (Dr. Simon Lajos: "Hova vezet a zsidók útja".)

Ez a cionista érv nagyon távol esik a zsidókérdés megoldásának problémájától. Majdnem minden állam heterogén nemzetiségekből áll. A nemzetiségekkel lehet az uralkodó nép a legjobb egyetértésben. De ilyen értelemben nemzetiség alatt valamely földrajzi terület idegenajkú népességét értjük. Ahol tehát a közigazgatás és a közoktatás a nemzetiség nyelvi és sajátos nemzeti igényeihez alakítható annál az adottságnál fogva is, mert ez az idegenajkú népesség egy tömegben, összefüggő területen él. De ha a zsidó: nemzet, faj, külön nép, külön nemzetiség, hogy volna kezelhető közigazgatásilag nemzetiség gyanánt?

Hiszen sehol sem egy összefüggő földrajzi területet foglal el valamely állam határán belül, nem alkot sehol területileg is körülhatárolható komplexumot, hanem az egyes országokban is rapszodikusan elszórva él és mindenütt a társadalom testébe ékelődött. Minthogy e szerint politikai értelemben kezelni szokott nemzetiségnek a zsidóság nem kezelhető, s minthogy maga a zsidóság a politikai jogokhoz sem mint nemzetiség, hanem mint felekezet jutott minden civilizált államban, problémája sehol sem politikai, hanem mindenütt társadalmi. Az állam, törvényeinek egyenlő mérvű alkalmazásánál fogva nem antiszemita, mint ahogy nem nemzetiségellenes, nem antigermán például Magyarországon a nemzetiségként elhelyezkedett németséggel szemben. Az állam az ő magatartását a nemzetiségekkel szemben törvényben írja elő és az így szabályozott magatartás a törvény erejénél fogva tárgyilagos. De a társadalomnak nincsenek írott törvényei és a társadalom viselkedése a testébe ékelődött idegen elemekkel szemben a felkeltett érzéseken, tehát szubjektív alapon nyugszik. A keresztény társadalom ezért antiszemita abban az államban is, amely a zsidókat emancipálta.

Ugyanígy kialakulna társadalmilag az antigermanizmus is, ha a németajkú állampolgárok zöme nem különődne el összefüggő földrajzi helyeken és ott nem volnának közigazgatási alapon egységesen kezelhetők, hanem szerteszórtan ékelődnének bele a magyarság társadalmába tömegesen és mégis egyéni prepotenciával, úgy, hogy a magyar társadalommal szemben idegenségüket nemcsak fel nem adnák, de azt tüntetően, vagy erősen kihangsúlyoznák. Mikor a Habsburgok germanizáló politikája tűzzel-vassal elnémetesíteni akarta a magyar nemzetet és az országot teleszórta német beamterekkel, akik nyelvükkel, kultúrájukkal idegenek voltak és idegenek is akartak maradni, azonfelül a hatalom birtokosai is voltak, az egész ország népén eluralkodott a németgyűlölet.

Ha a zsidóság nem volna pénze révén hatalom birtokában, a kialakuló és kialakult intelligenciája nem alkotna a magyar középosztállyal szemben egy külön versenyt futó középosztályt, amelynek lelkülete azonfelül az övével szemben idegen, az antiszemitizmusnak ma hiányzana egyik igen nagyjelentőségű motívuma.

4. Világnézeti uralom.

A kultúrvilág keresztény világnézetét óriási felületen sérti a zsidó - ellentétes - világnézet. Ezért is folytonos, széles dimenziója, intenzív (egyénenkénti) a zsidó-kérdés. Volt református-kérdés is. Eretnek-kérdés is. Mészárolták a hugenottákat, albigenseket, waldenseieket. Sőt Angliában üldözték később a katolikusokat, ott tehát volt katolikus-kérdés is. Ezek azonban csak addig voltak, amíg a dogmák különbségét elviselhetetlen világnézeti különbségeknek érzékelték a hatalmi tényezők, amíg az államnak vallása is volt, amíg az uralkodó és az egyház együtt uralkodtak a népen (azaz világnézeti uralom volt).

Ma már nincs közvetlen szerepe az uralkodónak, az egyháznak, az államnak a világnézeti kérdésekben. Ma már az állam feladta a világnézeti kérdésekbe való beavatkozást, mindinkább a gazdasági életbe avatkozik. (Kivéve a hitlerizmust és a fasizmust, a kommunisztikus, tehát a mai állam-, és a mai társadalomellenes világnézetek mozgalmai ellen való állásfoglalást és harcot, és kivéve természetesen a szovjetet, mely világnézeten épül, és az összes többi világnézet antagonizmusa.)

ELSŐ RÉSZ.

A ZSIDÓKÉRDÉS A NEM ZSIDÓK RÉSZÉBŐL: ANTISZEMITIZMUS.

1. A zsidó faji elfogultság.

A látókör elsősorban faji örökség. Sokezer éves tradíciók determinálják. Azért korlátolt és szűk. A faj látókörében az ember a fajnál kezdődik és a fajnál végződik. Az egész emberiséget átfogó szolidaritás ezért nincs. S ezért utópia az örök béke is. A faji látókör bontja meg minduntalan az emberi összetartozás érzését.

S egy faj - országvonalon belül - zárt egységként ékelődik idegen fajba, s faji - szűk és exkluzív - látóköréhez görcsösen ragaszkodik, a faji háború társadalmi területen pusztít emberi és erkölcsi értékeket. Az antiszemitizmus helytelen elnevezés. Mert feltételezi a zsidóság teljesen passzív szerepét e folyamatban. Ez tévedés. Amely faj a másikkal való keveredést, vagy pláne összeolvadást a hozzáférhetetlen valláserkölcs blokádja alá helyezi, az az emberi összetartozás érzését a legsajátabb módon, formailag és eredményében csak saját fajára korlátozta. Ezzel minden társadalmat, amelyben él, maga ellen provokál.

Az antiszemitizmus tehát, ha eszközeiben nem is - mert ugyancsak vét a tiszta emberi összetartozás érzése ellen - társadalmi folyamatában a zsidóság faji elfogultságának és korlátoltságának a reakciója.

2. Az "idegen" föld.

A "kiválasztottság" öntudata a zsidót fölébe helyezte az autochton népnek, akit nem érzett magával egyenrangúnak, s akit vagyonával együtt - tárgynak tekintett. Tárgynak, amely számára a megélhetés forrása. Közömbös, hogy a forrás kizsákmányolása milyen formák között, milyen mértékig történik. S a mérték olyan is lehetett, hogy az autochton nép életnedve is kimerült.

A "papi nép" öntudata természetes érzésként nevelte a zsidóban az igényt, hogy a többi nép az ő eltartásának eszköze. Róla a többi nép révén az Isten gondoskodik, - a népek akarata ellenére is - megadván a zsidónak a szellemi fölényt, ami a népek kihasználásához szükséges. A zsidók országában a papi nemzetséget, a levitákat is eltartotta a nép többi része, a többi törzs.

A diaszpórában: a zsidóság egész összessége Isten papi népe, az egész nép hivatása a papi hivatás. Minden zsidó első kötelessége e "hivatás" teljesítése. Ezért mindegyiknek a főfoglalkozása a talmud tanulása. Aki erre a többinél különösebb hivatottságot érez, azt még maguk között is ellátják a szükségesekkel, felmentik az alól, hogy önmagáról gondoskodjék.

A diaszpóra földrajzi helye - nem hazájuk - idegen népek, pogány népek földje. Nekik csak annyi a közük hozzá, hogy e földön élnek, - ha ott a megélhetés, a talmuddal való foglalkozás minél kevesebb megrövidítése nélkül - megszerezhető. Nem kívánnak testvériesülni az autochton néppel, - ezt vallásuk szigorúan tiltja - az autochton nép hazáján sem kívánnak osztozkodni, mert a "haza" közös érzése már a zsidó vallás, a zsidó tradíciók rovására foglalna teret a zsidó érzésvilágában.

Visszavágyódnak az ősi hazába, Cionba. De nem a saját munkájuk révén, hanem majd isteni beavatkozás, a messiás fogja őket Jeruzsálembe visszavezetni. Ez nagy megdicsőülés lesz, mely az idegen népek között őket ért minden megaláztatásért bőséges és diadalmas kárpótlást fog nyújtani.

A diaszpóra földjei, országai és népei - addig is - az isteni gondviselés eszközeiként nyújtják számukra az anyagi létet, hacsak lehet: jólétet, vagyont, gazdagságot, ami kiválasztottságuk folytán őket - addig is - megilleti.

A "kiválasztottság" és a "papi nép" tényének tudata - e fogalmi és tudati tények - nem is idézhettek elő mást, minthogy a zsidóság a diaszpóra minden helyén és időpontjában a földet és az embereket, az országot és népét idegennek tekintette. Sohasem célnak, vágynak, beteljesülésnek, hazának. Soha testvérnek: közös sorsban, közös akaratban, hanem tárgynak és eszköznek, módnak és alkalomnak, a befogadó népnek merőben idegen "hivatás" betöltéséhez szükséges jólét megszerzéséhez.

3. Népösztön az antiszemitizmus alapja.

Miként valószínűleg Ukrajnában is a pogromistákat a népi rétegek emelték a nemzeti hősök piedesztáljára, bizonyára a Horst Wessel-induló antiszemita motívuma, a zsidó-mészárlásra buzdító felhívás sem filozófiai elmétől származik. A zsidóellenesség ebben a brutális formájában népi motívum, bár hangsúlyozni lehet, hogy a népi érzéssel a német polgárság és a társadalomnak még magasabb rétegei is egyetértenek, legalábbis lényegileg, - ha az aktivitás formájában nem is.

A zsidókérdés megoldásának ezek az embertelen megnyilvánulásai, melyek egyenesen a zsidók megsemmisítésére tüzelnek és indítanak is, jellemzők arra az érzületre, amelyet a zsidóság mindenütt kivált a környezetéből. Nemcsak idegen marad a környezete számára, - ami hiszen minden igyekezetét is képezi, mert az ő elkülönődésének motívuma az, hogy a környezet az ő számára idegen és nem is lehet soha más, - hanem gyűlölt ellenség érzését kelti környezetében. A belső ellenségét, aki annál fokozottabban gyűlöletet kelt, mert közigazgatási védelemben részesül és a nép érzése szerint állandó alattomos aknamunkát végez, mely ellene irányul, s amelyet neki látni és tűrnie kell.

A néplélek törvényei közé tartozik az a jelenség, hogy hamar ellenségnek érzi az idegent. Az idegen iránti érzés átmenetileg és futólag közömbösségben jelentkezhet. De ezt könnyen váltja fel a gyűlölet. Az az idegen, aki a gazdanép ősi, hagyományos vendégszeretetét merev elzárkózással, tartózkodással, megkülönböztetéssel, elkülönődéssel viszonozza, - melegség, összeolvadás, testvéri egyöntetűség, a környező szokások tisztelete és átvétele helyett, nem válthat ki más érzést a környező gazdanépből, mint az ellenséges idegen iránti érzést: a megvetést, az ellenségeskedést, a gyűlöletet. Vesztett háború után az antiszemitizmus a legbrutálisabb kitörésekben kirobban. Ez is arra mutat, hogy a gazdanép a zsidóságot úgy tartja nyilván, mint egy belső ellenséget, akivel időnként, elkeseredése pillanataiban leszámol. A népösztön, mely minden egyéb téren csalhatatlan, éppen a zsidósággal szemben volna tévedésben? A nép szellemi kiélésű rétegeit el lehet kábítani ideologikus szuggesztiókkal, melyek paralizálják időlegesen az ösztönös önvédelmi reflexiót, a nemzeti érzést. De a nép ösztönei ilyen kábulatok zavaró hatásainak nincsenek kitéve.

Bizonyos, hogy az az életforma, - külső gesztió és lelki szerkezet - amelyben a zsidóság az ő külső és belső életét a gazdanépek testében éli, a keresztény népek számára idegen, illetőleg - ami a népi megérzésben ezzel egyenlő - ellenséges jelenség. Hogy miért nem sikerült a zsidóságnak évszázadok lefolyása alatt sem a nép vonzalmát megnyerni, most alaposan nem kutatom, de én a tömegnek érzelmében osztozom anélkül, hogy szégyenleném magamat, ebben a társaságban lenni. (Bismarck egy nyilvános beszédéből.)

4. Az antiszemitizmus fogalmi meghatározásához.

A keresztény sajtóorgánumok a keresztény Magyarország orgánumaként hirdetik magukat. A "keresztény Magyarország" nem a pogányság, hanem a zsidóság antitézise, benne van az az állítás is, hogy a sajtó többi része "zsidó" sajtó, amely nem az igazi, a keresztény Magyarországot, hanem a "zsidó" Magyarországot képviseli. E szerint: az antiszemitizmus jelenti a kereszténységet, a hazafiságot, a magyarságot; a magyarság igazi érdekeinek képviseletét és a keresztény erkölcsöket. Az ellenfél - a zsidóság és sajtója - az idegenséget (mert önös. külön faji érdek szolgálatában áll), a nem keresztény erkölcsöket, a zsidó erkölcsöket, a keresztény világnézettel merőben ellentétes, azt tagadó világnézetet.

A keresztény világnézet és a keresztény, tehát az igazi magyarság hangoztatása: politikai, gazdasági és erkölcsi program. Egyben hadüzenet a zsidóság felé, mely mind ennek az antagonizmusa. Az antiszemitizmus fogalmában három tényező ismerhető fel:

1. A szenvedélyesség, amelyet a keresztény hívőkben a Krisztus megfeszíttetése miatti bosszú érzése táplált.

Az antiszemitizmusnak ez a rugója alogikus, mert dogmaellenes. A pár excellence vallásgyűlölet azonban sohasem volt kiengesztelhetetlen. Mert minden megbocsáttatott a zsidónak, ha felvette a keresztény hitet. És voltaképpen csak metafizikai célzatú lehetett az a bosszú, amely nyomban hevét veszítette, elcsitult, mi több: testvéri érzéssé változott, mihelyt a zsidó nem testét, hanem a lelkét, hitét változtatta. Kétségtelen viszont, hogy a Krisztus halála miatti bosszúérzésnek ez a metafizikai jellege nem volt tudatos. A nép a zsidókban a Krisztus-gyilkosokat látta, utódaikban azok utódait gyűlölte. Voltak királyok, akik ezen a címen külön adót fizettettek a zsidósággal (adó címén a Júdás bérét kellett visszafizetniük). És még ma is aktív a keresztény hívőben a zsidógyűlölet e tényezőjének öröklött beidegzése.

2. A zsidóság mindenkori magatartása, elkülönődése, idegensége és népi foglalkozása az uzsora is, külön gyűlölet-reakciókat váltott ki. Ezek robbantották ki a pogromokat. S ezekből alakult ki később a kapitalisztikus rendszer nyújtotta kisajátítási lehetőségek (zsidótlanítás) révén a gazdasági antiszemitizmus.

3. A valláserkölcsi fejlődés különbözőségének morális és vallási eredménye, a világnézeti ellentétnek terméke: a társadalmi antiszemitizmus.

Mindegyik tényező egymást erősíti és együtthatásuk alatt e kategóriák külön-külön is mélyebb intenzitáshoz jutnak.

5. A "legsötétebb" középkor és az inkvizíció.

A spanyolországi erőszakos térítések nem származtak sem faji, sem társadalmi gyűlöletből, hanem tisztára vallásgyűlöletből. Ha a faj ellen irányult volna, mindenütt a zsidóság azonnali elüldözéséhez vagy távoltartásához vezetett volna. A faj-gyűlölet nem lett volna összeegyeztethető azzal az általános középkori erőszakossággal, amellyel a zsidókat a keresztény vallásra megtéríteni kívánták. Az a zsidó, amelyik megtérítése után fenntartás nélkül, "zsidózás"-ba való visszaesés nélkül, szívvel-lélekkel keresztény lett, még a következő nemzedéke előtt saját személyében tökéletesen beolvadhatott az őt felvett keresztény társadalomba és azon keresztül a nemzetbe. A társadalom befogadta és azonnal részesítette őt minden társadalmi megbecsülésben is. A kitért zsidó még könnyebben és hamarabb jutott kiváltsághoz, egyházi vagy állami tisztséghez. Főúri dinasztiát alapíthatott. Élvezte a nemesség és a király, meg az egyház legteljesebb bizalmát.

Ha a társadalmat élő organizmusnak fogjuk fel, meg kell állapítanunk, hogy teljesen hamis az a beállítás, mely a középkor magatartását úgy tekinti, mint a zsidógyűlölet paroxizmusát. E beállítás szerint a középkor halálra üldözte a zsidót. Az erőszakos térítések és mindazok a kegyetlenségek, amelyek ezek körül a térítések körül történtek, nem ezt bizonyítják, hanem az ellenkezőjét. Nem a zsidót gyűlölte a középkor, hanem a zsidó vallást, a zsidó krisztustagadását. Az erőszakos térítés, a zsidó üldözése és gyötörtetése mind, mint eszköz azt a célt szolgálta, - a keresztény világ teljes tudatossága mellett, - hogy a zsidó olvadjon bele a keresztény világba. Az ember és a társadalom nem fogadja kebelébe azt az egyént vagy fajtát, akit, vagy amelyet gyűlöl. Nyomban megszűnt a zsidó ellen a keresztény gyűlölete, ha az a keresztény vallásra tért és valósággal, nemcsak külsőleg, kereszténnyé is lett.

Az az erőszak tehát, amit például Spanyolországban állam és nép törvénnyel és népítélettel a zsidóság áttérítésében kifejtett, nem volt antiszemitizmus. Az inkvizíció intézménye sem irányult a zsidóság ellen, sőt ez az intézmény még az erőszakos áttérítés eszköze sem volt. Az inkvizíció büntető hadjárat volt azok ellen az áttért zsidók, azok a marannusok ellen, akik csak álkeresztények voltak és titokban a maguk vagy elődeik által elhagyott zsidó vallást gyakorolták és ilyként a keresztény egyházat megfertőzték, aláaknázták. Az inkvizíció intézménye a dogma szerint a kereszténység felvétele által eltörölhetetlenül kereszténnyé vált, de a zsidó szellemű és zsidó életmódot folytató keresztények ellen létesült és küzdött hosszú évszázadokon keresztül. Az inkvizíció a keresztény egyház fekélyét akarta kiirtani. Az eretnekséget üldözte, mert elviselhetetlennek érezte, hogy éljenek az egyházban olyan keresztények, akik a zsidóság törvényeit, a zsidóság évezredes szokásait tartják, a zsidó rítusnak hódolnak a kereszténység felvétele után is. A keresztény egyház az inkvizíció révén a kebelében lappangva élő zsidó szellemet, a zsidó vallás heretikus csökevényét akarta - öncsonkítás útján is, mert hiszen már az egyház tagjait üldözte és pusztította - kiirtani.

Az egyház és a keresztény szellemű állam önvédelme volt az inkvizíció, amelynek természetesen módjában állott ezt a védelmet a legkegyetlenebb támadással végrehajtani. Nem tudjuk, mennyiben voltak tudatában azok az egyházi férfiak, akik az erőszakos térítés gyakorlatát a zsidósággal szemben bevezették vagy helyeselték, - annak, hogy Maimuni egy responsuma óta, mely a Talmudba felvétetett, a zsidó, ha ezzel életét menthette meg, áttérhetett. És annak, hogy ez áttérés után a zsidó csak álkereszténnyé vált a talmudi felfogás szerint, vagyis a zsidó ilyként megtéveszthette a keresztény társadalmat.

Amily súlyos elvetés volt a zsidó vallás gyűlölete folytán a kereszténység részéről az erőszakos térítés, legalább oly felelősség terheli a talmudi szuggesztiót az inkvizíció üldözéséért, amely az álkeresztények ellen irányult. Ha a zsidó megmenthette az életét a keresztény hitre való áttéréssel, súlyos morális felelősséget vállalt a talmudi hely és a talmudi szellem akkor, amikor a kereszténnyé lett zsidót a kereszténység látszata alatt a zsidó vallás törvényeinek további betartására kötelezte és ezáltal az életét megmentett zsidót arra bírta, hogy olyan életmódot folytasson, amely egyrészt alattomos és kétszínű, másrészt az egyén és családjának életét szünet nélkül veszélyezteti.

Ha tárgyilagos és a vallási elfogultságtól teljesen ment ítélőszék elé visszük a középkor inkvizíciójával kapcsolatos kérdések revízióját, nem látjuk fenntarthatónak az inkvizícióval szemben elfoglalt úgynevezett humanisztikus nézőpontot. Az erőszakos térítés kétségtelenül súlyos bűn volt a lelkiismeret szabadsága ellen. Ugyanilyen bűnnek tartjuk azonban azt a szuggesztiót is, a zsidó bölcsek Talmudon keresztül gyakorolt szuggesztióját, amely a pillanat mártíriuma helyett az élet további kockázatát sugallta, olyan kockázatot, amely képmutatással, alattomossággal, a felkeltett bizalom kijátszásával, csupa férfiatlan magatartással, jellemtelenséggel járt.

Az inkvizíció működésénél sokkal inkább antiszemitizmus lényegileg a modern kor keresztény társadalmának magatartása a zsidósággal szemben. Az egyháztól függetlenített állam magáévá tette az összes egy-Isten hitű vallásokat, ezeket a vallásokat mind recipiálta. Az állam impériumától elválasztott keresztény egyház elveszítette fizikai hatalmát, és ezzel az eszközt arra, hogy az "egy akol, egy pásztor" elvét, a hitegységesítést erőhatalmi úton valósíthassa meg.

Amíg az egyház az erőszakos térítés politikáját gyakorolta, ez kényszert jelentett a keresztény társadalomra is, a zsidó áttértek befogadásának a kényszerét. Bár már említettük, hogy a keresztény társadalomra az egyháznak ilyen kényszert alkalmaznia sohasem kellett, mert a keresztény társadalom a legújabb időkig, az antiszemitizmus kora előtt csak a vallását gyűlölte a zsidónak, az áttért zsidót minden fenntartás nélkül befogadta. Az antiszemitizmus kora előtt tehát a keresztény társadalom semmi reakciót az áttértek asszimilációjával, befogadásával szemben ki nem fejtett. Ennek a befogadásnak, az áttértek tökéletes hitbeli asszimilációjának akadálya azon időkben nem is a befogadó keresztény társadalomnál jelentkezett, hanem az áttérteknél, akiknél a zsidó vallás hitbeli és rituális kötelékeit az erőszakos áttérés ténye el nem szakította.

A mai megtérteknek a keresztény társadalom teszi nehézzé a beléje olvadást. És pedig azzal az ellenszenvvel, amivel érez a zsidó ellen még akkor is, amikor az már felvette a keresztséget és bebocsátásért jelentkezik a keresztény társadalomba. Ez már antiszemitizmus. A középkor vallásgyűlöletének több mint csökevénye: folytatása a gyűlöletnek a faj ellen, mely évezredeken át elválaszthatatlan egységet jelentett a gyűlölt vallással.

6. A vallásháborúk élő emléke.

Amíg az emberiség gondolatvilágát a vallási képzetek alkották és cselekvését a hit szuggesztiói irányították, addig a vallásháborúk szünet nélkül követték egymást. A hódító mindig az egyház katonája volt, és a hódítás vallási jelszavak zászlói alatt folyt. A középkor történelme a félhold zászlajának lehanyatlásáig semmi egyéb, mint a vallásháborúk végeszakadatlan sorozata. A nyugati és a keleti kereszténység küzdelme egymással az áriánus skizma után, keresztes hadjáratok a törökökkel, majd katolikus és református népek egymás ellen fordulása, mind-mind a vallási türelmetlenség megnyilvánulásai.

A népek mindig fegyvert ragadtak egymás ellen és a másiknak a megsemmisítésére való törekvés számára mindig kitermelte a kor a maga vezérlő gondolatát. A vallási fanatizmus a vallásháborúkkal kiélte magát. A vallási vakbuzgóságot a vallási közöny váltotta fel. A történelem olyan új fejlődési periódusokat mutat, amelyekben a vallási világnézet különbözőségéből folyó energiákat új energiaforrások, a gazdasági és a faji öntudat, s az ezekkel járó érdeklődési körök paralizálják. A vallásháborúk eleven emlékét és azt a mentalitást, amiből sarjadzott, egyetlen élő népi-rekvizitum tartja ébren a haladó népek tudatában: a zsidóság. Mint örökké élő szemrehányás folytatja ugyanazt a gesztiót a kereszténységgel szemben, amellyel évezredeken át provokálta a vallási fanatizmus türelmetlenségét és üldözési szenvedélyét. A mártíromság pózában megmeredve hívja fel magára az üldözők utódainak figyelmét és izgatja azok atavisztikus ösztöneit. Szembeszállva a természetes fejlődés törvényeivel, népi életformájában jelen időben szemlélteti azt a múltat, amely már csak egyetlen formában bírhat létjogosultsággal: mint történelmi emlék.

7. Az antiszemitizmus egyik eleme: félelem a talmudi kultúra infekciójától.

Minden öntudatos hazafi félti nemzetét idegen népi- és kultúrbefolyástól. Félti a nemzet egyéniségét, karakterét, fél a nemzet államfenntartó erejének inficiálásától. Ez a félelem, amely a mai antiszemitizmusban megnyilvánul, a vallási antagonizmus és elfogultság mellett az antiszemitizmusnak egyik komoly és kezdetben inkább ösztönös tényezője. (Később az ösztönösség rugója is már öntudatossá válik.) Minthogy a zsidó a vallásával egy idegen népi kultúrát tart fenn, mely képtelenné teszi őt arra, hogy a befogadó nép kultúrájába fenntartás nélkül, tökéletesen beolvadjon, mindig kiváltja az antiszemitizmust. A vallási ellentét is komoly alapja az idegenkedésnek, de nemzetellenesnek a zsidót előbb-utóbb mindenütt: a vallásának köpönyege alatt viselt, penetránsul idegen kultúrájának kisugárzásai miatt tekintették. (Már Tacitus, Seneca, stb. és a mai antiszemiták.)

MÁSODIK RÉSZ. AZ ANTISZEMITIZMUS ZSIDÓ SZEMLÉLETE.

1. Freud Zsigmond pszichoanalitikus magyarázata az antiszemitizmusról.

Sigmund Freud egy beszélgetés alkalmával felállította a következő tételt: "Nem Krisztus keresztrefeszítését nem bocsátják meg a zsidóknak a népek, ezzel ki tudnának egyezni; magának Krisztusnak a személye az, amely őket antiszemitákká teszi. Nem akarják ezt az Istent, aki minden ösztönükkel szemben áll, s bosszút állnak a zsidókon azokért az elnyomásokért és az ösztönök kielégítésének a feladásáért és azokról való lemondásért, amikre mindre, mindre Krisztus tanai őket kényszerítik". - "Ennek a pogányellenes és természetellenes hitnek a rájuk való kényszerítését képtelenek Középeurópa népei a zsidóknak megbocsátani".

A középkorban, sőt egészen az újkor biblia-kritizáló tudományáig még az úgynevezett műveltek sem tudtak arról, hogy Jézus valójában zsidó származású volt. Az evangélium idevonatkozó származástana dacára sem. Istennek imádván őt, semmi realitással nem bírt Jézus származásának történeti része, hogy emberi alakban hol látta meg a napvilágot. A keresztény üdvtörténetben Jézus és egész családja a keresztény tudatban külső mez gyanánt hordta a zsidó jelleget. Minél inkább erősödött a keresztény egyház, annál inkább távolodott el ez a jelleg a keresztény népek tudatában a zsidó népből való származásnak reális tényként való felfogásától.

A Freud-féle pszichoanalízis szerint tehát a zsidógyűlölet voltaképpen és lényegileg, eredetében és az ősi népi lélekből kielemezve semmi egyéb, mint a még ma is pogány népeknek ilyen formában, lelkileg konzervált Jézus- és kereszténység elleni gyűlölete. Említésre méltó, hogy Freud e paradoxonját német emigráns írók - apologéták - használják fel írásukban, hogy ezzel a kétségtelenül tekintélyes irodalmi segítséggel a Harmadik Birodalom antiszemitizmusát antikrisztianizmussá, Krisztusgyűlöletté bélyegezzék, azonosítván a többi nyugati nép előtt ilyként a zsidóság elleni támadást a kereszténység elleni támadással.

Németországban azonban a Krisztus személyét és a kereszténységet profanizáló támadásoknak filozófiai tradíciója van. Elsősorban Kant filozófiájában, amely személyi támadó él nélkül az isteni kinyilatkoztatást alapjában veti el, majd Nietzsche filozófiájában, aki már a kereszténység elleni támadásának középpontjába és a támadás célpontjául egyenesen Krisztus személyét állítja bele.

Kant antiszemita volt anélkül, hogy keresztényellenes lett volna, Nietzsche kereszténység- és Krisztus-ellenes volt anélkül, hogy antiszemita lett volna. Hitler keresztényellenességét Nietzschével, az "Übermensch" filozófiai megteremtőjével támasztja alá és politikájának, kormányzati rendszerének tengelyébe az antiszemitizmust állítja. A református német nép vallásalapítója Luther Márton, szenvedélyes zsidógyűlölő volt, azt azonban mégis merész dolog volna állítani róla, hogy zsidógyűlölete voltaképpen antikrisztianizmus és antikrisztusi lett volna.

Látjuk tehát, hogy a német nép antiszemitizmusának Lutherben és Kantban olyan szövegezőik voltak, akik közül az első a legmagasabb hit- és vallásbeli tekintély, az utóbbi pedig a legmélyebb filozófia szavával szól a vallási kedélyhez, illetőleg a legpallérozottabb értelemhez.

Ilyen múlt, ilyen tradíció, ilyen kedélybeli és dialektikai előzmények után pszichoanalízissel kutatni az antiszemitizmus lelki eredete után, naiv és komolytalan kísérlet. És ekkor még nem említettük egy szóval sem az antiszemitizmus gazdasági okait. A gazdasági motívumok mindenütt illusztrálják az antiszemitizmus azon mozgalmát, amely a zsidók gazdasági működésének eredményeként a zsidóság elleni vallási antagonizmust mindenütt szenvedélyes társadalmi és népi mozgalommá fokozták és fokozzák ma is. A Freud-féle pszichoanalitikus diagnózist a Harmadik Birodalom emigráns zsidó írói a germán és szláv népekre korlátozzák. Ezzel azonban már kompromittálják is az antiszemitizmus ez analízisét. Spanyolország és a többi nyugati állam népe se nem szláv, se nem germán, ezekről nem állítható, hogy a keresztény vallás reájuk erőszakoltatott. A spanyol és a francia nép fanatikus és mélyen keresztény vallásos kedélye még a reformáció elől is mindvégig elzárkózott, a népi lélek ez országokban teljesen felolvadt a keresztény vallás és Krisztus szellemében. Mind e nyugati országokban azonban élt és időnként kirobbant az antiszemitizmus.

Az antiszemitizmus eredetének pszichoanalitikus, klinikai magyarázata, amely az antiszemitizmust egyszerűen az antiszemita nép neurotikus betegségének kezeli, az antiszemita néppel mint beteggel foglalkozik, azt kiemeli a világból és a pszichoanalitikus klinikájának betegszobájába viszi, - azonos azzal az arrogáns állítással, hogy az antiszemitizmushoz, annak okaihoz mindennek és mindenkinek, kereszténységnek és magának Krisztusnak is kauzális köze van, de legkevesebb köze magának a zsidó népnek; sőt az antiszemitizmus voltaképpen a zsidó népen, mint közegen keresztül nyilvánuló kereszténység-(tan) elleni, sőt Krisztus (személy, tan megszemélyesítője) elleni elfojtott vak gyűlölet. Az antiszemitizmusban e szerint nincs semmi reakció a kontinuens zsidó magatartással szemben; a zsidóság teljesen ártatlan az antiszemitizmusban, semmi olyan jelenség, amely ezt az ő részéről idézi fel, tartja ébren és robbantja ki, nem foroghat fenn.

Napjaink német emigráns apologétái az antiszemitizmust lélektanilag és földrajzilag is a német népi lélekben lokalizálták, állítván, hogy a frank-gall uralkodók által a germánságra erőszakolt keresztény tanok és annak megszemélyesítője, Jézus tette a németeket zsidóellenesekké. Ez állítás szinte provokálja ez állítás ellentételét: az antiszemitizmusnak annyira közvetlen tárgyai a zsidók, hogy a zsidók elleni ez a közvetlen gyűlölet okozza és magyarázza a német nép mai Jézus-ellenességét.

2. A zsidóság kritikája a zsidókérdéssel szemben.

Arnold Zweig német emigráns zsidó író "Bilanz der deutschen Judenheit 1933" című könyvében a német nép antiszemitizmusáról azt állítja, hogy az egy neurotikus állapotú, megzavart elméjű nép aktív és passzív üldözési szenvedélyének a folyománya. Egy paranoiásnak (dr. Dániel Schreber) helyébe, - akinek könyvét ("Denkwürdigkeiten eines Nervenkranken" Leipzig) a paranoiás beteg gondolatmenetének forrásaként használja fel - egyszerűen a német népet teszi. Az antiszemitizmus e szerint nem egyéb, mint egy neurotikussá vált nép betegségének és pedig a paranoiának egy kortörténeti eleme.

"A paranoiás tudata mindig törést szenved azzal a valósággal szemben, amellyel önszeretetéből folyó okoknál fogva nem tud megbarátkozni A paranoiássá vált német népi tudat az elvesztett háborúért önszeretetéből kifolyólag képtelen önmagát felelőssé tenni, mást okol és így gyűlöletét az önkritika híján a külső világba vetíti, kiválasztván annak egy tárgyát. Ez a zsidóság, a zsidó világösszeesküvés. (Az emigrált író elfelejti, hogy a német nép antiszemitizmusa nem a most lefolyt világháború után keletkezett, hanem megvolt és kifejezésre jutott (Stöcker) a szedáni német győzelem után is. Kialakult pedig társadalmi úton, mert hiszen a vallási antiszemitizmus Németországban a reformációval nemcsak nem szűnt meg, de tekintélyi megerősítést nyert Luther részéről is.)

A neurotikus analógiát Zweig pszichoanalitikus "műveltsége" inspirálja és ez inspiráció szellemi hátteréből Freud Zsigmond alakjának körvonalai domborodnak ki, akinek, mint a lelkivilág Newtonjának, mint az újkor legnagyobb zsenijének Zweig, könyvében külön fejezetet szentel.

Ebből a neurotikus és pszichoanalitikus kompozícióból, az antiszemitizmus, a zsidókérdés e "beállításából" kitűnik, hogy a zsidó az önmagára vonatkozó kérdés, az örök zsidókérdéssel szemben tárgyilagosságra képtelen. Képtelen megérteni a gyűlöletet, amit kelt; pedig mindig és mindenütt felkelti. Az éles, analitikus, zsidó kriticizmus, amely minden más megnyilvánulással szemben a bonckés ridegségével működik, az antiszemitizmus okait sohasem valóságos medrében keresi, oda még bevilágítani sem képes. Mert képtelen önmagát és hibáit a saját tükrében felismerni, a más tükre által eléje vetített képet mindig torzítottnak nyilvánítja. Nem tudja leleplezni önmagát, még önmaga előtt sem, mert olyan szuggesztiókkal van terhelve, amelyeket ha felismerne, már meg is szűnt zsidó lenni. A német népet paranoiásnak állítja antiszemita érzése és magatartása miatt, állítván, hogy a német nép olyan elmebeteg, aki a saját hibáit vagy a sors csapásait elviselni képtelen csak úgy, ha saját magán kívül keresi és találja meg a személyt és az okot, akit szerencsétlen állapotáért felelőssé tehet. És a német nép e kóros üldözési szenvedélyének tárgya gyanánt a zsidóságot választotta ki.

Amikor Zweig a zsidókérdés, az antiszemitizmus okát és eredetét egy egész nép lelki betegségében keresi és véli megtalálni, elfeledkezik arról, hogy az antiszemitizmus és a zsidókérdés fokozati különbséggel, de lényegében egyformán a megoldatlan problémák között meredezik mindenütt, ahol a zsidóság él. Zweig pontosan ugyanabba a kóros vakságba esik, amelyet a paranoiás beteg szellemi mozdulatának ismertetett.

Ő és vele az egész zsidóság képtelen a saját népének hibáit és tökéletlenségeit meglátni, és meglátni az összefüggést ezek között mint okok és az általuk kiváltott okozatok között. Képtelen a zsidóság hibáit beismerni akkor is, ha azokat más tárja elé, és még akkor is, ha azt a katasztrófát kell eredetében megvizsgálni, ami hosszú történelmének során annyiszor zúdult reá és majdnem azonos körülmények között annyiszor megismétlődött. Mindig és mindenütt utoléri a fizikai, erkölcsi vagy szellemi paralizálására irányuló pogrom, amelyet sem folyamatában, sem explózióiban soha előre nem lát. És utólag mindig mártírnak érzi magát, mert képtelen az ellene irányuló érzéshullámok okait saját magában keresni.

/J. H. Hertz: "Zsidó Gondolatok" 29. oldal. "... Az antiszemita vádak értéktelenek, mert ezek nem való tények bírálatán alapulnak, hanem merőben annak a lélektani törvénynek tulajdoníthatók, amely szerint gyerekek, vadak és rosszindulatú balgák szenvedésükért felelőssé tesznek oly személyeket és dolgokat, amelyek nekik ellenszenvesek. A kifogások változnak, de a gyűlölet megmarad. A zsidókat nem azért gyűlölik, mert rossz tulajdonságaik vannak, a rossz tulajdonságokat keresve keresik náluk, mert gyűlölik őket". (Max Nordau.)/

HARMADIK RÉSZ. A ZSIDÓ VILÁGNÉZET ALAPJAI

I. Elkülönödés.

1. Az első elkülönülés. A cionizmus elkülönülése földrajzi irányú, az asszimilánsoké farizeusi.

Az elkülönülés, a farizeizmus eredete az első diaszpórára, a babilóniai száműzetés idejére vezethető vissza. Az "örök zsidó" alakját a világtörténelem részére a zsidóság vezetői még a babilóniai diaszpóra idején mintázták meg. Az elkülönülés "a világ minden népétől" volt az egyetlen lehetősége a zsidó népnek arra, hogy állami lététől megfosztva, országából kiűzve is megőrizhesse és konzerválhassa a zsidóság népi különállását. Az elkülönülés azonban a szétszóratásban országhatárral és politikailag keresztülvihető nem volt. Ezért a zsidó állam törvényeit teljes érvényükben fenntartották, úgy, hogy azok a zsidóságot összeforrasszák és bennük a népi összetartozás érzését megőrizzék állam és ország nélkül is. E célt a zsidóság vezetői akként vitték keresztül, hogy a zsidó állam törvényeit függetlenítették az állami és politikai lét minden összefüggésétől és kiépítették e törvényeknek vallási szellemét.

A zsidó szellemi életet összeforrasztották az ősi törvények rendszerében megalkotott hitélettel, és azon túl minden törekvésük oda irányult, hogy a törvényeket mindinkább kimélyítsék és szigorítsák. Ezeket a szigorításokat a Talmud írói a Tóra elkerítésének hívták. Elkerítették a Tórát, a zsidóság törvényeit, hogy a zsidóság életére más nép semmi befolyást ne gyakorolhasson, így őrizték meg a zsidó ősi élettípust, ezzel az elkülönüléssel. Ez jelentette a balzsamot, amely a zsidóság életformáit az idők végéig hivatva volt fenntartani. Az elkülönülés, mint minden eszköz, amelynek alkalmazása túlzásba vitetett, elveszítette keletkezésének és okának értelmét, a céllal való összefüggés tudatát és öncél lett belőle.

A balzsam, mely eredetileg oltalmul szolgált idegen életformák káros ráhatásával szemben, a zsidóságnak végzetévé vált. A konzerválni kívánt életformát és rajta keresztül a zsidóságot ősi szellemi, lelki alkatában megmerevítette és érzéktelenítette az élet és a természet minden besugárzásával szemben.

A zsidóság kikapcsolódott a világ szellemi és lelki fejlődéséből és az elkülönülés görcsébe merevülten mindenütt útjába akadt a természetes fejlődés eleven mozgásában élő népeknek.

A zsidóság az önmagán elkövetett erőszakkal a természetes fejlődés és a történelem feltartózhatatlan sodra ellen küzdött. Szétszóratván a világ minden népei közé, a zsidóságnak fel kellett volna olvadnia a világ népeinek kohójában. Az erőszak és eszköze, mellyel akaratát szolgálta: hogy kivetve külön állami és nemzeti létéből, mindenütt mégis saját törvényeinek hódoljon és legkisebb egyedében is külön világot, politikai viszonylatban pedig egy külön ősi államot alkosson az idegen, körülötte eleven életet élő nép fejlődő államában, végzetszerűen mindig a zsidó tragikus bukásához vezetett. Az elkülönülés merevgörcséből az emancipált zsidóságnak nem az a része ébredezik tudatosan, amelyet az "asszimiláns" néven ismerünk, hanem sokkal inkább a cionisták.

Az emancipált zsidóság között a cionisták azok, akik a kezdeményező Herzl Tivadar ötletének humanisztikus rugóján túlmenő elmélyedéssel, a már kialakult mozgalom során tisztába jöttek azzal, hogy nem a zsidó vallás, hanem a zsidó népiség, zsidó faji önállóság restitúciója a fontos - már t. i. azoknak a zsidóknak a számára, akik a zsidó népiség és fajiság formáiban való életet képzelik el eszményük gyanánt. Ez az eszmény-elképzelés is évezredeken át beidegzett és az emancipáció közvetlen hatásával még nem paralizált ősi zsidó örökség, azonban bizonyos, hogy a cionista mozgalom jobban emancipálta magát a zsidó törvények öncélúságának a szuggesztiói alól, mint a zsidóság asszimiláns része. Ennek következménye az, hogy a voltaképpeni utódai a zsidó farizeusoknak (Jézus korabeli farizeusokat gondoljuk, akiknél az elkülönülés már öncél és hivalkodás volt) az asszimilánsok és nem a cionisták, bár ez utóbbiak azok, akik a zsidó elkülönülést ma is nyíltan propagálják.

A cionista mozgalom hívei az elkülönülésnek eredeti célját tűzték ki: a zsidó népi és faji életformának zsidó állami közösségben való restaurációját. A faji és népi motívumokat hangsúlyozzák ki, a diaszpórikus elkülönülés eszközéül szolgáló "vallási" motívumok rovására és esetleg feláldozásával is. A cionista zsidóknak a héber nyelv gyakorlata és reaktiválása fontosabb, mint azok a vallási ritualitások vagy liturgia, amelyet a héber nyelv mint holt nyelv őriz meg az imakönyvekben.
Távolról sem jelenti a cionizmusnak az asszimilációval való ezen szembeállítása azt, hogy a cionizmus mozgalma akár az általános emberi, akár a zsidóság szempontjából jelentős, értékes s indokolt volna, és a természetes fejlődés irányát szolgálná. Éppen olyan retrográd törekvés a zsidó nép nemzeti önállóságának restaurálására irányuló, mint amilyen a zsidóságnak fenntartása - az asszimiláció farizeusi folyamatában.

2. A zsidók tanaikat is elkülönítették az "idegenek"-től.

Hogy a zsidóság a judaizmus tanát, pláne rabbinikus formájában az emberiség közkincse gyanánt tekintette és azt így "idegennek" átadni szándékolta volna, arról beszélni sem lehet. Az ellenkezője az igaz. Nemcsak magukat különítették el a világ minden népétől, amikor már látniuk kellett, hogy a bálványimádás megszűnt, pogányok nincsenek, - a mohamedánok egyisten-imádása is tiszta monoteizmus volt - hanem elkülönítették tanaikat is. A kereszténység, sőt a mohamedánizmus nélkül a zsidóság ma is tűrné azt az állapotot, hogy körülötte "tisztátalan" és pogány népek élnek, miként ortodox része "tűri" ma is. Az elkülönülés zsidó intézménye mindig csak óvintézkedés volt, védelem a pogány szokások, a pogányság erkölcsi infekciója ellen, de sohasem volt eszköz arra, hogy csak a legkisebb lehetőséget is nyissa a környező nép tanítására, megnemesítésére.

Az elkülönülésből csak az származhatott, ami származott: a többi nép lekicsinylése, megvetése, lenézése, elbizakodottság; és a történelem legkirívóbb példája a faji exkluzivitásra, a faji elfogultságra, amely a magasztos és fenséges isteneszmét is akként aknázza ki, hogy azon keresztül a világ többi népe közül kiválasztassék és örök elsőbbséget arrogáljon magának. Ennek a faji gőgnek csak tragikus bukás lehetett a következménye.

3. A farizeusi elkülönődést szolgálta a Talmud, mint - memorizálási anyag is.

A "hagyományozott tan" a Talmud leírása évszázadokon át tilalom alatt állott és az évszázadok alatt felgyülemlett anyagot egyik írástudó nemzedék a másiknak adta át. Csak akkor írták le ezt az anyagot, amikor már nem lehetett az emlékezetre bízni, így jött létre a Talmud. A Biblia, arameus fordítása révén a nép közkincsévé, - görög, majd latin fordítása révén pedig - a többi nép részéről is hozzáférhetővé vált. A farizeusok csakhamar mind írástudók voltak és az elkülönődésüket az által is biztosították, hogy a Tóra (Mózes öt könyve) magyarázatát nem foglalták írásba, hanem tanulták és tanították. Emlékezetébe ezt az anyagot csak az véshette, aki a hagyományozott tannak szentelte - és az iskolában töltötte - éjjelét, nappalát.

A Tóra - a hagyományozott magyarázat, a Talmud nélkül, a farizeus felfogás szerint nem volt teljes. Csakhamar a hagyományozott tan - a Talmud - fontosabb szerephez jutott gyakorlati jelentőségénél és az ahhoz fűződő értékelésénél fogva a zsidóság életében, mint a Szentírás. A Biblia Krisztus után ott forgott a keresztény világ kezén, "az idegen népek" magukénak is vindikálták. A Bibliát az egyházatyák tanulmányozták, ismereteit elsajátították. A Talmudnak soha közelébe sem férkőztek. A Talmud a keresztény világ részére örökké terra inkognita marad, zárt könyv, idegen terület. Olyan keresztény, aki mint a rabbinikus korszak zsidó írástudói, a Talmud tanulmányozását tekintette volna az élet legfőbb feladatának, természetesen nem akadt. A Talmud így szolgálta a zsidóság elkülönődését. És ez a magyarázata annak, hogy kezdetben leírni és így publikálni nem volt szabad. Később szellemi birtoklásának monopóliumát a zsidóság részére már az anyag kimeríthetetlen terjedelme biztosította és az a folytonos eleven fejlődés, amelybe a talmudi iskolák intézményén kívülálló soha bele nem kapcsolódhatott. Az elkülönődés örök zsidó szuggesztiója így vitte át a zsidóság szellemi birodalmának hittárait nagyon korán a Szentírás területéről a hagyományozott tan, a Talmud folyton növekvő területére.

Maga a zsidóság lazította meg a Szentírással való közvetlen kapcsolatát.

Még mindig a, könyvnek népe volt, de már egyáltalán nem a Tóráé, a Szentírásé, hanem a Talmudé. Ez volt a zsidóság könyve, a zsidó közvéleményben éppúgy, mint a keresztény világ szemében is. A Tóra helyettesítése a Talmuddal annyira végleges és mélyreható volt, hogy a zsidóság már a Szentírást is csak a Talmudon keresztül ismerte; a Talmud közvetítésében és magyarázatában. És érvényesnek sohasem a magyarázott eredeti szöveget tekintette, hanem a Talmud magyarázatait.

A zsidóság egyenlő volt végül a Talmud tudásával és művelésével és a Talmud jelentette a zsidóságot. Mihamarabb a Bibliát a keresztény világ is függetlenítette tudatában a zsidó néptől. Az újkor racionalisztikus kereszténysége csak a legutóbbi századokban fedezte föl a Biblia és a zsidóság közötti eredeti kapcsolatot, ami ekkor éppoly meglepetés volt a számára, mint az a majdnem évezredeken át nem appercipiált tény, hogy Jézus is a zsidó népből származott. A zsidóság tehát a Szentírás könyveibe benyomuló kereszténység elől a Talmud fóliánsainak útvesztőiben "különődött el". Minden szellemi erejét majdnem két és félezer éven keresztül a Talmudra fordította. Ez, erőkifejtés hatása a Talmudra vonatkozólag anyagának szertelen gyarapodásában nyilvánult. És a Talmud visszahatása a zsidóság szellemi fejlődésére kölcsönös volt. A mű és az alkotó nép meghatározta egymás fejlődését, a fejlődés irányát. A zsidóság és a Talmud végül annyira egyet jelentett, annyira eggyéforrt, hogy a külső világ ítéletében a két fogalom egymást személyesítette. A zsidóság a Talmudot, a Talmud a zsidóságot. A Talmud úgy provokálta a gyűlöletet, mintha, élő személy lett volna. Az is volt. A zsidóság benne élte szellemi és kulturális, sőt még köznapi életét is.

A Talmud megközelíthetetlen matériájával végül éppoly rejtély volt a keresztény világ számára, mint a gettóban fizikailag elkülönődött és a Talmudba szellemileg begubózott zsidó nép maga. Az emancipáció megszüntette a gettót. De a Talmud ma is napja a zsidó világ bolygórendszerének. Dacára, hogy az asszimiláns zsidó egyéni napirendjéről lekerült.

4. Az étkezési szabályok és a zsidó nő. A "tisztaság" és elkülönődés.

Az étkezési korlátok betartása tulajdonképpen ma már a zsidó asszonyok ortodoxiája. Az ortodoxia egyik tartott végvára a zsidó háztartás és papnője a zsidó háztartás konyhai feje: a zsidó nő.

A zsidóság a nőt sohasem kezelte észlény gyanánt. Tanításban nem is részesítette. De a nő is ki akarta venni részét a vallási életből. Kiélte magát a zsidó vallásgyakorlat azon terrénumán, mely egybeesett az ő mindennapi működési területével. A zsidó nő mikor háztartását vezette, mikor főzött, a zsidó vallás étkezési tilalmait és szabályait tartotta szem előtt, voltaképpen pedig vallásgyakorlatot végzett, annak azt a részét, amelyet rábíztak. A zsidó nő nemcsak átérezte a rábízott feladat vallási természetét, de ennek jelentőségét azonosította a saját szerepének jelentőségével is. Innen van az, hogy - míg a külső világban tevékeny férfi sokszor mégsem tudta magát kivonni az európai civilizáció számtalan kísértése alól és lelkében már érezte a környező idegen világ átformáló és áthasonító erejét - az asszony, akit zárt otthonában az idegen társadalmi és szellemi energiák el nem értek, vallási fanatizmussal tartott ki oly szabályok mellett, amelyek az ő szemében a vallásához való ragaszkodást, vallása gyakorlását tartalmazták.

A zsidó nő öntudatlan érzéssel egy jelentős szerephez ragaszkodik, midőn az étkezés vallási szabályait ortodox szigorúsággal őrzi és alkalmazza konyhájában. E szerep vallásgyakorlati jellegét természetesen elveszítené és a nő konyhájának túlzottan kidomborított kapcsolata a vallásgyakorlathoz megszűnnék, mihelyt a vallás étkezési szabályai és tilalmai mint okafogyottak, dogmatikus merevségükből engednének, vagy fölösleges kellékként leválasztatnának a zsidó vallásgyakorlat törzséről.

Hogy az étkezési szabályok a gyakorlatban már régen elveszítették (az elkülönődés célzatán kívül), egyik eredeti rendeltetésüket, például a tisztasági célt, a fertőzéstől, ragálytól való védekezést, és vallásgyakorlati mozzanatokká váltak, igazolja egy egész csomó ortodox főzési szabály. Például a hús "kóserozása". Elő van írva vallási parancsként, hogy a húst meg kell tisztítani a vértől és kétségtelenül ezt a célt volt hivatva megvalósítani az, hogy a húst hétszer kell vízzel leöblíteni. Ha csak szertartási rendeltetése lett volna eredetileg e parancsnak, elég lett volna egyszeri leöblítés, a vízzel való érintkezés elrendelése is. A hétszeri öblítés alkalmazásával bizonyára az alapos lemosást akarta a törvényhozó elérni. De az ortodox zsidó asszony a hús "kóserozását" (a "kóser" szó is annyit jelent: "tiszta") azzal intézi el. hogy a húsra hétszer vizet éppen csak ráfröccsent. A hét ráfröccsentéssel sokkal kevésbé tisztítja a húst, mintha azt akár csak egyszer, de alaposan leöblítené. Nyilvánvaló tehát, hogy a zsidó nő ezzel a "kóserozással" nem főz, nem tisztít, hanem vallási szertartást végez és ezt a munkát ebben a tudatban is végzi.

A tisztasági vallás-szabályok nagyon hamar elveszítették kapcsolatukat eredeti rendeltetésükkel, a tisztasággal. Szertartássá lettek, amelyből a tisztaság céltudata tökéletesen kiesett. A valláserejű szertartásokká emelt higiéniai intézkedéseknek tragikus lett az eredménye. A nép tisztasági érzését, melynek spontaneitása úgy látszik nagyon aggályos volt a törvényalkotó előtt, megteremteni és kifejleszteni hivatott "tisztasági" törvények vallásgyakorlati végrehajtásukban a közegészségügy, az orvostudomány, a profilaxis és közönséges higiénia mai állapotában maradiak, túlhaladottak, értelmetlenek. A zsidóság azon része, amely a vallás "tisztasági" intézkedésein kívül más higiéniát nem ismer, távolról sem mondható tisztának.

Minél inkább szorítkozik a zsidó csupán a vallása tisztasági szabályainak a betartására és minél inkább gyakorolja e szabályokat vallási kötelesség gyanánt, függetlenítve azokat a tudatban és kivitelben profán rendeltetési céljuktól, az egyszerű és egészséges tisztaság elérésétől, vagyis, minél ortodoxabb a zsidó, annál kevésbé közelíti meg egyéni és családi életében a civilizált ember tisztasági igényeinek átlagos nívóját. Másrészt ugyanezek a tisztasági vallásszabályok eredményezték és ortodox követésük fenntartja a társadalmi és fizikai elkülönődést, amelynek nem kis mértékben reakciója - tragikus reakció - a zsidógyűlölet, a zsidóüldözés.

A vallásgyakorlat "tisztasági" része annakidején üdvös célt valósított meg: a lelkileg tisztátalanoktól, a pogányoktól való elkülönődést. Ma a zsidó vallás ezen szándékú része a keresztény kultúrvilággal szemben olyan anakronizmussá vált, amely egymagában is komoly oka annak. - most már évezredek óta - hogy a zsidósággal mint beléje ékelődő idegen testtel áll szemben az egész világ; áll értelmetlenséggel, vagy gyűlölettel. Mert az elkülönődés reakciója nem lehet más, mint ugyancsak a távoltartás, sőt az eltávolítás, A zsidóság - bár vallástörvényi parancs folytán - tisztátalannak tekinti a környező egész világot, kultuszával és annak kritikátlan gyakorlatában nem tudott eljutni az emberi belátás minimumáig: hogy olyan "törvényt" már fenn nem tartható, mely a keresztény kultúremberiséget "idegennek" és "tisztátalannak" bélyegzi meg. Idegenkedést, sőt megvetést ébreszt oktalanul a vallástörvényi parancs követőiben a környezet ellen és folyton növekvő gyűlöletet provokál az idegennek és tisztátalannak bélyegzett világban is.

Az étkezési és tisztasági szabályok ma is a zsidó vallásgyakorlat tengelyében állnak. Reflexekké ürült csökevényes formájukban is a civilizált világtól való elkülönődést szolgálják.

5. "Khalifuhum".

Mohamedet a zsidó vallás ihlette az Iszlám megalapítására. A mohamedanizmus lényegében és lelki kompozíciójában mása a zsidó vallásnak. Kultúrfokban azonban alatta áll. A zsidó vallás szellemisége is belekerült Mohameden keresztül és a Tóra-szurrogátum, a Korán szuggesztiói révén az arab népbe és a mohamedánizmusba, amely átvette a zsidóságtól a tisztasági és étkezési szabályokat és tilalmakat, csak arra ügyelt, hogy mástól tiltsa el a mohamedánt, mint a zsidó, nehogy a mohamedán összetéveszthető legyen a zsidóval. Például a zsidó a hasított patájú húsából nem ehet, a mohamedán igen, a zsidónak a bor nemcsak megengedett, de sokszor vallási szertartásokban javallt itala, a mohamedánnál a bor, a részegítő ital tilos élvezet. Átment a mohamedánizmusba főleg a "tisztátalanok"-tól, a "hitetlenek"-től való elkülönődés, akiket, mint a zsidó a gójt, más hitüknél fogva idegennek, gyaurnak és alacsonyrendűnek tart. Az elkülönődés vallási szabálya a mohamedán teológiának, melynek sarkalatos elve a Khalifuhum: "különböztessétek magatokat tőlük. "

Hogy az elkülönődés milyen végzetesen egyforma sorsot szül a népre, amely azt gyakorolja, ha kevés a zsidóság példája, illusztrálja a világ mohamedán népeinek elmaradt kultúrája, állami és társadalmi élete.

6. A gettó.

A gettó a zsidóság elkülönődéséből származik; mint elrekesztése a zsidóságnak a keresztény lakosságtól, a zsidóság elkülönődésének a reakciója. Az ortodox zsidók még ma is önként gettóban tömörülnek.

A zsidóknak már a római birodalom fennállása alatt - egyebek, között - privilégiumuk volt, hogy a városokban maguknak külön negyedet alapíthattak. Még a kora középkorban is - a külön zsidó városrész a zsidók előjoga volt, amivel elkülönődésük biztosítása és biztonságuk érdekében mindig élni is kívántak. (Aragóniában is, mint mindenütt, a külön városnegyed a zsidók kívánsága volt. Maguk kérték erre az uralkodót, aki megengedte, hogy a judériát fallal bekerítsék).

"A gettó, mint zsidó kényszerlakás későbbi jelenség, 1096 utáni. (Ez évben kezdődött a keresztes háború.)" 1555-ben készül el a római gettó abban az értelemben, hogy már nemcsak a zsidók különődnek el benne, de abból a keresztények őket ki sem engedik. "Velencében először 1516-ban kényszerítették a zsidókat. , hogy kijelölt városrészben. Geto nuovóban telepedjenek le. A velencei és salernói régebbi zsidónegyedek már 1090-ben Judaea, Judaica. Judaenzia, vagy olaszosan: Giudaica, Giudeccá-nak neveztetnek. 1516 óta lett Velencében a geto vagy ghettó a zsidónegyed neve". (Kecskeméti Ármin i. m. I. 143, 150, 285, 286.) /Dr. Kecskeméti Ármin - makói főrabbi - műve: A zsidók egyetemes története. Az "Izraelita magyar irodalmi társaság" ("Imit") kiadása. Budapest, 1927 I.H. (Két kötet.)/

"Máig megvannak a gettók Pozsonyban, Lengyelországban, Amsterdamban, főleg Londonban és New-Yorkban és számos helyen". (Zsidó Lexikon 311. o.) Magában New-Yorkban körülbelül másfélmillió orosz-lengyel zsidó van. Sok van Filadelfia, Baltimore és Chicagóban. Mindenütt önkéntes a gettóba tömörülés.

A zsidó törvények tiltják a másvallásúakkal, az idegenekkel, a pogányokkal való életközösséget és parancsolják az elkülönődést. A "Xidbal" - az elkülönődés tradíciója - még Ezrára és Nehémiára nyúlik vissza. A zsidókat kezdetben nem kényszerítették a gettóéletre. Rómában, az ókorban is, amikor még kereszténységről szó sem volt, külön városrészben - Juderiában - különődtek el a zsidók. A gettót a zsidók építették önmaguknak. A középkori kereszténység azután nem engedte őket onnan kijönni, bár semmi nyoma sincs annak, hogy a zsidók az ő gettóbeli elkülönődésüket bármikor is megszüntetni akarták volna. Az asszimilációig, Mendelssohn Mózes előtt, soha, sehol se tett még kísérletet sem a zsidóság arra, hogy a gazdanéppel életközösségbe kerüljön. A zsidóság vallásgyakorlata és életfelfogása az asszimiláció koráig egységes volt és teljesen fedte azt a zsidó observanciát, amit ma az úgynevezett ortodox zsidóknál tapasztalunk. Az ortodox zsidó tartja ma is a szigorú observanciát és az "idegen"-től való teljes elkülönődést, életmódban, étkezésben és lehetőleg lakásban (városrészben) is. Az asszimilációig az egész zsidóság tartotta az observanciát és lakta az ő gettó-szigetét.

Minden államban, ahol a zsidóság a keresztény civilizációval érintkezésbe került, megindult a zsidóság küzdelme a gettó megszüntetéséért. Az emancipáció az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság eszméjének politikai kiterjesztése volt a zsidóságra. Ez volt az a mozgalom, amelyben a zsidóság mint nép rázta meg először annak a gettónak a bilincseit, amelybe előbb saját elkülönődése terelte és amely később már nemcsak belülről jelentett - az elkülönődés helyi és erkölcsi tényével - elzárkózottságot a külső világgal szemben, de már jelentette azt az állandó karantént, amelyre a keresztény világ kívülről is rátette a szabadulást elzáró lakatot.

Az emancipációval meginduló asszimiláció a zsidóságról, mint népről, átvitte a zsidó egyénre, az egyes zsidóra is a gettóból való szabadulás vágyát. De ahol az emancipáció mint intézményt el is törölte, az évezredek hagyományaként még fennmaradt a gettó az egyes zsidó számára, abban az atmoszférában, amelybe őt az uralkodó társadalom titkolt, vagy leplezetlen, tudatos, vagy tudatalatti, hagyományos megvetése és idegenkedése burkolta.

7. Mai zsidó felfogás az elkülönődésről.

Zsidó felekezeti újság (Országos Egyetértés 1933. febr. 10-i számában) I. L. Perez híres zsidó írótól "egy védőbeszéd" című novellát közöl. Az író már régebben elhunyt. A novella közrehozatala kétségtelenül azt jelenti, hogy a lap a novella tendenciájával ma is egyet ért és azt olvasóközönségének propagálja. A novella hőse a zsidó apa, aki imádott lányát nyomban állati bestiának látja, mihelyt tudomására jut, hogy keresztény férfiba szerelmes. És megöli. Az elkülönődés barbár propagandája ez.

Brutális álláspontja a zsidóságnak, hogy a keresztényeket éppúgy pogányoknak tekinti, mint amilyenektől való keveredéstől tiltotta őt a mózesi törvény. Talmudi szokás, hogy ha a zsidó keresztény hitre tért, az apa megtépi ruháit és úgy meggyászolja, mintha meghalt volna. De csak a szegény, vagy jelentéktelen zsidó konvertiták halnak meg a zsidó gyülekezet számára. A zsidó származású prominens konvertitákat. a zsidóság - akaratuk ellenére is, - mint "halhatatlan zsidókat" kezeli és tartja számon. Spinóza, Heine, Börne a zsidó propaganda számára örök-zsidók maradnak, holott például Spinozát életében zsidótlan életmódja és a zsidó-vallás ellenes tanai miatt kiátkozták.

/1656-ban történt a zsidó közösségből való kiközösítése. Előzőleg állítólag ezer forint évi járadékot ígért neki a zsidó hitközség, ha legalább látszólag hű marad a zsidó hithez, részt vesz az istentiszteletben, zsidó szertartások szerint él. Spinóza, - a zsidó hitközség kiátkozására a következő válasszal felelt: "Örömmel lépek az előttem megnyitott útra, azzal vigasztalván magamat, hogy az én kivonulásom ártatlanabb lesz. mint az első hébereké Egyiptomból). (A zsidók kivonulásuk alkalmával az egyiptomiak arany és ezüst edényeit is magukkal vitték. Exod. 12. cap. 35, 36. v.)/

8. "Hazaárulás. "

Az asszimiláns zsidóság hivatalos lapjában, - Az Egyenlőség - 1933. január 14-i számában "Mit mondjunk a kitérőknek" cím alatt a következők olvashatók. "Minden öntudatos zsidó erkölcsi kötelességének tartja az ily hűtlen szökevénnyel minden társadalmi érintkezést megszüntetni. (Üzleti összeköttetést is.)" "Éreztetnünk kell vele anyagi és erkölcsi téren, hogy bennünket vérig sért és nem vagyunk hajlandók a nyilvános árulóval szemben elfogadni azt a kijelentését, hogy ő azért jó zsidó marad továbbra is. Hazaáruló ne szónokoljon hazaszeretetről!

A templomba belépnie semmiféle nemzeti ünnepkor nem szabad. A temetőnkbe be nem bocsátható még akkor sem, ha piétási actust akarna ott végezni, mert csak meggyalázza azt, aki életében szent feladatát a vallással szemben hűen teljesítette". "A rabbi szónoklatában találjon alkalmat az ily egyének megbélyegzésére, mutasson rá a bűn nagyságára, amelyet az ilyenek elkövetnek, népünk vallásos, erkölcsös és történelmi hivatása ellen".

A lelki erőszaknak ez a példája is igazolja, hogy a zsidóság kifelé csak képmutatás árán tudja faji különállóságát és idegenségét vallásával leplezni. Ez a lelki erőszak nyílt beismerése annak a tételnek, amit az asszimiláns zsidóság hivatalos vezérkara egyébként ugyanabban a szócsövében tagad. Hogy a zsidóság nem vallásfelekezet, hanem faj: külön népi egység, sajátos népi és faji öntudattal. Ez a faji és népi öntudat nem férhet meg a befogadó nemzet népi és nemzeti öntudata mellett, azzal eggyé nem olvadhat.

Az öntudatos zsidó a zsidóságról való áttérést hazaárulásnak tartja! Ha a református katolizál, a katolikus reformátussá lesz, nem követ el hazaárulást, változatlanul hű maradt a magyar nemzetnek, nem árul el semmiféle hazát. Hiszen a vallásfelekezet felcserélése - különösen az egy-Isten-hitű felekezetek között - csak vallási ideológiaváltoztatást jelent, liturgikus cserét, de ez az egyén legbensőbb, legegyénibb lelki ügye, nem nemzeti probléma, nem egy népi egység elárulása, nem hazaárulás!

Ha a zsidó vallás elhagyása hazaárulást jelent, idegen a föld, amelyen a zsidó él és a zsidóság galut-zsidóság maradt. Állam az államban.

9. A zsidóság a diaszpórában is tovább éli teokratikus államéletét.

Az írástudók a harmadik templom pusztulása után a megszűnt teokratikus zsidó állam minden szuggesztióját, amely a nép lelki, szellemi, vallási és történelmi tradícióiból addig a teokratikus állam szent intézményei (Tóra, templom, áldozat) felé áradt, a talmudi hagyományra, annak művelésére és fejlesztésére koncentrálták. A teokratikus államot alkotó zsidó nép intézményei - király, főpapság, templom, áldozat, és elsősorban a törvények - mind az Isten tiszteletének szolgálatába voltak beállítva. Ezen keresztül a nép élete és szellemi alkata az évezredek folyamán az istentisztelet teljesítésére és gyakorlására formálódott ki, olyannyira, hogy a zsidóság a nép, az állam és az egyén legfőbb hivatását és életcélját az istentiszteletben látta.

Ennek tulajdonítható az a tünemény, hogy a zsidó nép, állama és összes állami intézményeinek elpusztulása és megszűnése után, a szétszórtságban is összetartozó közösség gyanánt együtt volt tartható. Az írástudók már a babilóniai száműzetésben, az első diaszpóra alatt pótolták az elpusztult (első) templomot és a templomi áldozatot - az állami és papi istentiszteletet - a szellemi istentisztelettel, amelyet gyülekezőhelyeken, zsinagógákban végeztek. Ez az istentisztelet az isteni törvényeknek, a Tórának magyarázatából: a hagyományok tanulásából, tanításából és fejlesztéséből állott.

A harmadik templom pusztulása után a nép, amelynek kollektív kiélési formája a teokrácia, az istentisztelet közületi uralma volt, már a babilóniai, több, mint 500 éves templomtalan kultusz szuggesztióját tette magáévá: az istentisztelet végleg függetlenült földrajzi helytől, templomtól, oltártól, áldozattól.

A hagyomány: a Talmud már a babilóniai diaszpóra alatt lefektette a szellemi istentisztelet alapjait és a Talmud ősi részei, a Szifré és a Szifra már régen belevitték - még a harmadik templom pusztulása előtt - a nép tudatába a felfogást, hogy az igazi istentisztelet: az isteni törvények, a Szentírás tisztelete; gyakorlata pedig: ezeknek tanulása, tudása és magyarázata.

Így érthető meg az. hogy az államát vesztett nép ugyanazt a teokráciát, amelyet földrajzi területen és állami keretben valósított meg. szellemi áttételében függetleníteni tudta földrajzi területtől, templomtól és annak oltárától. Az írástudók által fejlesztett hagyomány és a farizeusi szuggesztió célja arra irányult, hogy a földrajzi és fizikai, valamint politikai szétszóródást ne kövesse a szellemi diaszpóra is.

Ezért tette a farizeusság minden zsidó köteleségévé, hogy "foglalkozzék a hagyománnyal, a Talmuddal éjjel és nappal". A Talmud tartalmazta mindazt a szellemi matériát, amely a zsidóság istenkultuszának törvényi gyakorlatát az évszázadokon, majd évezredeken keresztül mutatta, megörökítette és generációról generációra átruházta.

A szellemi matériának ez a közössége akadályozta meg a szellemi diaszpórát és okozta, hogy bárhova került a zsidó, mindenütt szellemi közösségben maradt népének többi tagjaival. A szellemi közösség e konzerválásának csak további biztosítékául szolgált az elkülönődés ősi farizeusi törvénye, amely amíg államot alkotott, a környező népektől, - később pedig - a diaszpórában a környező idegenektől különítette el a zsidót, de ugyanekkor ez elkülönődés révén mindenütt egy fizikai különítménybe, közösségbe is terelte. Rabbi Johanan Ben Zakkajjal, a harmadik templom pusztulása után kezdetét vette az a korszak, amelyet a zsidó vallástudósok a rabbinizmus korának neveznek.

A rabbinizmus kora azóta szüntelenül tart. Uralkodó csillagzata kezdettől fogva a hagyomány kultusza és e kultusz kézikönyve a Talmud. A rabbinizmus nem engedte meg a Biblia egyéni magyarázatát, Ha a zsidó a hagyomány alól magát emancipálja, és nem a Talmuddal foglalkozott volna, hanem a Bibliával, és azt az addigi magyarázatoktól (tehát a Talmudtól) függetlenül egyénileg értelmezi, - azzal a szellemi szabadsággal, ami a Luther által megindított reformáció eredményeként a protestánsok vallási alaptörvénye lett, ez a zsidóság szellemi szétszóródására is vezetett volna.

A zsidóságot a diaszpórában is mindig papok (rabbik) irányították, vezették. A zsidóság élete a diaszpórában is voltaképpen teokratikus kormányzat és államforma volt, az a bizonyos "állam az államban" (Status in statu). A teokrácia szellemében történt mindenütt a zsidóság minden életmegnyilvánulása. A Talmud szabályozta a zsidóság köz- és magánéletét. A törvény alkalmazására a rabbik ügyeltek. A zsidóság a teokratikus uralom merev és változhatatlan kereteiből soha, a diaszpóra alatt sem került ki.

II. A Talmud.

1. A zsidó nép alkotása a Talmud; a Talmudé: a zsidóság.

A Talmud, mint fogalom él ma a köztudatban. De - kivéve a vele foglalkozó zsidókat és beleértve a keresztény kultúrán felnevelkedett asszimiláns zsidó generációkat is - igen kevesen tudják, hogy voltaképpen mi a Talmud. Ahhoz, hogy a zsidóság mai lelkialkatáról képet alkothassunk, többet kell tudni a Talmudról a köztudatba átment fogalomnál. A Talmud a Biblia - Mózes öt könyve - mellett a nem-írott tan, a hagyomány. Mondhatnánk úgy is: a szóbeli tan. Elsődleges eredetét tekintve a Biblia magyarázata. Mózes öt könyve, a mózesi törvény nemcsak vallás, hanem az állam törvénye volt. A Biblia törvényei, az írott parancsok csak kezdetben elégítették ki maradéktalanul a népélet, majd az állami élet szükségleteit. Mindinkább keletkeztek. az idők folyamán hézagok az életben felmerülő mindennapi problémák, és az írott parancsok alkalmazhatósága között. A fejlődő népi és állami élet olyan újabb helyzeteket teremtett, amelyekre az írott törvény közvetlen parancsot nem tartalmazott.

A mai ember felfogása nehezen birkózik meg azzal a ténnyel, hogy valamely törvényrendszer - bármily aprólékosan és előrelátással legyen megalkotva - az idők végéig örökérvényűnek és változhatatlannak tekintessék. Pedig majdnem valamennyi kultúrnép államalkotó jogrendszerének első szakaszában vagy állami életének valamelyik jelentős fordulópontján törvényeit abban a szuggesztióban alkotta és azzal ruházta is fel tudatában, hogy e törvények örökérvényűek lesznek. Az egyes népek, jogrendszerük úgynevezett alaptörvényeit (Anglia magna-kartáját, Magyarország aranybulláját, az Egyesült Államok alaptörvényeit), anélkül, hogy e törvényeiket az isteni kinyilatkoztatásra vezetnék vissza, azzal a tisztelettel és a huzamos tiszteletből kialakuló presztizzsel övezik körül, ami lélektani hatásaiban ahhoz a lelki kapcsolathoz hasonlatos, amely a Biblia "örökérvényű" írott parancsai és a zsidóság között szüntelenül fennmaradt.

A Tóra (Mózes öt könyve) törvények, parancsok, rendeletek, erkölcsi tanítások foglalata. Mindaz, ami benne van, kötelező minden zsidóra. Ezek a kötelezettségek azonban az élet fejlődése során részben elveszítették aktualitásukat. Ebből a tényből a zsidóság nem azt a logikus következtetést vonta le, hogy a Tóra valamely parancsa vagy intézkedése elévült. Mert ez a felfogás szerinte az isteni kinyilatkoztatás tényét sértette volna.

A zsidóság e következtetés helyett azt tartotta kötelezőnek, hogy minden törvényi parancs értelme nyomozandó. Dr. Blau Lajos (a budapesti rabbiképző szeminárium volt rektora) neves talmudtudós szerint: "A Tóra nem rendelkezett világosan minden egyes esetre, mely a köz- és magánéletben az idők folyamán előadhatja magát, de tartalmából, irányából, szelleméből, betűjéből következtetni lehet, ha kutatjuk. Ami kutatás útján a szent könyvből származtatható, a Tóra parancsának tekintendő. Isten kinyilvánított akaratának". A Talmud ennek az értelemkeresésnek, ennek a kutatásnak az eredménye.

A Tóra értelmének nyomozása és kutatása az előbb írt módon már a legrégibb időkben kezdetét vette, amikor a templomi tórai előadásokhoz szóbelileg apróbb megjegyzéseket fűztek. Az első templom pusztulásakor a zsidó nép nagy részét Babilóniába hurcolták és itt a száműzetésben indul határozott fejlődésnek a Tóra rendszeres magyarázata. A száműzetésben a Jeruzsálemi templomkultusz helyébe a Tóra fokozott kultusza lép, a száműzött zsidóságnak majd minden egyes tagja a próféták írásaira, a Bibliára koncentrálja vallásos figyelmét. Ekkor alakulnak meg azok a gyülekezetek, zsinagógák, ahol a zsidók összejönnek és a templomkultusz, az áldozat helyett a Bibliát teszik istentiszteletük tárgyi és szellemi központjává.

Nagy a becsülete "az írás" tudójának, aki a törvényt nemcsak olvassa, de érti is és ennek bizonyítékát is szolgáltatja abban, hogy az írást magyarázza. Az írástudó az ő életrendjében az írás értelmét illusztrálja is; az állnia "megértett" írás szavai szerint él. Másként mint a többi, akik nem ismervén az írást, annak parancsaihoz nem tudnak alkalmazkodni sem. Az írástudók csakhamar elkülönülnek - már a babiloni száműzetés zsidóságában - nemcsak a tisztátalan pogányoktól, de a többi, nem írástudó zsidóktól is. Így lesz minden írástudóból farizeus - "elkülönődött". Az írástudókat ettől kezdve nevezhetjük farizeusoknak. Később az írástudók által előírt életmódot, amely a legszigorúbb elkülönődést jelentette azoktól, akik nem az írás és az írás magyarázata szerint éltek, követték olyanok is, akik nem voltak írástudók, de mégis elkülönődtek és ennek folytán szintén farizeusoknak vallották magukat. így, bár minden írástudó egyszersmind farizeus is volt, de nem minden farizeus volt írástudó.

Az írástudó farizeusok Tóra-magyarázatai csakhamar a Misna gyűjtőnevet kapták. A Misna tartalmazta azokat a törvényeket, amelyek a Tóra parancsaival, törvényeivel már nem voltak szó szerint azonosak, hanem a Tóra értelmének nyomozása, kutatása útján - a Tóra valamely parancsából, szavából vagy betűjéből - származtatta, valamelyik írástudó. Ezek a Tórából derivált törvények voltak a "halachák'", amelyeket a gyülekezet elfogadott és attól kezdve hagyományként, mint szóbeli tan, az isteni törvény származéka jutott egyik nemzedék szóbeli hagyományaként a következő nemzedék tradíciójába.

Az idő folyásával azonban a Tóra ezen első magyarázata, a Misna is, fejlesztésre szorult és a Misnában összegyűjtött szóbeli tan törvényei, hogy az életre alkalmazhatók legyenek, további értelmezést igényeltek. A Tóra magyarázatának eredményeként összegyűjtött szóbeli törvénygyűjtemény, a Misnának további értelmezése, ugyancsak szóbeli hagyományként indult és fejlődött tovább és a szóbeli hagyománynak, a szóbeli tannak e második szellemi filtrációja a Talmud.

Az írástudó farizeusok jelentősége és súlya még emelkedett a teokratikus államban, amelyet Ezra és Nehémiás a Babiloniából hazatért zsidósággal Palesztinában újjáalkotott. Ez volt a fejlődés útja és eredménye is. A zsidó arisztokráciát addig a születési arisztokrácia képezte. A főpapok ivadékai a jeruzsálemi templom, a szentély kultusza, az áldozat centrális jelentőségénél fogva felette állottak a többi zsidóknak. Ezek a származási arisztokraták voltak a szadduceusok. Mint minden arisztokrata származéknak, ezeknek érdekei és mentalitásuk megkívánták a legszigorúbb konzervativizmust. Minthogy pozíciójukat a Szentírás ősi szavai: a törzseket elrendező, a papi funkciókat kiosztó intézkedések alapították meg, ők szigorúan és mereven ragaszkodtak az írás szószerinti értelmezéséhez és alkalmazásához. Velük szemben az írástudók osztálya tört fel szellemi arisztokrácia gyanánt.

A szadduceusok szerint: "Csak Mózes törvénye a kötelező, még pedig betűszerinti értelemben". Az írástudó farizeusok szerint: "Az isteni tant az utolsó betűig kell minden zsidónak teljesíteni, az írástudók magyarázatai, rendelkezései és hagyományai szerint". Az "írástudók" álláspontjának kellett győzedelmeskednie. Törvényt, amely a vallás és az állami, s a népélet szükségleteit egyszerre van hivatva kielégíteni, és amelynek változhatatlan rendelkezései az idők folyamán a változó szükségletek mellett elmaradtak, az élet követelményeinek megfelelően alkalmazni csak úgy lehetett, ha annak szavait az értelmezés minden lehető szabályai szerint kiterjesztő értelemben magyarázzák és a magyarázatokat ugyancsak "Isten kinyilvánított akaratá"-nak fogják fel.

A kinyilatkoztatott törvény változhatatlansága és a fejlődő élet folyton megújuló szükségletei tették tehát, hogy a zsidó vallás képviselői nem a papok, akik az áldozati kultuszt végezték, hanem az írástudók" lettek, akik az írásból, a törvényből "kinyomozták" (kikutatták) a minduntalan szükségessé vált újabb és újabb értelmet. Így tettek szert mindent felülmúló megbecsülésre az írástudó farizeusok, akik szellemi munkájuk révén szüntelenül folytatták, befejezték és megint újra kezdték az isteni kinyilatkoztatás művét.

A Tórához fűződő magyarázatokat. a Misnát és a Misnához fűződő magyarázatokat, a Talmudot az írástudók alkották. "A Talmud teljes törvénykönyv, mely a köz- és a magánéletet szabályozza. Szó van benne ünnepről, szombatról stb. , házassági, magán- és büntetőjogról és egyebekről, ami a vallásos és társadalmi életet szabályozza". "A Talmud kommentár is, de egyszersmind a törvényeknek is diskussziója". "A Talmud, az egész zsidó hagyomány, farizeusok műve, ők alkották meg, ők hordozzák, ők terjesztői". /Az idézetek - a fentebbiek is - dr. Blau "A Talmud" című munkájából./

A farizeusok alkotta szóbeli tant, a Talmudot hosszú évszázadokon át nem volt szabad írásba foglalni. Ismeretes a III. századból egy erre vonatkozó tilalom, amit azzal okoltak meg, hogy a szóbeli tan ne kerüljön idegen kézre, mint az írott tan, vagyis a Biblia. Dr. Blau vitatja, hogy a tilalomnak tényleg ez az indokolás felelt volna meg. Pedig ez az indokolás nagyon plauzibilis. Nemcsak azért, mert ezt a tilalmat egy ennyire régi III. századbeli írásbeli emlék bizonyítja, de azért is, mert a farizeusok ezzel a tilalommal faji érdeket szolgáltak.

A faji érdek az volt, hogyha már az írott tan a pogányok kezébe került, olyanok kezébe, akik nem tartoznak Isten kiválasztott népéhez, a zsidó néphez, ne jusson kezükbe az írott tannak a kulcsa, a szóbeli tan. A szóbeli tan nélkül, - a farizeusok felfogása szerint, a pogányok nem jutottak a Szentírás magyarázatának, értelmének birtokába.

A szóbeli tan, a Talmud majd egy évezreden keresztül emlékeit mű volt, amelyhez csak a farizeusokon keresztül lehetett jutni, írásba is csak akkor foglaltatott, amikor az összegyűlt óriási anyag memorizálása már meghaladta az emberi képesség határait. Ekkor azonban már a farizeusi szabály, amely minden zsidónak törvényes kötelességévé tette, hogy a Talmuddal foglalkozzék "éjjel és nappal", egyszersmind kényszerűség is volt, mert a Talmudot elsajátítani, a farizeusok újabb és újabb magyarázataival lépést tartani, valóban másként nem is lehetett.

A Talmud lett a zsidó vallási és szellemi életnek az a gyűjtőmedencéje, amelybe a zsidóság minden szellemi terméke belefolyt. "A Talmud maga mondja: hogy a Talmudban minden benne van, a Biblia, a Misna, a Talmud. Nincs vérbeli talmudista, aki manapság is bármely kérdésre ne keresné a feleletet a Talmudban. Ha másképp nem, analógia útján. A Talmudban együtt kell találni a rabbinak, a bírónak, zsinagógiai szónoknak, tanítónak, jegyzőnek, sőt minden zsidónak mindazt, amit tudnia kell, amit tudnia szükséges, vagyis üdvös". - (Elsősorban azonban mégis corpus juris, törvénykönyv.) (Dr. Blau.).

A kinyilatkoztatott törvényhozás mellett íme tehát létesült egy újabb törvénykönyv, a Talmud. A farizeusok felfogása szerint nem új törvénykönyv ez, hanem a kinyilatkoztatott törvényhozásnak a magyarázata. A Szentírás: a farizeusok folytatólagos értelmezésében. A Talmudban kereken kétezer írástudó van névszerint megnevezve és sok ezenfelül névtelenül is szerepel. Nem lehetett zsidónak nagyobb becsvágya, mint olyan írástudó lenni, akinek magyarázata a Talmud anyagát szaporítja.

A Talmud az ember legnemesebb értékét a tudásban látja, ez alatt a Talmud tudását érti és az úgynevezett talmud-tudós részére (Talmud-cháchám) a legnagyobb tiszteletet követeli. (Zsidó lexikon 873). Erre a tiszteletre vágyott minden zsidó, s ha ezt a tiszteletet magának meg nem szerezhette, kívánta megszerezni fiának.
Minden zsidó gyermek, akit az atyja a világ legrégibb községi iskolájába 2500 év óta elküldött, azt a reménységet vitte magával, hogy Talmudtudós lesz belőle, olyan írástudó, akinek talmudikus magyarázatát a gyülekezet elfogadja és ilyként Isten kiválasztott népének törvényhozója lesz.

A Talmud-szerzés időszakát a zsidóság hivatalos írói egy évezredre teszik. Krisztus előtt 500-ban indult és Krisztus után 500-ban zárult le az úgynevezett babilóniai Talmud. Babilóniát a zsidók már Krisztus előtt is második hazájuknak tekintették. A perzsa uralkodók meghagyták őket népi különállóságukban. Úgy, hogy a zsidóság Babiloniában még zavartalanabbul foglalkozott, - a hatalmas perzsa fennhatóság alatt, - a Biblia magyarázatának hagyományozásával, e hagyomány fejlesztésével, azaz a Talmuddal, - mint a Palesztinában élő zsidóság, amelynek Talmudja a babilóniai Talmud mellett végül is elvesztette jelentőségét. Krisztus előtt 500-ban Ezra és Nehémiás a zsidóságnak csak egy töredékét vezette vissza Babilóniából Palesztinába, a zsidóság nagyobb része Babilóniában maradt.

A Talmud által okkupált zsidó szellemiség soha többé a Bibliával a Talmud korszaka előtti ősi közvetlenség viszonyába vissza nem került. Bár ez a közvetlenség nagyon hamar megszűnt már azáltal is, hogy a népi nyelv az arameus lett és a zsidó nép a Biblia héber szöveget már meg sem értette. Egy ideig tolmács ismételte arameus nyelven az istentiszteleteken felolvasott héber szövegeket. Később ez a szokás is kiment a gyakorlatból és a nem írástudó nép számára a Biblia az elfeledett héber nyelvénél fogva hozzáférhető sem volt. A hagyomány, a Talmud nyelve viszont - fejlődése kezdetétől fogva szóban és később is, mikor írásba foglaltatott, - a népi nyelv, az arameus volt. A Talmud, vagyis a Biblia hagyományozott magyarázata, a szóbeli tannak lezárása csak azt a változást jelentette, hogy ettől kezdve még kevésbé merítettek az írástudók közvetlenül a bibliai forrásokból, hanem ezentúl a Talmudot magyarázták tovább. "A Talmud Izrael népének legsajátosabb irodalma lett, mely annyira az ő lelkéből fakadt, hogy a zsidóság a Bibliára sohasem fordított annyi szellemi erőt, mint a Talmudra és manapság is a Talmudot mondhatjuk az európai irodalmak között a legkevésbé holtnak, mert az elmék ezreit köti le úgy törvényfejtegetései (Halacha), mint szépirodalmi (Aggada) részeiben. " (Zsidó lexikon 990. oldal.)

Már maga a Szentírás (Deuter, 6 , 7, 11, 19.) és természetesen az ezt magyarázó Talmud és a kialakult évezredes hagyomány a zsidó népnek azt tette mindent megelőző kötelességévé, hogy foglalkozzon a törvénnyel, tanítsa, értelmezze, kutassa és e mellett semmi más tudományággal ne foglalkozzék, illetve minden tudományágat a Törvénnyel való foglalkozás kereteibe illesszen és a törvény értelmezésének céljaira használjon fel. A Talmud szerint a zsidóság csak a tanulással és tanítással foglalkozzék, minden más foglalkozása csak kenyérkereset, így került bele a Talmudba és a Talmud további magyarázataiba, - abba az irodalomba, amely azután a Talmudon épült fel és voltaképpen a Talmud folytatását jelenti, mindaz, ami a zsidóságot a Talmud által felvetett kérdésekkel kapcsolatosan szükségszerűen érdekelte. Mindaz a világi tudományszerű anyag tehát, mely eredetileg a Talmudba és a talmudi irodalomba (nevezhetjük joggal e folytatólagos irodalommal együtt e zsidó irodalmi működést a Talmud összefoglaló névvel) belekerült, a Talmud Biblia-(Misna) magyarázataihoz felhasznált segédtudományok voltak.

"A Talmud megkísérelte a mindennapi életet megrögzíteni, parancsokkal és tilalmakkal, (116 parancs, 243 tilalom) beszélt gyógyászatról, higiéniáról, természettudományról, mezőgazdaságról, büntetőjogról, hitelező jogról, dologi jogról, örökösödési és családi jogról. Eredetileg az iskolák anyagának szánva, végül szabályozta a jámbor és féljámbor életét éjféltől-éjfélig, születéstől a halálig. Az elérhetetlen és kikutathatatlan helyett minden zsidó kötelességének tudta és érezte azt az igyekezetet: kielégítést és beteljesülést keresni a gyakorlati dolgokban". (Valeriu Marcu: Die Vertreibung der Juden aus Spanien).

A Talmud a zsidóság enciklopédiája volt, mely folyton egymásra rakódó rétegeiben egyrészt magába szívta a zsidóság minden szellemi kiélésének anyagát, másrészt kínos mértani pontossággal írta elő és szabályozta a zsidó népnek életét olyan minutiozitással, mely kiterjeszkedett minden foglalkozási ágra, a nép minden egyes tagjára, a köznapi élet minden egyes pillanatára, tartalmazta a vallási szertartások legaprólékosabb leírását, a liturgiát és kiterjeszkedett még a zsidó család nemi életének teljesen kidolgozott ökonómiájára is. Mindez a pogány népektől való elkülönődés mindenek felett álló naprendszerének szuggesztiója alatt állott.

Minden zsidó az ő szellemi termelését a Talmud mindent magához ragadó matériájába hordta, valósággal a vonzási törvény lebírhatatlan erejénél fogva. A Talmud, amelyet kezdetben - még Misna-i részében - majdnem ezer éven keresztül betéve tudott gyermek és tudós, igénybe vette a zsidó szellemi kapacitás egész terjedelmét. Később pedig, amikor a hagyományozott tan, a Talmud már fóliánsokban volt forgatható, minden más irodalmat felülmúló terjedelménél és enciklopédikus anyagánál fogva rántotta magához minden zsidó szellemi egyéniségét, mely szellemi vonzást nem kisebb mértékben erősítette a Talmudból kiáramló és oda visszasugárzó vallási szuggesztió is.

A Talmud a zsidóság életében olyan hasonlíthatatlan jelentőséghez jutott, amit nem is lehet máshoz mérni, mint valamely kozmikus természeti erőnek az állandó és mindent lebíró hatásához. A zsidó szellemisége már zsenge korában a Talmud szuggesztiója alá került és az alól soha meg nem szabadult, sőt ez a szuggesztió a Talmuddal való szünetlen foglalkozás révén a zsidó ember életében napról-napra fokozódott.

A Talmud-kultuszának ősi forrása a Biblia volt, az isteni kinyilatkoztatott törvény. De a zsidó népnél minden ok és okozat közé került - a Talmud. Marén Valériu idézi egy spanyol-zsidó következő mondását: "A természet és a zsidók között, az életjelenségek és a zsidók között, a gyász és a zsidók között - van a Talmud". És ehhez hozzátehetjük: az isteni kinyilatkoztatás szellemi kisugárzása, - a Biblia és a zsidó nép között is - van a Talmud. A Talmuddal való foglalkozás népi foglalkozássá vált; írásba foglalt, lezárt és állandó fejlődés alatt levő további részében, - tárgyánál és szelleménél fogva mindvégig a közvetlenség erejével érdekelte a zsidó nép minden egyes tagját. Mendelssohn Mózes a zsidóság "harmadik Mózes"-ének a megállapítása szerint, a judaizmus nem kinyilatkoztatott vallás, hanem kinyilatkoztatott törvényhozás.

Azok a törvények, amelyek Mózes öt könyvében foglaltatnak, Isten kinyilatkoztatott parancsai. Maga az ószövetség ősi képlete. - formájában és lényegében - szerződés, amelyet Isten kötött a zsidó néppel. A zsidó népnek be kell tartania az isteni parancsokat és ha ezeket betartotta, Istennek kiválasztott papi népe marad.

Az isteni parancsok a kinyilatkoztatásnál fogva a zsidó nép törvényeivé váltak. A törvény fogalma a legősibb időktől fogva asszociálta a jog és kötelezettség fogalmait. E fogalmak társulásánál teljesen közömbös a viszony, amiben jog és kötelezettség egymással állott. Ugyancsak ősi kapcsolatot jelent a törvénnyel a törvény uralma alatt álló nép erkölcsi alkata, erkölcsi világnézete is.

Minden összefoglaló jogrendszer erkölcsi világnézetet hajt végre. A jogszabályok primer kialakulásukban testi közösségben állanak az általuk szabályozni kívánt viszony erkölcsi szemléletével. A primer jogszabályoknak mindig egy-egy erkölcsi szemlélet a termőtalaja. A Mózes öt könyvében foglalt jogrendszer kétségtelenül a legelső írott népi törvényhozás. Ezek a törvények a nép lelkéből fakadtak és visszatérő útjuk is a nép lelkéhez vezetett. Azért jött létre az ószövetség, mert a zsidó nép akarta és el is fogadta ezeket a törvényeket. Hogy e népi törvényhozás jogrendszere milyen történelmi tény keretében hirdettetett ki és lépett életbe, a kérdésnek ez a része a teológia nyilvántartása alá tartozik.

E törvények isteni eredetét a kereszténység: a mai kultúremberiség ide s tova kétezer esztendeje elismeri és ezzel tanúságtételt szolgáltat arra is, hogy ezek a törvények a legfenségesebb erkölcsi inspiráció alkotásai. A törvény, a. Szentírás mindegyik szava még az isteni közvetlenség hangjával csengett. Az a zsidó nép, amely még ezt hallotta és ezt akarta hallani, olyan viszonyban volt a Szentírás gondolatainak vetésével, mint a földmívelő földje kalászaival. A földjét ő munkálta meg, a magot is ő vetette belé, de hogy a földből a mag kalászba szökkent, érzi: Isten akaratán, az isteni erő közreműködésén múlott. Az a zsidó nép, amelynek Mózesét és prófétáit a Szentírás alkotására Isten megihlette, még érezte azt a testi kapcsolatot, amely a Szentírás parancsai: a törvények és az Isten akarata: az erkölcs testi egységében állott.

A Szentírást a zsidó népi géniusz legmagasabb erkölcsi fennsíkján alkotta az isteni inspiráció. Az isteni lényeg: az erkölcs és az emberi alak: a törvény egysége a műben tökéletes. A zsidó nép tudatából élete további során ennek az egységnek az érzékelése mindjobban kiveszett. A szintézist, amelyet a Szentírás örök eszményi és erkölcsi lényege az emberi kifejezésmóddal: a szavakkal alkotott, a zsidó nép századról-századra, mindinkább a lényeg rovására, feloldotta. A Szentírás kifejezéseinek, szavainak, sőt betűinek is fétisisztikus jelentőséget tulajdonítva, előbb az erkölcsi, végül már közönséges értelem nélküli sivár formalisztika útvesztőibe tévedt. Az ószövetség isteni eszményei után a nosztalgia már csak időnként a zsidó nép prófétáiból sikoltott fel a kétségbeesés paroxizmusával.

Jézus születéséig a Talmud, rétegei már 500 éve rakódtak egymásra. Jézus a törvény isteni lényegét és nem a talmudi törvényt jött betölteni. Ugyanakkor, amidőn kortársa, a nagyhírű világi zsidó bölcs, alexandriai Philo, a következőt írja:
"A Tóra törvényei sérthetetlenek, örökkévalóak; minden mondata, szava, minden betűje mély jelentőségű".

A zsidóság betűimádata! E betűimádat determinálta a Biblia magyarázatát, a Hagyományt, a Talmudot, az egész rabbinisztikus irodalmat és eredményezte a pilpult, azt a talmudi terméket, amely híven tükrözi vissza a szellemiséget, amit ezer esztendeje talmudisztikus szellemnek bélyegzett meg a gettón kívüli világ és amelyet ezen ezer esztendő óta indokoltan azonosít is a köztudat a zsidó szellemiséggel.

PIL-PUL. Az a zsidó irodalom, amely a Szentírásból indult ki, uralkodó jellegét tekintve pár excellence jogi irodalom volt. Fentebb idéztük már dr. Blau "A Talmud" című könyvéből azt a megállapítást, hogy a Talmud a zsidó corpus juris. A palesztinai és a babilóniai Talmudok közül az uralkodó Talmudot: a babilóniait Krisztus után 500-ban lezárták ugyan, a rabbinikus irodalom azonban tovább folytatta a talmudi jogfejlesztést.

A Talmud-tekintélyek a Talmud lezárása után a hozzájuk intézett kérdésekre jogi véleményeket, responsumokat adtak, amelyek a rabbiknak kijáró bírói tekintélynél fogva a döntvények erejével bírtak és törvényként voltak a zsidóság által követendők. Ezek a responsumok minden bizonnyal a római jogélet mintájára honosodtak meg a zsidó rabbinikus irodalomban. A. római jogban is nagy szerepet játszottak a responsumok, - a jogtudósok véleményei - amelyek Augustus óta a császár nevében adattak és a bíróságra nézve kötelező erővel bírtak. A rabbinikus irodalomnak ez a része a Talmud lezárása óta szünet nélkül eleven erővel szabályozta a zsidóság életét és az ortodoxia körében még ma is változatlan tekintéllyel virágzik. Ilyen responsumok még a Talmud lezárása előtti századokban is már közismertekké váltak és mint ilyenek be is olvadtak a legrégibb Talmud-szövegekbe.

"Már a talmudi korban nagykiterjedésű tudományos levelezés indult meg Babilónia és Palesztina rabbijai között. Ez már a rabbinikus responsum-irodalom bevezető korszaka". (Zsidó lexikon, 743.) A Krisztus utáni 500. év körül a Talmud már le volt zárva, a tudósok azonban folytatták a Talmud-szerzők műveit, a Talmud-szövegeket értelmezték, magyarázták. Ez értelmezés és magyarázat azonban voltaképpen éppúgy törvényhozás volt, mint maga a Talmud. Mert miként a Talmud-szövege megállapította a törvényeket, amelyeket a Bibliából származtatott az értelmezés különböző módjain, úgy a már megállapított és lezárt Talmud-szövegek további hasonló magyarázata folytán keletkeztek a további törvények és jogszabályok, amelyek a talmudi szövegmagyarázó tudósok tekintélyénél - rabbi-tekintélyénél fogva -, kötelező törvényerővel bírtak a zsidóság körében.

A Talmud lezárása utáni ezt a korszakot, amely már a megállapított Talmud-szövegből fejlesztette ki a további szabályokat, a zsidóság a gáoni korszaknak nevezi, mert azoknak a babilóniai - surai és pumbaditai - iskoláknak az élén, amelyek a Talmud magyarázatával foglalkoztak és igen nagy hírnek örvendtek, az úgynevezett gáonok állottak, akik nemcsak ez iskolák rektorai voltak, de e minőségükben a zsidóság vezérei is. Ez a gáoni korszak tartott (Krisztus után) 589-től 1038-ig. A Zsidó lexikon szerint már a gáoni korszakban, - vagyis a Talmud lezárása után nyomban - a tudósok vitáinak, amelyek responsorikus formában folytak le, a tárgyát főképp a Talmud jogi anyaga képezte.

A kérdések, amelyek a rabbikat és természetesen a zsidóságot érdekelték, a Talmud jogi vitái voltak. Az egész responsum-irodalom jórészt a Talmud jogi kérdései körül forgott. A XII. század után a responsumok már úgyszólván teljesen mellőzik az addig bizonyos mértékig mégis kultivált vallásfilozófiái és exegetikai tárgykört és úgyszólván kizárólagosan jogi tartalmúak. "e mellett a későbbi szőrszálhasogató "pilpul" jelentkezik bennük". A Talmud szövegére és végtelen irodalmára támaszkodó responsorikus irodalom és általában a talmudi recitáció a zsidó szellemiség igen szomorú dekadenciáját illusztrálja. "Úgy a responsorikus irodalom, mint a talmudi recitáció a XIX. században már végkép egyoldalú pilpullá süllyed. Ezeknek a responsumoknak a tartalma a jogi döntéseken kívül leginkább a rítusra vonatkozik és élesen küzd a reformok ellen, a széles látókört, a műveltséget és a világi ismereteket pedig teljesen nélkülözi". (Zsidó lexikon. 744.)

"A Talmud tanulmányozása 1040 után, a R. Asi (rabbi Selomo Jicchaki) Talmud-kommentárja után a "pilpul" disputatorikus módszer útvesztőibe vezet, ahol nem az eredeti értelem keresése volt a cél, hanem a felhozott érvek lebírása, virtuozitás az éleselméjű disztinkciókban". (Zsidó lexikon, 875. oldal.)

A pilpul szó eredetileg bors, átvitt értelemben csípősséget jelent ős már a Talmud (Szota 15)-ban fordul elő. A Talmud szövege állandóan tartalmazza a pro és kontra véleményeket a felmerült, vagy felvetett kérdésekben. Úgyhogy a Talmud a szövegében is vitatkozás, disputa, a vitaanyag feltárása. A Talmudnak ez a szerkezete egyrészt illusztrálja az ősi zsidó vitaszellemet, másrészt ezt a szellemet fenntartja és szuggesztív hagyományként adja át a későbbi nemzedékeknek, amelyek az ősi vitát a végletekig tovább folytatják és kifejlesztik. Ez a vitaszellem végül is eluralta a zsidó szellemiséget és már nem az értelem, az eredeti értelem kikutatása, felderítése volt a cél, hanem a vita öncéllá vált.

A talmudikus fejtegetéseknek ez a "pilpul" módszere, amely "arra törekszik, hogy merész elmetornán a Szentírás, vagy a Talmud valamely szavából meglepő éleselméjűséggel új értelmet és új vonatkozásokat hámozzon ki" (Zsidó lexikon, 710.), több mint ezer esztendőn át irányította a zsidó gondolkodás metodikáját és végül is ahhoz a görbe vonalhoz vezetett, amely a kauzalitás szükségszerű logikájától eltér és grafikonja a talmudisztikus gondolatmenetnek.

Még a zsidó talmudkutatók előtt is világos, hogy a talmudi logika elüt a közönséges és természetes logikától. Ennek a talmudi specialitásnak egyik igen jelentős magyarázatát ők maguk is szolgáltatják. A Talmud eredetileg a Biblia első szóbeli magyarázatának - a Misnának a további magyarázata. A Misna azoknak a jogszabályoknak - halácháknak - a gyűjteménye, amelyeket az írástudók a Bibliából származtattak. A Misna jogszabályai további kiegészítésre, fejlesztésre és magyarázatra szorultak; ez a jogi munka, amely a Misnát teszi t örvény fejtegetés alapjává, a "Gemara". "A Gemara azonban már nem ismeri a Misna eredeti értelmét, más feltevés alapján állva, -a fejtegetése a Misna intencióival szemben meglepő és idegenül hat" (Zsidó lexikon, 874. oldal).

A meginduló Talmud-kommentárok végtelen tömege így már kezdettől bőséges vitaanyagot talált és igen széles területet, amelyen az ellentéteket kiegyeztesse, vagy kiaknázza és újabb, az addigiaktól eltérő értelmezéssel szolgáljon. Azok a generációk tehát, amelyek a Talmud szövegén és kommentárjain, az ezekkel foglalkozó rabbinikus irodalom emlőin növekedtek, a disputa szellemét már a Talmud szövegéből szívták, az értelmi ellentéteket már a Misna és a Gemara között látták és megállapíthatták, hogy a kommentátorok vagy ezt, vagy azt a felfogást tették magukévá, vagy újabb értelmezést produkáltak. A talmudi generációk öntudatlanul is kisajátították a Talmudból és az irodalmából áramló szellemi anarchiát, amely nem az ősi forráshoz, a Bibliához való visszatérést, hanem a kazuisztikának tömkelegét és azt tekintette öncélul, hogy az okszerű és a történelmi tényekkel összefüggő értelem helyett mindezektől független új értelmezéssel gyarapítsa - bármily meglepővel és ellentétessel - az addigi értelmezések rabbinikus szövedékét.

A mai, világos agyú, nagy és általános műveltségű zsidó talmud-tudósoknak alighanem igen nehéz a helyzetük, amikor a Talmud védelmét elvállalniuk kell. Mert a Talmudot nemcsak a Jessivákban, az ortodoxia e sötét zugaiban, de a rabbi-szemináriumokban is nem is mint zsidó irodalmat, hanem mint zsidó vallást tanítják. Ma úgy az ortodoxiának, mint a leghaladóbb - úgynevezett neológ - zsidó hitközségeknek is a vallási törvénykódexük az a jogi munka, amelyet Káró József szerkesztett 1520 táján, átdolgozván egy elődjének, Jákob Ben Asernek Árba Turim című hatalmas kódexét. Karónak ez a munkája "Sulchan Áruch" címet viseli. Magyarul ez a cím "Terített asztalt" jelent. A Sulchan Áruch-ban össze vannak gyűjtve a második jeruzsálemi templom lerombolása óta keletkezett halachikus döntvények. Ismerteti ez a könyv és meg is bírálja a döntvényekre vonatkozó összes kommentárokat és megállapítja a végleges törvényt, amelyet érvényesnek kell elismerni.

Az ünnepnapokra, a szombatra vonatkozó törvényekről, a vallásgyakorlatról, a házassági jogról és polgári jogszolgáltatásról beszél. Csak azokat a döntvényeket tartalmazza, amely három auktoritás azonos felfogását fejezi ki. A mértékadó három főtekintély közül Maimunides az egyik. Ez a kódex a talmudikus törvényrendszert véglegesen összefoglalta. Ma már csaknem az egész világ zsidósága ezt ismeri el a hitélet alapjául és különösen Magyarországon még a leghaladóbb hitközségek is hitéletüknek a Sulchan Áruch szellemében való restaurálására törekednek" (Zsidó lexikon, 812. oldal).

A zsidó hitélet alapját tehát a Talmudnak a törvényrendszere képezi. Egy corpus juris. A zsidó vallás e szerint, végeredményben és gyakorlatában, főként azonban szellemében jogi matéria. Papjai jogászok, miként írástudó jogászai papjai voltak. Fejlődése a közbeeső egyetlen vallásfilozófiái intermezzo (Maimunides) dacára egy jogrendszer fejlődése.

Minthogy a Talmudban nem differenciálódott a jog az egyéb tudományoktól, főleg nem differenciálódott a vallásfilozófiától, a kettő végül is egybeolvadt, de az élethez közelálló gyakorlati tudomány, a jogtudomány került lebírhatatlan túlsúlyba. A jog és vallás differenciálódásának ez az örökös hiánya végül oda vezetett, hogy a jogtudomány és a jogrendszer a zsidóság vallási szükségleteit elégítette ki - azzal a szigorral, fegyelemmel és szellemi szuggesztióval, amely egy valláserőre emelkedett jogrendszerből árad.

A római jog a tiszta értelem zavartalan logikájának marad örök eszköze és mint kristálytiszta szerkezet került bele a modern kultúrvilág jogrendszereinek tengelyébe. A római jog -- kényszerképzetek terheltsége és gátlása nélkül - az élet által szolgáltatott esetek, körülmények és viszonyok megbízható, finom műszere volt.

Ezzel szemben a zsidóság jogászpapjai a Bibliából, majd csakhamar a Talmudból olyan jogot származtattak le. amely nem eszközzé vált a logikus agy számára, hanem kezdettől fogva az isteni kinyilatkoztatás művének öncélú kiterjesztését, vagyis vallásgyakorlati célt szolgált.

A zsidó szellemiség fejlődésére végzetes befolyással volt az, hogy első törvénykönyvüket a vallás feltörhetetlen pecsétjével zárták le. Ettől kezdve - népi életüknek úgyszólván kezdetétől fogva -- új törvényeket nem alkothattak a fejlődés folyamán keletkezett újabb és újabb követelményeknek megfelelően, az élet és az életviszonyok által megszabott természetes logikával. Törvényeik örökre meg voltak írva a kinyilatkoztatott törvényrendszerben. De az élet természetes fejlődését nem lehet változhatatlan törvényrendszerhez szabni, az életen és a fejlődés törvényein erőszakot nem lehet elkövetni (bár az elkülönődés és a diaszpórában a gettó: egy ilyen gigantikus erőszak kísérlete).

A népi és nemzeti élet fejlődése során a törvény változhatatlan szövegéből "származtatták" az írástudók azokat a "magyarázatokat", amelyeket kezdetben valószínűleg az élet konkrét szükségletei követeltek. A magyarázatokat az írástudók mindig a törvény szuggesztiójával ruházták fel. Ez a szuggesztió abból keletkezett, hogy a magyarázat mindig az írás valamely szavából, szövegéből, indult ki és annak értelmezését szolgálta. Minél bonyolultabbakká váltak azonban a fejlődő élet viszonyai és tértek el a népnek a kinyilatkoztatás időpontjabeli kultúrállapotától, annál bonyolultabb szellemi munkát igényelt az írástudóktól az írás szavának "értelmezése". Ez a szellemi munka hovatovább kénytelen volt félretenni a közönséges logika szabályait. Az értelmezés csakhamar tárgyban és szellemben függetlenítette magút az írás szavától, alapjául sokszor már nem a logikus összefüggés, hanem szavak sorrendje, betűk és mesterkélt analógiák szolgáltak.

Ez az állandóan szükséges zsidó szellemi munka, amely az azt végző írástudót a legnagyobb megbecsüléshez is juttatta, - hiszen intellektuális kerülő úton törvényhozói munkát végzett - a zsidó intellektust mindinkább az öncélú rabulisztika irányába terelte.

Végzetesnek kellett lenni ez iránynak a zsidó erkölcsiség fejlődésére is. Az írástudó magyarázata akként tekintetett, mint maga a kinyilatkoztatott törvény. Sőt a magyarázat - a Talmud anyagában - már a kinyilatkoztatott törvény helyébe lépett.
Mily nagy lehetett az írástudó farizeusnak az önhittsége, aki magyarázata révén a kinyilatkoztatás orgánumának érezhette magát! Az írástudásból fakadó - hasonlíthatatlan, emberfeletti - önhittségnek később, a kialakult talmud kultusz idején, tehát a XI. század óta már minden talmudista, mint farizeusi örökrésznek jutott birtokába, mihelyt valamely "pilpul"-ja sikerült. Ha harifoszi (talmudi) szellemességgel, bármily raffinéria és szőrszálhasogatás útján produkálta valamely talmudi helynek újabb értelmezését.

A pilpuli mű értékelésénél teljesen közömbös volt a közönséges és természetes logika hiánya. Sőt annál nagyobb elismerést várt tőle a talmudista, és ért is el a zsidó közönség szemében, minél vakmerőbb és minél képtelenebb, de ugyanakkor minél rafináltabb volt tételének összefüggése azzal a talmudi hellyel, amelyből kiindult. Az ilyen pilpult alkotó talmudista a "Harifosz" "szellemes", sőt a Talmud-cháchám, Talmud-tudós rangjához jutott és népe körében az intellektuális teljesítőképességnek kijáró legnagyobb megbecsülést szerezte meg. Ez az intellektuális teljesítmény azonban egyúttal vallási teljesítmény is volt. Mert hiszen aki a Talmuddal foglalkozik, aki ennek a foglalkozásnak ilyen produktív jeleit szolgáltatja, az vallási kötelezettséget is teljesített, nemcsak tudós, de vallástudós is.

Súlyos eltévelyedés és az erkölcsi judicium hamis vágányra csuszamlásával jár az olyan népi felfogás, amely a rabulisztikát. a szofisztikát valláserkölcsi megbecsülésben részesíti. Az erkölcsi judicium elferdülését semmiképpen sem menti és nem is korrigálja az a körülmény, hogy a szofisztika és rabulisztika anyaga a vallási tiszteletben részesített Talmud. A klasszikus görög nép az ő hamis bölcselői fölött józan megvetéssel tért napirendre. Milyen erkölcsi megítélés alá esnék Plató, Szokrátész és Arisztotelész népe, ha szofistáit - akik a szó- és gondolatfűzés művészetével bebizonyították a fehérről, hogy fekete, a feketéről, hogy fehér - az igazi bölcseknek kijáró megbecsülésben részesítette volna?

A zsidóság szellemi és erkölcsi vonalának ez az elferdülése elsősorban annak az elkülönődésnek tulajdonítható, amit - bár a kinyilatkoztatott törvény azt kétségtelenül csak a pogányokkal szemben intonálta - a zsidóság Jézus fellépése, a kereszténység létrejövetele után az egy Isten elméjének krisztusi kurzusával szemben is, indokolatlanul, tovább is fenntartott. A zsidóság számára a szellemi és erkölcsi korrektívum: a keresztény kultúrának és a keresztény világnézetnek teljes át- és felvétele. A zsidóság az asszimilációval ezen az úton megindult.

/ "A zsidóság a Talmudot tekintette a Hagyomány hű tolmácsának". (Dr. Blau Lajos "A Talmud" 3. oldal.) "A zsidó nép gondolkozott így a Tóráról (ahogy a Talmud). A zsidó nép maga az írástudók, bölcsek, talmudisták szülőanyja". (Dr. Blau "A Talmud", 8. oldal.) "A gyűlölők korábban vették észre, mint talán maga a zsidóság, hogy a zsidó nép a Talmudból építette ki minden üldözést lebíró fejlődését. És sokkal tovább fogják azonosítani a Talmudot a zsidósággal, mint ahogy a zsidóság a Talmuddal fogja azonosítani magát.

A mai zsidóság nagy része alig tudja már, hogy az erkölcse a Talmud erkölcseiben gyökerezik..... (Zsidó Lexikon 878. oldal.) "A gettó tudománya főképpen a filológiai ismerettel párosult jog volt, miután a Talmud-tudomány... éppen tartalmának nagyobb része miatt, valamint az évezredes stúdium hagyományai miatt is elsősorban jogi diszciplína".

"Ezért a zsidóság, amint megnyílt előtte a jogászi pálya, csupán jogi ismerete forrásanyagát változtatta, a jogi érzékét, mely két és fél évezred öröksége volt, egyenes vonalban tovább fejlesztette, s míg a XIX. századig ez csupán a Talmud és Schulchan Áruch kommentálásában, az azokhoz írott Scholjonokban merült ki. de judiciumban. sőt rabulisztikában, más kritikai hajlamban néha meglepően nyilatkozik meg, addig a XIX. századtól kezdve az élő jog érdekelte a zsidó jogászokat". (Zsidó Lexikon 420. oldal.)

"A kazuisztika a törvényfejtegetésnek oly módja, melynek során az életben elő nem forduló kérdéseket vetnek fel, hogy egy jogi tételt arra is alkalmazzanak. Ilyen kazuisztika jellemzi a Talmudot is. A betűkben és szavakban való nagy gyönyörűség, a nyilvánvaló szépségek és az elrejtett célzatok szándékos föltárása teremtette meg a kazuisztikát. mert már nem maradt a nemzeti életből semmi se, csak a Tóra maradéka. (Zsidó Lexikon. 474. oldal.)

Az Egyenlőség, a neológ asszimiláns zsidóság hivatalos lapja. 1934. április 21-i számában a következőt írja:

"Egy kivételes zsidó gyermekavató "bár micva ünnepe" cím alatt: "Csak harifoszt mondott. De ezt egy teljes óra hosszat. Olyan témát választott, amit minden Talmud-tudós jól ismer. Ezt a szüzsét osztotta ki a pesti ortodox zsidóság a pészáchi ünnepekre. A hozzáértők ámulva hallgatták, amint ez kivételes gyermek egy teljes órán keresztül hibázás nélkül hordta és illesztette egymás fölé a pilpul hatalmas kockaköveit. Psetljének (ellentéteket kereső fejtegetés) piramisához. Az egyébként is hajszálfinom talmudi distinctiókkal telített szüzsét ez a zseniális gyermekelme mesterien és fölényesen uralta A harifosz gerince, természetesen a talmudisták összes ideális erőmutatványa s a Maimunides-ellentét kimagyarázása volt. Háromféle ilyen magyarázat-változatot épített fel bámulatos harmóniával. A rabbiság jelenlevő tagjai és a többi hozzáértők csodálkozással hallgatták a zsenge gyermek nagy figyelő- és disztingváló-képességét. Amikor a roppant magasra felépített pil-pul-állvány keskeny acélléceiről sikeres munkavégzetten, szerencsésen és sértetlenül lekerült, hatalmas ovációban részesítette a közönség a bár micva-gyereket A zsenialitás tükörfényét egy újabb generációban látták felcsillanni a vendégek"

"Általában jellemzi a talmudi jogot a gyakorlatiasság. Semmiféle légies elméletek és princípiumok. A jogeseteket mindig az életből veszi és mégis a kazusztika, a furfang, a spintizálás prototípusának minősítik. A Talmud specialitásának tulajdonítják a laikusok azt, ami a jogi gondolkodás és vitatkozás általános sajátsága". (Dr. Blau Lajos "A Talmud" 19. , 20. oldal.)
"A Talmud éleselméjű vitáin, finom jogi megkülönböztetésein nevelkedett a zsidó ifjúság évszázadokon át. Bárhogy gondolkodnak a Talmudról, tény az, hogy a zsidók neki köszönik intellektuális erejüket, faji intelligenciájukat, mint a Szentírásnak erkölcsüket. " (Dr. Blau L. : "Talmud" 40-41. oldal.)
Az apologeta szerző könyvének e helyén kissé szűkkeblű a Talmuddal szemben. Álért a mai zsidóság nemcsak intellektuális erejét, faji intelligenciáját, de erkölcsét is a Talmudnak köszönheti, Hiszen azon nevelkedett évezredeken át. A Talmud szofistát, dialektikust képzett ki minden zsidóból. Éles elméjű jogászt, akit dr. Blau könyvének a 10. oldalán stigmatizál a Talmud helyett, mondván, hogy nem a Talmud furfangos, hanem a jogi gondolkodás természete ilyen.

Az Egyenlőség 1934 május 19-i számából:
"Magyarországon még ma is akadnak szép számban emberek, akik a zsidóság örökértékű szellemi kincsét... a Talmudot kultiválják és így nemzedékről nemzedékre öröklődik át az, ami zsidóságunk büszkesége: az isteni eszme, a szellemi felelősség tudata és a kiválasztottság érzése. Mert kétségtelen, hogy a zsidóság legnagyobb erőforrása a konzervatív zsidóság, felekezetünknek az a rétege, mely még mindig a zsidó tanban találja meg élete tartalmát, mely a Talmud-fóliánsok sárgult lapjai fölé hajolva töretlen hittel várja annak a napnak eljövetelét, amely az egész világnak hozza el a megváltást. "

Ugyanonnan, ugyanabból a számból: "A magyar ortodoxiának államilag engedélyezett és évszázadok óta áldásosan működő Talmud-iskolái, a jesivák... A jesivák ügyét az egész magyar zsidóság egyöntetűen teszi magáévá, és tiltakozik az ellenük folyó izgatás ellen. "/

2. A keresztény szemléletben a Talmud jelenti nemcsak a zsidóságot, hanem a keresztényellenességet is.

A Talmud volt a zsidóság szellemi felülete. Kétségtelenül támadó és támadást kihívó felület. Ez a magyarázata a személyes gyűlöletnek, amit a kereszténység és az Egyház a Talmud ellen táplált. "A köznép képzeletében a Talmud már régen nem könyv volt, hanem egy gigantikus ördögi patika... A Talmudból származtatták a rituális gyilkosságot, árulást, kútmérgezést és pestisfertőzést". (Marcu Valeriu i. m. 77. o.)
Az Egyház főpapjainak és a pápáknak is az volt a meggyőződésük, hogy a Talmud konzerválja és okozza a zsidóságot. A Talmudot támadták, hogy a zsidóság ellenállása gyengüljön és elérhető legyen a kitűzött cél, a zsidóság áttérítése a keresztény hitre.

De üldözte a Talmudot az Egyház azért is, mert anyagát és szellemét veszélyeztetőnek tudta a keresztény erkölcsi és vallási érzésre és a keresztény tanok szempontjából. K tudomását szolgáltatta, megerősítette és forrását állandóan táplálta a középkor számos zsidó rabbija, akik a keresztény hitre tértek.
Ezek mindannyian - úgyszólván kivétel nélkül - nyomban a Talmud ellen fordulnak.
Közülük Donin Miklós dominikánus az első, aki IX. Gergely pápánál feljelenti a Talmudot Jézus és a keresztények megrágalmazása és a Talmud erkölcstelen tanai miatt.

Pablos Christiani fellépésére a XIII. században IV. Kelemen pápa elrendeli a Talmud állandó cenzúráját. (A rabbinisztikus irodalom élő és növekvő anyaga a Talmudot folyton gyarapította.) Geronimo de Santa Fé (Allorqui Josua néven volt zsidó rabbi) könyvének címe: Tructatus contra perfidiam Judaeorum - et contra Talmud.

Az itáliai konvertita papok hasonló szellemben működtek. Mindannyian a Talmudra irányították a pápák figyelmét. Az 1413. évi Tortosában megtartott disputáció után V. Márton pápa megtiltotta a zsidóknak a Talmud olvasását és elrendelte az összes példányok megsemmisítését. Ugyanaz az V. Márton pápa az, aki bullát bocsátott ki a zsidók üldözése ellen, és megvédi őket a vérvád, kútmérgezés rágalmaival szemben. E pápa a zsidó történetírók tanúskodása szerint emelkedett, magasztos lélek volt, akihez tömegindulat szuggesztiója fel nem ért. Minden bizonnyal tárgyi szempontok vezették tehát ítéletében; akkor is, amikor védett (védte a zsidóságot) és akkor is, amikor támadott (a disputa leszűrt eredményeként támadta a Talmudot).

De a konvertita papokról, püspökökről sem indokolt nemtelen bosszúérzést feltételezni a Talmud ellen. A Talmud, e zsidó szellemi termék ellen irányuló egyöntetű magatartásuknak kézen fekszik a tárgyilagos szemlélete. Alaposan ismerték rabbikorukból a Talmudot. Ismerték az összefüggést a zsidóság élete, szellemisége, felfogása, érzülete és a Talmud között. Morális és világnézeti átalakuláson mentek keresztül. A krisztusi morál, a katolikus egyház valláserkölcsi fegyelme és a keresztény világnézet alakította át talmudista szellemüket, így jutottak az átérzett meggyőződéshez, hogy a zsidóság szellemisége és a kereszténységgel szembenálló világnézeti ellentét a Talmudban rejlik és abból táplálkozik.

Volt zsidó irányzat is, mely a zsidóság fertőző fészkét a Talmudban látta.
"Az utolsó spanyol idők /XV. század/ kabalájának két műve a Kána-könyv meg a Pelia, valósággal kitagadja a zsidóságból a Talmudot. Vádolja, hogy tudósai kényükre-kedvükre toldozgattak a Tóra törvényeihez és szemrehányással fordul Istenhez, hogy kezükre adta a zsidóságot. A Kána béldaganatnak mondja a Talmudot, amit ki kell vágni a zsidóság testéből". (Kecskeméti Lipót i. m. 2 106.) /Dr. Kecskeméti Lipót nagyváradi főrabbi műve: "Egy zsidó vallás van-e, több-e?"/

A karaiták azok a zsidók, akik Krisztus után a VIII. században küzdelmet indítottak a rabbinizmus ellen. Csak a Bibliát ismerik el és csak ezt tartják követendőnek, de nem a Talmudban megörökített szóbeli hagyományt. Küzdelmüket a talmudzsidóság ellen szóban és írásban folytatják. Az orosz kormányzat a karaitákat nem tekintette zsidóknak és a XIX. században felszabadította őket a zsidókra megszabott korlátozások alól. (Számuk Oroszországban az utolsó évtizedekben állandóan visszafele fejlődik, mert az oroszokkal asszimilálódnak. 1897-ben Oroszországban 12, 894 élt közülük. 1926-ban már csak 8324 karaitát számoltak össze egész Oroszországban.)

A karaiták zsidó szektája példázza az áthidalhatatlan távolságot és annak keresztény szemléletét, amely távolságot a keresztények a Biblia és a Talmud között a maguk részéről érzékelnek.

A. keresztény megérzés szerint egészen a legutolsó 50 évben megindult árja fajelmélet térhódításáig a zsidót a Talmud kultusza jelentette és nem származás. Amikor és ahol a Talmud szuggesztiói hatnak, ezek akadályai az asszimilációnak, a keresztény népek világnézetében való felolvadásnak. A Talmud jelenti nemcsak a zsidóságot, hanem a keresztényellenességet is.

3. A Talmud ható területe: az iskolák: Chéder, Jesiva és a község /Kehila/.

Uriel de Costa, meglett férfikorában, mint marannus 1640 körül menekült Amsterdamba, az ottani marannusokból alakult zsidó községbe. A "Biblia népét kereste bennük, s a Talmud népére talált". Tragikus kiábrándulása a zsidóságból, fajtestvéreivel, a hitközséggel és családjával konfliktushoz, üldöztetéséhez, végül önmeghasonlásához vezetett. (Életét Josef Kastein Uriel da Costa című könyvében ismerteti.)

Uriel da Costa lázadozása a zsidó vallás rabbinisztikus alakjával szemben, tiltakozás a hosszú és kacskaringós út ellen, amely a zsidóságot a Bibliától a rabbinizmus talmudi gondolat- és életformájához vezette.

Da Costa példája mutatja, hogy ezt az életformát csak az a zsidó tartja természetesnek s saját életformájának, aki az ősök láncolatának folytatásaként a zsidó életet ugyanúgy kezdi, mint ősei: már zsenge gyermekkorában ül be a chéder padjaiba és minden más ismeret előtt a Talmud tanításait fogadja be először gyermeki elméjébe. Ez is zsidó tradíció: a nevelésnek ez a követelménye, mely odáig ment, hogy 20 éves kora előtt az ifjú még a Tórát sem tanulmányozhatta. "20. életévig el volt tiltva a fiatalembernek a Biblia olvasása. Addig a Talmudot kellett tanulnia". (Josef Kastein: "Sabbatai Cevi" 16. o.)

"Salamon ben Adred 1305. júliusában kimondja a Chérem-et a Biblia filozófiai magyarázóira és mindazokra, akik 25-ik életévük előtt tudományos munkát mernek olvasni. Ez a barcelonai átok. (Kecskeméti Lipót i. m. 67. o.) A talmudi hagyomány őrének elgondolása szerint 25 éves életkoráig a zsidó már annyira át van itatva a 4 éves kora óta tanult Talmud szellemétől, hogy a világi tudományokkal szemben szelleme elzárkózik, a világi tudományok hatása a Talmud szuggesztióin megtörik.

"Ascher ben Jechiel (1250-1327) Rajnavidékén élt. A német talmudi tudományosság megalapítója, a "Rási". Alfászi és Maimuni mellett a harmadik abszolút tekintély. Semmi nem kell neki, ami kívül esik a Talmudon. Egyénisége a minden mást lenéző dacos talmudi szellem... Egyik legmarkánsabb német zsidó: mélységes talmudi tudományosság és mélységes gyűlölete minden tudománynak. Nemcsak hogy megveti a filozófiát, de valósággal imába foglalja a filozófia megvetését". (Kecskeméti Lipót i. m. 64. o.)

Da Costa példája már századokkal az emancipáció és az asszimiláció előtt kétségtelenné teszi, hogy a zsidó életformához éppenséggel nem elég az örökölt hajlam, a lelki diszpozíció, hanem szükséges az a szellemi aszkétikus fegyelem, drill, amelybe a zsidó gyermeket értelmének megnyilvánulásától kezdve a zsidó iskola (chéder és jessiva), család és a zárt zsidó környezet, a zsidó község befogta és addig ki sem engedte, míg lelki és testi habitusát a tradicionális zsidó formába bele nem gyúrta.

"A chéder-oktatás legfontosabb eredménye még ma is ugyanabban az irányban fekszik: minden világi szaknak a tanuló látóköréből való kizárásában. A chéderben elfordíttatik a tanuló tekintete az, utolsó ezer év tudományos fejlődésétől és belerögzíttetik az ősi zsidói irodalomba. A chéder-növendék számára az utolsó évezred hatalmad szellemi mozgalmai nem léteznek; nem vesz róluk tudomást. Az világképe pontosan ugyanaz, mint a kezdődő középkor keleti zsidóságáé. Ebben a világképben a zsidó vallás és tana abszolút uralkodói állást nyer". (Ruppin: Soziologie der Juden. II. 148.)

"A chéder felülmúlhatatlan eszköz volt ahhoz, hogy minden modern képzés kikapcsolása révén a zsidó tradíciót nemzedékről nemzedékre változatlan formájában továbbadja". (Ruppin u. o.)

/ "Egy nép, amelynek tagjai már zsenge fiatalságukban szülők, nevelők, a néperkölcsök által rájuk erőszakolt tradíció folytán - talán idegen - irányban kormányoztatnak, és ahol a gyermektől elveszik önálló fejlődésének minden lehetőségét (miként az intellektuálisan ugyancsak magasan álló kínaiaknál is látható), hacsak nem szakítja ki magát erőszakkal ebből a nevelési szisztémából, képtelen lesz a filozófia, a tudomány, a művészet és a politika területén produktivitásra, hanem csak arra, hogy recipiáljon és reprodukáljon" (Dr. Ignaz Zollschan: "Das Rassenproblem" 294. o.)

"A Misna csupán kommentár a Tórára, a Talmud kommentár a Misnára. Rasi és Toszfot kommentárok a Talmudra. Minden könyv a zsidóság körében kommentár. A zsidóság a maga egészében egy szakadatlan kommentárláncolat: szabad magyarázni, de nem szabad újítani. " A zsidóság annyira hozzá volt nőve a hagyományhoz, hogy vonakodott elfogadni eszméket kívülről a saját fejlődésének előmozdításához. Mit várhatunk egy olyan nemzettől, amely nem fogadja magába az új dolgokat, melyek körüllebegik a világot?" írja dr. Josef Klausner, a jeruzsálemi egyetem tanára. (Héberből fordított cikk, Zsidó Szemle 1932. febr. 26-i számában). Nem mond újat. Már Tacitus szerint a zsidóság nem részese a civilizációnak./

A Talmud - a zsidó vallás tradíciós komplexuma - elrekesztette a produktív alkotás minden lehetőségének útját. Ezek az utak csak oly mértékben váltak szabadokká, megközelíthetőkké, művelhetőségükre a képességek csak oly mértékben válnak kötetlenné, gátlástalanná, kifejlesztésre alkalmasokká, amily mértékben szabadult, vagy megkímélve maradt a zsidó ez anakronisztikus ballaszttól.

Egy néhány év előtt elhunyt főrabbi életképe a Jessiváról.

"... minden szombat délután felváltva előadást tartottunk valamely talmudi probléma felett. Csak minden negyedik szombaton volt megengedve, hogy némi Maggiduszt is mondjanak, vagyis exegetikus-homiletikust tarthassanak, amelyre azonban igen ritkán vállalkozott valaki, mert a Bibliával való beható foglalkozást - bármily hihetetlennek tessék is - valósággal igaz, a jessivák csekély értékűnek, unalmasnak tartják és minden erejüket a talmudi tudományra fordítják. Voltak társaink, akik kifürkészték a Talmud legmélyebb aknáit is, ellenben nem tudták Jezsajás, Jób, vagy akár a zsoltárok egy kissé nehéz versének egyszerű értelmét. Ennek a majdnem pszichológiai talánynak magyarázata abban az irányban rejlik, amely a produktív szellemi erőt egész mivoltában foglalkoztatja, s amely a Jessivában már körülbelül két század óta

/Sokkal régebben! Az ú. n. pil-pul művészet, a rabbinizmusnak nem is késői terméke. E kinövés a lengyel talmudizmusban már diadalmas reneszánszát éli. Bizonyítja ezt egy III-ik századbeli közmondás, mely már az akkori babilóniai talmudisták (amorák volt akkor a nevük) szőrszálhasogató dialektikáját gúnyolja ki. "Pumbaditában azt is tudják, hogyan megy át az elefánt a tű fokán". - Ez - a Zsidó Lexikon (34. oldal) magyarázata szerint azt jelentette, hogy "az amorák túlzott dialektikájukkal az abszolút lehetetlent, de az ellenkezőjét is be tudták bizonyítani". A "talmudi" szellem már a babilóniai Talmud kikristályosodásánál, tehát már a Talmud bölcsőjében jelentkezett!/

uralkodóvá lett s az úgynevezett "Chilluk"-ban és "Psetl"-ben nyilatkozik. Hogy mi az a Chilluk vagy Psetl? Lényegileg a Chilluk: utánzása a Talmudban foglalt disputációnak, de úgy, hogy éppenséggel nem törődik a vitatkozás tárgyának igazságával, sőt szándékosan tépi és marja szét a közelfekvő, tehát az igazságnak megfelelő értelmet. Ami mellett oly éleselméjűség működik, amely képes felismerni és kifürkészni a legfinomabb különbségeket és hasonlatosságokat, és az éleselméjűség találékonyság által kérdések és válaszok formájában egymagába véve oly logikus egészet fűz össze, mely megalkotójának becsületére válhatnék, bár inkább az igazság kikutatását, mint szellemi képességének nyilvánítását tűzte volna ki feladatul. E gondolatszövedék fonásában a lehető legnagyobb tér van adva a tanulónak, s az annál csábítóbb lehet, mert itt a képességnek majdnem egyedüli mértéke a virtuozitás, s az első sikerült Chilluk nem ritkán megállapítja a bócher hírnevét és szerencséjét". (Zsidó Élet 1934 IV. 21-i számban.)

A kehila (község).

"A zsidó község belszervezete egész Európában nemcsak egyenes folytatása volt a palesztinainak, de egészen talmudi alapon nyugodott. A Talmud és a hagyományos törvények gyűjteménye volt az egyedüli irányadó, mely megszabta a községi belszervezkedés módját, az igazgatás határait, a vezetők jogait és kötelességeit s mely kétes esetekben egyedüli döntő tekintély volt".

"Kiközösítési átok - cherem - sújtotta azt, aki társát másvallású bíró elé idézteti".
"A cherem a legnagyobb büntetés, amellyel a község valamely tagját sújthatta: a közösségből való kizárás, még az egyéni érintkezésben is, ami nem jelentett egyebet, mint erkölcsi halált és teljes anyagi tönkrejutást, minthogy a kiközösítés átka mindenütt üldözte, még ha máshol akart is letelepedni". "Korán uralkodott már megdönthetetlen törvény gyanánt az elv: "A községnek saját városában ugyanazon tekintélye van, mint volt a Gáonoknak egész Izraelben"; vagy: "az elöljárók uralkodói joggal bírnak a községben"; vagy: "a község elöljáróságának határozatai épp oly jogerősek, mint a nagy Synhedrioné; ezek az elvek uralkodóvá váltak és mintegy erkölcsi kapcsot képeztek az európai zsidóságban". (Dr. Venetianer Lajos: "A zsidóság szervezete az európai államokban". 99., 148. és 147. o.)

A talmudi kódex presztízsét úgyszólván az újkor elejéig az államhatalom is respektálta és a zsidóság törvényéül elismerte.

4. A zsidók egyetemes erkölcsi felelőssége egymásért és a zsidó kollektív karakter.

"Akik egyes zsidókkal rossz tapasztalatokat szereztek, nem szorítkoznak arra, hogy ennek az egynek a terhére róják, ami velük történt, amint ezt tennék, ha ugyanezeket a tapasztalatokat saját csoportjuk hozzátartozóival szemben szerezték volna; inkább a zsidókat mint összességet teszik felelőssé. Ez éppen a jellemző a csoportellenségeskedésnél általánosságban és az antiszemitizmusnál különösen, hogy az egyesnek a gonoszságát a csoport minden hozzátartozójával szemben potenciális gonoszság gyanánt róják fel. Úgy tűnik fel számukra, mint egy rosszindulatú kollektív karakter elkerülhetetlen megnyilvánulása, amely csak véletlenségből vett egy egyénen keresztül utat, azonban az összességből indult ki". - Ruppin (i. m. II. 38.) ez általa is regisztrált jelenségnek magyarázatát nem adja. Zsidó apologétától ez nem is várható.

A szellemi és erkölcsi forrás, amiből a zsidók merítenek, a nemzsidó nemzedékek évezredes tapasztalata szerint - mindig ugyanaz és közös: a Talmud. E tapasztalati tény és annak tudata a nemzsidókban a zsidó kollektív karakter iránti vélelmet alakította ki. A kollektív karakter iránti gyűlölet nyert mindig esetenként tápot és újabb igazolást. Ilyként a zsidó elleni érzéskomplexum tárgya mindig a zsidóság, mint kollektívum maradt. A keresztény a zsidóval szemben nem tudott individualizálni, mert az egyes zsidó megnyilvánulásában mindig azt látta, amit a zsidó összesség minden egyes tagjától várt és várhatott.

A Talmud lelki, szellemi és erkölcsi uniformizáló hatásának reakciója és egyszersmind kétségtelen bizonyítéka a keresztény szemléletű vélelem.

5. A Talmud kultusza kiirtotta a zsidó népből a földművelő osztályt.

A zsidóság nem azért becsülte kevésre a fizikai munkát, mert a szellemisége túltengett, hanem vallási szuggesztió hatása volt benne az, hogy: "A Talmuddal foglalkozni kell éjjel és nappal". A testi munka nem nyújtott lehetőséget annak a vallásgyakorlatnak a folytatására, amely voltaképpen szellemi munka, szellemi kultusz volt. Ezért van már a Talmudban számos oktató utalás arra, hogy kerülni kell a testi munkát, keresni kell a városi életet és a szellemi foglalkozásokat, mert ezekkel egyrészt a megélhetés könnyebb, másrészt és főleg, mert ezek a körülmények teszik lehetővé a Talmuddal való foglalkozást, nem a testi munka megvetése vitte tehát eredetileg a zsidóságot a szellemi foglalkozásokhoz, hanem a szellemi foglalkozás, a vallás-stúdium tradicionális kultusza tolta háttérbe a testi foglalkozásokat, amelyek később ugyanezen okból nem is állhattak a Talmud-mindenek fölébe helyező zsidó előtt megbecsülésben. A testi és szellemi munka különböző értékeléséhez hozzájárult az a tapasztalat is, hogy a kifejezetten testi munkára utalt és abból élő föld népe tényleg tudatlan volt és az is maradt. A föld népe és a "tudatlan" fogalom megjelölése a héber nyelvben ugyanazon szóval történt. Az "amhaarec" jelentette "a föld népét" és a tudatlant is.

Amikor tehát Sombart is idézi például rabbi Meir-t: "az ember az ő fiát mindig egy könnyű és tiszta kézimesterségre tanítsa", nem szabad szem elől téveszteni ennek a tanácsnak az előbb ismertetett célzatát. Ezért idegenkedett el a zsidó nép a földműveléstől is. mert az el. vonta el testét, szellemét a Talmud kultuszától. Hogy a legtöbb zsidó szülő gyermeke pályaválasztásánál ma is elsősorban az iskoláztatással járó szellemi foglalkozásra gondol, hogy a középiskolákat, az egyetemeket népességük arányszámát meghaladó mértéken felül töltötték meg a zsidók, ez mind erre az ősi tradícióra vezethető vissza. A szellemi foglalkozásra való hajlamosság ilyként alakult ki a zsidó népben. De e tradíció ma már nem tudatos, és az emancipáció óta zsidó vallási szempontból egyenesen eltévesztett hatást szül. Mert a tradíció nem azt célozta, hogy zsidó, aki például az orvosi pályát választotta, az az orvostudománynak szentelje életét. Maimuni és a többi középkori orvos zsidók, (majd minden fejedelemnek, püspöknek, pápának orvosa zsidó volt) csak mellékesen foglalkoztak az orvostudománnyal, melynek irodalma alig volt, hanem a fő szellemi foglalkozásuknak Talmud kultuszát tekintették.

Az emancipáció előtti zsidót a tárgyi miliő - ember és dolog - nem érdekelte. Azok tisztátalanok, más világbeliek, amitől ő elzárkózik. Az ő világa, bárhol élt is, testi és szellemi bástyával övezett: a gettó és a Talmud világa. A Talmud kultusza kiirtotta a zsidóságból a földművelő osztályt. (Ahelyett az áru- és pénzgazdaság gyakorlati iskoláját nyújtotta számára). Természetellenes néptorzó lett a zsidóság. Mert nép, amely a földön él, természetes fejlődés mellett földművelő osztályát soha el nem veszítheti.

A földművelő paraszt nélküli zsidó nép a rabbinikus fejlődés - a talmudizmus - mesterséges terméke. A Talmud szuggesztiói alatt rétegeződött át a nép teljes egészében a farizeusok osztályává.

/ "A zsidók kétezer év óta városi lakók, túlnyomórészt kereskedéssel foglalkoztak, vallásuk a Talmuddal való foglalkozást kötelességükké tette és a vőlegény Talmudbeli jártassága a hitves választásánál is nagy szerepet játszott.
Az éleselméjűséget kifejlesztő talmudstúdium éppen a hivatottak, a tehetségesek kiválasztásának irányában hatott és éppen a hitvesválasztás útján is érvényesült ez a kiválasztás. A gazdag zsidók Keleteurópában leányaik kiházasításánál nem gazdag, hanem a talmudstúdiumban kiváló vő után fürkésztek és ezáltal a fajnak folytonos kitenyésztését segítették elő az éleselméjűség és szellemiség irányában. (Ruppin i. m. II. 56.)

Emil Vanderwelde, belga volt miniszter, neves szociológus palesztinai tanulmányútja után írja: "Mihelyt a zsidó gyarmatosok a jólét egy bizonyos fokát elérték, felhagynak a saját kétkezi munkájukkal. Ahelyett, hogy a földet megművelnék, kész ültetvényeket vesznek, amelyeket mások által dolgoztatnak meg. Bennszülött munkaerőket alkalmaznak, akik a legalacsonyabb bérekkel beérik és ők maguk csupán felügyeletet és intézkedési funkciót gyakorolnak. Sokan közülük egyébként - rendszerint már a második generáció - minden kínálkozó kedvező alkalmat megragad, hogy ismét kereskedő, vagy intellektuel lehessen..

Ugyanezt a megállapítást teszi Bialik is, a Palesztinában élt zsidó költő és író, aki röviddel halála előtt (1934-ben) szemére veti a palesztinai zsidóságnak, hogy a spekulációt minden elé helyezi, hogy a városba tódul és otthagyja földjeit műveletlenül./

6. Mendelssohn Mózes kísérlete a Talmud kiszorítására, új és modern bibliamagyarázattal.

Mendelssohn Mózes a zsidóság számára a felvilágosulást, - a kereszténység reformációjának a mintájára. ugyancsak a Bibliának német nyelvre való lefordításával remélte bevezetni. A Biblia német népi nyelvre már le volt fordítva. Luther fordította le. De Mendelssohn abban a hitben élt, hogy ha ő olyan német fordítást ad a zsidóságnak, amely az ő kezéből származik, ezt a Bibliát a zsidóság is kezébe veszi és így a zsidóság érdeklődését több, mint kétezer esztendő után a Talmudról ismét a Bibliára fordítja. Mendelssohnnak és baráti körének, amely őt e munkájában segítette, éppen ezen cél megvalósítása érdekében arra is alapos gondja volt, hogy a Bibliát fordítása közben magyarázatokkal is lássa el.

Amíg a Biblia fordítását német nyelven adta, a magyarázatokat, a szöveg "biur"-ját, héber nyelven fűzte a német fordításhoz. Hogy a német fordítás mellett héber nyelven írta magyarázatait, ezzel Mendelssohn nagy diplomáciával hódolt a zsidó ortodox farizeusi szellemnek. Mert Mendelssohn tisztában volt azzal, hogy a zsidó ortodoxia a Biblia idegen népi nyelvre való fordítását még csak elviseli, mert hiszen ez már több ezer év óta úgyis túlhaladott tény. De már a Biblia magyarázata - még ha Mendelssohntól származik is - csak akkor fogja a Talmudot kiszorítani, ha nyelve révén csak a zsidóság által lesz hozzáférhető és így az elkülönődés farizeusi követelményének megfelel. Mendelssohn és munkatársai a héber nyelvű "biur"-magyarázatban a Bibliát modern filológiai szellemben dolgozták fel.

Mendelssohn számítása azonban nem vált be. Az ortodoxiában olyan heves ellenzést váltott ki, - nem a német fordítással, hanem hébernyelvű biur-ral, - amely a klasszikus zsidó nyelven is modern magyarázatát adta a Bibliának, hogy még első munkatársa, barátja, Salomon Dubno is, ki mellette a héber kommentár munkáját végezte megfélemledett és cserbenhagyta. Mendelssohn egyedül dolgozott tovább, később más munkatársakat kellett keresnie. Végeredményben munkájával, éspedig a Biblia német fordításával csupán a német irodalmat gazdagította, az általa kívánt célt azonban el nem érte.

Az ortodoxia elvetette fordítását hébernyelvű biur-jával együtt; főleg ez utóbbi miatt, amelyet a zsidó szellemi Tabu, a Talmud ellen irányított támadásnak ismert fel. Az ortodoxia reakciójában odáig ment, hogy Mendelssohn munkáját Kohen Raffael altonai rabbi átok alá vetette. A támadás, amit ily közvetett módon Mendelssohn Mózes intézett a Talmud ellen, a kívánt eredményt el nem érte.

A zsidóság kezéből a Talmudot támadás ekkor még ki nem csavarhatta. A konzervatív zsidóság Mendelssohn és társainak biur-jait, héber bibliakommentárjaikat a Jessivák olvasmányaiból, mint Talmud-elleneseket, kirekesztette. Ezek a magyarázatok modernek voltak, de felvilágosító tartalmukat a konzervatív zsidóság, mint minden civilizációt és felvilágosítást, a zsidó tanokra nézve ártalmasnak ítélte.

A legnagyobb eredményt Mendelssohn Mózes másirányú munkája hozta meg: a felvilágosulás és az asszimiláció, amelynek Mendelssohn Mózes volt az első és legnagyobb úttörője. Mendelssohn Mózes megalapította 1781-ben Berlinben a német nyelvű zsidó szabad-iskolát, amelyet azután az egész Közép-Európában mintául tekintett és utánzott a zsidóság. Ezekben az iskolákban még a Biblia és a Talmud mellett világi tudományokat is tanítottak A felvilágosulás beözönlött a zsidó iskolák kinyitott ablakain és csak hamar árnyékot vetett a Talmudra. Árnyékot, amit végre zsidó szemek is meglátni tudtak. Amikor pedig az emancipációval a zsidó gyermek a községi zsidó-iskola (chéder) helyett, a világi iskolákba került, a Talmud stúdiuma az asszimilációban felnövekvő zsidó nemzedékei számára megszűnt.

III. Az uzsora.

1. A kettős morál.

A zsidók nem idegenkedtek a csalárd üzletkötésektől. Azt hozzák fel - nem is mentségül, hanem indokul: a zsidók állandó üldözésnek elnyomásoknak vannak kitéve, a legtöbb foglalkozási ág elzárva előttük, ezért a rájuk "kényszerített" életviszonyok korrektívumaként nem elégszenek meg a megengedett haszonnal, hanem csalárd úton is törekedhetnek a nagyobb haszon elérésére.

"A zsidók - írja Los Palacios - gonoszok és túlhajtott vágytól megszállottak, törekednek a kereskedés által meggazdagodni, a két kézi munkát megvetik, azt hiszik, hogy egyiptomi fogságban vannak és ezért meg van engedve nekik, hogy bennünket lopással és csalással kifosszanak". (Idézi Valeriu Marcu i. m. 140. oldalán.) /Valeriu Marcu: Die Vertreibung der Juden aus Spanien./

Arnold Zweig napjainkban megjelent művében ("Bilanz der deutschen Judenheit 1933".) a zsidó uzsorát úgy állítja be. mint retorziói, amit a zsidóságból a diaszpóra népeinek szeretetlensége és gyűlölete váltott ki. Hogy a zsidó erkölcsi felfogása a keresztényekkel szemben megengedte a csalást, a kijátszást, a fortélyos megtévesztést, erre mutat kétségtelenül az a körülmény, hogy tisztult felfogású erkölcsi prédikátoraik ismételten tiltják ezt és rámutatnak ennek a csalásnak erkölcsi elítélendőségére. (Graetz, az erősen zsidó nacionalista érzésű történelemíró állítja ezt történetében a zsidókról.)

Közhite volt a zsidóságnak, hogy a nemzsidót szabad megcsalnia. Ezt megvilágítják a következő példák: Az 1223. júliusában Mainzban tartott zsidó Synodus (20 tagból állott. Németország legnevezetesebb rabbijai vettek benne részt) többek között a következő határozatot is hozta: "A nemzsidó iránt becsületesnek kell lenni, nem szabad hamis pénzt verni". 1328-ban Kandia-sziget zsidó községei gyűlésben különböző határozatokat hoztak, melyek egyike: lopni és hazudni a nemzsidókkal szemben sem szabad. (Ez idézetek dr. Venetianer Lajos "A zsidóság szervezete az európai államokban" című könyvének 240, 245. oldalairól.)

A "kettős morál" /A kettős morál eredeti terminus technikusa Max Webertől származik. Ő "Aussenmoral" néven említi. Jelenti, hogy a faj az etikai parancsok érvényét csak a fajtabélire ismeri el./ ez alkalmazott fölfogása nemcsak ellenkezik az egészséges emberi lélek etikus követelményeivel, de még mentő körülményeiben is hamis. Hamis volt már a középkorban is. A zsidó már akkor is azért tartotta magát távol a kétkezi munkától és vetette magát a "szellemi" kereseti alkalmakra, mert ez módot nyújtott számára arra, hogy a vele üzletet kötő rovására kihasználja azt a szellemi fölényt, amivel öröklött üzleti érzéke, s a Talmud gazdaság tanításain és szőrszálhasogató disztinkcióin pallérozott észjárása révén rendelkezett.

A középkori zsidójel, a sárga folt vagy dísztelen ruha azért tétetett kötelezővé, hogy a zsidó erkölcsi alacsonyabbrendűsége a kereszténnyel szemben külsőleg is megnyilvánuljon. Ez a zsidóüldözésnek kétségtelenül egyik intézményes, állandósított, tömegjelenség-formája volt. De ebben a megkülönböztetésben a keresztény társadalom egy védekező gesztusa is volt, amely rámutat a zsidóra: légy résen keresztény, ha üzletet kötsz, ha szerződöl vele. Erre vall az a középkori szokás is, hogy az üzletkötés előtt, de utána is. egyen a szerződő fél a másik féllel, mert ez alkalmat nyújt a kereszténynek arra a megállapításra, hogy zsidó-e az, akivel üzletet kötött vagy kötni akart.

A nemzsidó tisztátlan, a zsidó előtt emberszámba se megy. Ami ellentétes etikai tanítás foglaltatik a Tórában vagy egyik-másik rabbi magyarázatában, az soha nem lett általános érvényű és a zsidóság lelkületében fel nem szívódott.

A "kettős morál" mélyen bevésődött a zsidóság lelkébe és ott a keresztény etika befolyásától teljesen elzárkózottan, elkülönődötten öröklődött nemzedékről-nemzedékre, évezredeken át. A "kettős morál" megmaradt a zsidó morálja mindvégig és inkább vezetett oda, hogy az idegenekkel szemben megengedett, de fajtest vérek között tilos etikai túllépést végül a testvérekkel szemben is megengedték maguknak, így az uzsorakamatot szedte a zsidó zsidótól is, a legrégibb időtől fogva. (Erre mutat a Tóra sokszor ismételt kamatszedési tilalma, mely már csak korlátozni szerette volna az uzsorát az idegenekkel szemben való alkalmazásra.)

2. Az egyház az uzsora és a rabszolgakereskedelem ellen.

Az egyház tanítása szerint minden kamatszedés, a legenyhébb is uzsora volt. Az egyház a pénzüzletet Exod. 22, 24. Levit 23, 36, Deuter. 23, 20. Ezek. 18. 17, 22, 12. a 15. Zsoltár 5. verse; Luk. 6, 35. és más bibliahelyek alapján tilos kereskedésnek (mercatura illicita) tekintette.

Az uzsora elleni érzést a vallási tilalmak mellett a keresztény népek erkölcsi érzéke is erősen táplálta. A magas kamatvétel visszaélés az adós szorult helyzetével. Feltételezi az uzsorás ridegségét, szívtelenséget, pénzéhségét. Maga a jövedelem munkanélküli. "A papság állandóan uzsoraellenes agitációt folytatott, amely a tiltakozással-nem törődő világi felsőséget átokkal sújtotta".

"Az egyház a zsinatokon állást foglalt a zsidó pénzüzlet ellen. III. Ince pápa kimondatja a IV. lateráni zsinaton (1215), hogy a túl magas zsidó kamat megtérítendő az adósnak". "Az egyház sikere volt a törvénytelen kamatok visszafizetése." "Az egyház törekvéseivel függött össze a kamatleszállítás s a részleges vagy teljes adósságtörlési". "IV. Sándor pápa megtiltotta az ulmi kórháznak a nyilvánosan uzsorázó keresztények eltemetését". (Mindez idézetek Kecskeméti Ármin i. m. I. 320. és 328. oldalairól.)

A keresztény erkölcs már a IX. század elején is föléje magaslott a zsidó etikának, amely csak az ószövetségi írásban szociális, a talmudi gyakorlatban árucikké, a gyors meggazdagodás eszközévé aljasítja az embert is. Az a zsidógyűlölet, amely a zsidó rabszolgakereskedelemből táplálkozott, erkölcsi talajból sarjadt ki és csak becsületére válik a középkori antiszemitizmus egyik irodalmi képviselőjének Agobard lyoni püspöknek, (művének címe: De judaeis superstitionibus, a zsidó babonákról), akiről a zsidó apologeta történetíró így emlékszik meg: "Leginkább a zsidó rabszolgaüzlet miatt kesereg a század első felének zsidógyűlölője Agobard lyoni püspök". (Kecskeméti Ármin i. m. 1. kötet, 236. o.)

A cseheknek keresztény-rabszolga vására miatt mondott le Albert prágai püspök. Gunselint - Meissen őrgrófját - Henrik császár vádolja 1009-ben, hogy a zsidókkal rabszolgakereskedést folytat. Minden korban voltak a zsidókon kívül is uzsorával foglalkozók. Különösen a középkor után akadt szép számmal keresztény uzsorás. A szegény parasztot nemcsak az uzsorás szipolyozta ki, de ez megterheli a lovagok és a földesurak lelkét is. Ez utóbbiakkal szemben a középkor vége felé, még inkább az újkor elején osztálygyűlöletféle keletkezett.

A zsidó uzsorája azonban faji gyűlöletet keltett, mely a zsidóság egyeteme ellen irányult. Ezt indokolta az a körülmény, hogy a zsidóság nem szórványosan, egyedeiben, hanem egész tömegében, népi foglalkozásként űzte az uzsorát. /"Az uzsorát Judenspies-nek nevezték. Olasz eredetű fogalom, mert Itáliában a XV. században az uzsorást úgy képzelték, hogy egy nyárssal oldalba szúrja, vagy átdöfi embertársát. Később e fogalmat összekapcsolták a "Jude" szóval. (Kecskeméti Ármin i. m. I. 322.)/

A keresztény halálával meghalt a keresztény uzsorás. A zsidó uzsorásnak fia lépett a helyébe. Ha a zsidó uzsorás követelését a fejedelem, a világi főúr vagy főpap, akinek a zsidó "tulajdona" volt, hajtotta be az adóson, az ódium még ez esetben is a zsidóé maradt. Az ő uzsorás követelését hajtották be könyörtelenül. Ha elengedte az uralkodó a zsidók követelését vagy annak egy részét, ("Tötenbrief") az uralkodó volt a kegyes és még kegyesebb volt. ha egyidejűleg ki is űzte országából a zsidókat. Meg is tette ezt időnként a legtöbb uralkodó. Ezek a kiűzések mindig a királyi kincseskamra javára váltak. A zsidók - mint servi camarae-k - tulajdonai voltak az uralkodónak (el is ajándékozhatta őket), kiűzetésük esetén vagyonuk és követeléseik a király rendelkezése alá kerültek. A király választásán múlott, hogy kiűzésüktől - megfelelő összeg ellenében - egyelőre eltekintsen. Visszafogadásuk ugyancsak pénzt jelentett.

A keresztény egyház állandóan és kitartóan üldözte az uzsorát és mindent elkövetett annak kiirtására. Majdnem minden országban világi törvényekkel is üldöztette az uzsorást. Ilyen körülmények között a keresztény uzsorás bűne az egyén bűne volt, amiért a kereszténység mint vallás, felelősséggel nem tartozhatott. A zsidóságnál csak később, mikor már az a zsidó uzsora korlátozására ki sem hathatott, jelentkezett igen szórványosan egy-két rabbi, aki Responsumában figyelmeztetett a Biblia kamatszedési tilalmára és azt követésre ajánlja. Ez az egy-két gyenge, tekintélyi tiltakozás a Talmudba is belekerült, de talmudi tilalomként éppoly kevéssé respektálta a zsidóság, amilyen kevéssé respektálta kezdettől fogva bibliai tilalomként. A zsidóság az uzsorával kihívta és vállalta annak minden etikai és társadalmi következményét: a megvetést, a gyűlöletet és az üldözést, végső fokon a mártírhalált is.

3. Az uzsora és a Tízparancsolat.

Nincs a Talmudban olyan tilalom, mely erkölcsi súlyára és nézve azonos lenne az egyház zsinati kamattilalmával. E hiány a zsidóság talmudi erkölcstanát kompromittálja.

A Tóra eltiltja az uzsorát. A zsidóság mégis népi foglalkozásként űzte minden időben. A mózesi tan emberi jogot ad a rabszolgának. ("Aki embert lop és szolgának eladta, ölessék meg". Mózes V. 23.) A zsidó a középkortól kezdve a legnagyobb rabszolgakereskedő. A Tízparancsolat, a zsidó erkölcstan alaptörvénye, mindazon részében, mely a tulajdonjog tiszteletbentartására vonatkozik, a Talmud által inspirált gyakorlatban a zsidó lelkekre ható eleven tartalmát elveszítette. Az uzsorás magas kamattal terheli meg a kölcsönadott tőkét, s - zálogul - kapta a megszorult ember földjét, szamarát, ingóságát. A zsidó a pénzkereskedés útján könnyűszerrel elvette felebarátjától mindazt, aminek még a megkívánását is tilalmazta a Tízparancsolat.

Mert a zálog többnyire elveszett. Az adós még a tőkét meghaladó kamatokat sem tudta megfizetni. A zálogtárgy: ingatlan, vagy ingó, áruvá vált a zsidó birtokában, miután a kezén maradt mint tulajdona. És a pénzuzsorát követte az áruuzsora, amely tőkéje további szaporodásához juttatta a zsidót, hogy ismét folytathassa a pénzuzsorát. A zsidóság korlátozása a földdel való gazdálkodásban, (mert keresztény rabszolgát, földművest nem tarthatott és nem is alkalmazhatott), eltiltása az ipartól, amit megvetett, a kereskedéstől, amit a kezén maradt zálogtárgyai révén mégis gyakorolhatott, semmi anyagi hátrányt a zsidóságra nem jelentett, mert az uzsora űzésében nemcsak meg nem gátolták, de ennek gyakorlására mindenütt privilégiumokat szerzett.

4- "A zsidók a keresztesháborúk előtt még nem voltak uzsorások" - állítja a zsidó apológia.
I.

A zsidó apológia sztereotip állítása, hogy a zsidók a középkorban kényszeríttettek bele a pénzüzletekkel való foglalkozásba, tarthatatlan. A pénzkölcsönzés uzsorás alakja kezdettől fogva népi foglalkozása volt a zsidóságnak. Erre utal a Biblia számos tilalma, a Talmud több traktátusa és az ókorból fennmaradt számtalan adat. A pénzkölcsönzésben a zsidók egyenesen tökélyre vitték éppen ősi gyakorlatnál fogva. Ez volt az a foglalkozás, amelyhez legjobban értettek. Amelyhez a legkevesebb munka volt szükséges. Ahol hozzájuthattak az aránytalan és könnyű jövedelemhez. Tőkéjük az uzsora révén sokszorozódott. Ez a foglalkozás az, amely mellett elég szabadidejük volt a Talmuddal foglalkozni, mely mellett megvalósult az ősi talmudi ideál: "vallástudomány és a földi javak egyesítve", és amelyre vonatkozott a Talmud pályaválasztási sugallata: "ki-ki tanítsa fiát lehetőleg könnyű és tiszta mesterségre". (Ber. 63/a.)

Az igazság az, hogy minden más foglalkozástól idegenkedtek, mert minden más foglalkozás a diaszpórában a gójokkal való s a ritualitást veszélyeztető érintkezéssel járt volna. Legkivált a földművelés. Már a kora farizeizmusban, - még Palesztinában és Babilóniában is - érvényre jut az elszigetelődés iránya magukkal azokkal a zsidókkal szemben is, akik nem tartják a rituális tisztaság törvényeit. A farizeusok kerülik ezekkel, mint "tisztátalanokkal" az érintkezést. A levitikus tisztátlanságnak megbélyegzettje elsősorban az amhaarec, "a föld népe". "A zsidó paraszt földműves foglalkozása egyenesen kizárta azt, hogy a vallási szabványokat hiánytalanul teljesíthessem. (Kecskeméti Á. i. m. 1. 66.) A pénzkölcsönzés volt az a foglalkozás, amely segédszemélyzetet sem igényelt és legjobban megfelelt az elkülönődés követelményeinek is.

Az uzsora legrégibb múltja mellett bizonyság elsősorban maga a Biblia, amely nyilván az uzsora ősi bűnében marasztalja már el a zsidóságot számos tilalmával, amelyeknek soha a zsidóságnál foganatjuk nem volt. Kecskeméti Ármin számos adata közül idézzük a következőket: "feltűnő a zsidó adóbérlők nagy száma a Krisztus előtti II. században. Zsidók szerepelnek, mint adó és különféle illetékek bérlői". - "A Ptolomeusok alatt a zsidók Egyiptom bankárjai: hitelezők és pénzváltók". - "Alexandriában a zsidó alabarch. vagy arabarch - elöljáró- fővámszedő volt - különféle illetékek behajtásával megbízva". (I. 26-28.) "Heródes alatt a gazdagok kereskedtek pénzfölöslegükkel. A kereskedelem és a föld gazdagjainak a bankárok kölcsönöznek vállalkozásaikhoz". (I. m. I. 94.)

Sombart "Die Juden und das Wirtschaftsleben" című munkájában gazdag jegyzettár, adatok és források alapján a következőt írja: "mióta a zsidó gazdasági történelmet ismerhetjük és azt az évszázadokon keresztül követhetjük, látjuk, hogy a zsidó nép gazdasági életében a pénzkölcsönzés mindig nagy, csodálatosan nagy teret foglalt el. Ez kíséri a zsidó népi közösséget fejlődésének minden fázisát, nemzeti önállósága alatt és a diaszpóra alatt is". (368. o.) - Idézi Sombart a Bibliából (Deut. 15, 6): "Az Úr, a te Istened meg fog áldani téged, amint azt megígérte. Sok népnek fogsz kölcsönt adni és senkitől sem fogsz kölcsön kérni". - Idézi Nehémiást: "Uzsorát űztök ti saját testvéretekkel? Adjátok vissza neki még ma mezeit, szőlőhegyeit, olajkertjeit, házait és a kamatot, amit tőle pénzben, búzában, olajban vettetek". Ez idézethez Sombart a következő megjegyzést fűzi: "Nehémia és más tilalmak dacára is, ez a belföldi hitelforgalom fennmaradt. Erre a Talmud-traktátusok a bizonyítékok. A különböző Babak-ban semmi sem játszik olyan nagy szerepet, mint a pénzkölcsönzés. A rabbinusok is ezzel foglalkoztak. Valósággal uzsoramonopóliumuk volt. Igen sokat vitatkoznak a pénz és pénzkölcsönzés problémái fölött. A Talmud e traktátusai alapján a benyomás: ebben a világban sok pénzt kölcsönöznek".

(Kecskeméti Ármin adataiból:) "A római tartományok zsidóságának fejei az úgynevezett "kis patriarchák" vagy primates 429-től fogva pénzügynökei a császárnak". "A római és perzsa birodalomban az adóbérlők és behajtók is zsidók". "A gazdag zsidók uzsorát szedtek a kölcsönpénzből tengődő szegénytől és ha a rómaiak rendkívüli adókat vetettek ki rájuk, azt is áthárították a szegényre." (I. m. I. 172., 173. és 177. oldal.) A kereszténység előtt Egyiptomban, Szíriában és Galliában mindenütt zsidók az adószedők. (Zsidó-lexikon 201-202. o.) A kereszténység előtti zsidó adószedők is már kölcsönöket nyújtottak az adószedésre jogosítottaknak és zálogba kapták az adószedést. Vagy, mert pénzüzletekben nagy gyakorlatuk volt, reájuk bízta a jogosított az adónemek kieszelését és az adók behajtását is.

Hogy mily vagyonosak lehettek a zsidók pénzkereskedelmük révén már az ókorban, illusztrálja, hogy Pompejus alatt a Rómaiak 10, 000 kikar (40. 000, 000 frank) szolgáltatására tudták őket szorítani adó és egyéb fizetségek fejében. "A görög és a római császári korszakban találkozunk már gazdag zsidókkal, mint királyok pénzadóival és szegényebbekkel, akik a nép alacsonyabbrendűinek kölcsönöznek. Már a római világban folyik a beszéd a zsidó pénzüzérkedésről. " (Sombart i. m. 372. o.)

Cicero ("pro Flacco") panaszkodik a miatt a rendkívül sok arany miatt, amely Itáliából és a Provinciákból évenként Jeruzsálembe megy. A templom pénzt kölcsönzött kamatra. A papok is foglalkoztak ezzel, akik gazdagon voltak dotálva és a pénzüzletektől nem voltak eltiltva. (Sombart i. m. 428. o.)

Az arabok között élő zsidók is foglalkoztak pénzüzletekkel (uzsorával), amit Mohamed - "ismervén a Tórának kamattilalmát - szemükre hányt (Korán IV. 159.)". Az arab zsidók az uzsora révén gazdagodtak meg csakhamar. Elég rámutatni nőik pazar ruházkodására és ékességeikre. Aranybrokátból, zöld és piros selyemmel készült, arannyal és ezüsttel átszőtt nyeregben ültek, midőn elvonultak Medinából. J. Wellhausen "Medina vor dem Islam" című munkájában értesít, hogy a zsidók már az iszlám előtti korszakban olyan hírben állottak az araboknál, hogy kamatra kölcsönöznek, üzérkednek, uzsorával foglalkoznak.

A nyugateurópai kultúrkörben is fellépnek már jó korán a zsidók mint pénzadók. Találkozunk velük a meroving királyoknál mint üzletvivőkkel és pénzügyi kezelőkkel, mely utóbbi fogalom nyilvánvalóan hitelezőt is jelent. (Sombart.) A híres toursi püspök, Gergely, pénzügynöke a zsidó Armentárius. (VI. sz.) Már ebben az időben van zsidóellenes irodalom és annak "vesszőparipája a zsidó arany". (Kecskeméti Ármin I. 187.)

555-ben Chilperich megtiltja a zsidóknak a pénzverést, miután előzőleg már régebben élvezték e privilégiumot, de azzal visszaéltek. (Kecskeméti Ármin I. 258.) Agobard, Lyon püspöke, 806-ból való kapituláréjában már a zsidó uzsora ellen agitál. (Ruppin: Soziologie der Juden, I. 360. o.) A párizsi zsinat 850-ben tiltakozik a zsidók adóbérlése ellen. (Kecskeméti Ármin, 1. 268.) A zsinati tilalmak ekkor már évszázadok óta ismétlődnek, a zsidók pénzügyi tisztségei és az azzal kapcsolatos visszaélések ellen. (Amely hivatással a zsidók nem éltek vissza, azt gyakorolhatták is, az ellen csak elvétve volt egyházi tilalom, így például a zsidók mint orvosok mindenütt nemcsak boldogultak, de tekintélyt és elismerést is szereztek. Az uralkodók orvosai, sőt pápai udvarok orvosai közt mindig találunk zsidókat, akik teljes bizalmat élveznek.)

A zsidók (mint a polgárság előfutárai) maguk ellen már a középkorban lényegileg osztálygyűlöletet is keltettek: a tőkében szűkölködő néposztály gyűlöletét a tőkés ellen. Azt a gyűlöletet, amelyet a kapitalista termelési rend világában mint osztálygyűlöletet ismerünk, a kapitalizmus megteremtője, a zsidóság voltaképpen már a kora középkorban kiváltotta. E gyűlölet is az egyeduralkodó vallási ideológia folytán a népi tudatban és cselekvésben az appercipiált és ugyancsak indokolt vallásgyűlölet alakjában formálódott ki. A zsinati tilalmak a zsidók társadalmi eltaszítását nem hozták nyomban magukkal. A zsinatok vallási türelmetlensége, zsidóellenes rendeletei, melyek a keresztény vallás védelméből származtak, népszerűvé csak akkor váltak és a zsidóellenes társadalmi s népi magatartást akkor idézték fel, amikor a zsidók pénz- és áruuzsorájukkal már századokon keresztül ellenszenvet, szociális gyűlöletet is keltettek.

Valeriu Marcu zsidó történetíró 1934. évben megjelent művéből: Die Vertreibung der Juden aus Spanien - idézzük: "A Talmudban a diaszpóra minden gazdasági fázisának a lenyomata megtalálható. A rabbik puszta olvasottságból (a Talmud olvasásából) minden pénzügyi problémát meg tudtak oldani. A Talmudból a nemesfémek pontos ismerete kitanulható volt. Benne volt a hitelnemek, a kölcsönszerződések teljes ismerete is és nagy számítási diszpozíciók lehetőségének a megszerzését is nyújtotta. Minden "jámbor" zsidó, mindegy: gazdag volt-e vagy szegény, valóságos gazdasági ismeretekkel bírt, mert kötelessége volt a Talmudot olvasni, tanulmányozni. Minél jámborabb volt tehát a zsidó, annál jobb számoló volt, annál jobb közgazdász. A portugál és spanyol királyok rabbikat, a rabbik fejeit nevezték ki pénzügyminiszterekké.

Ez országokban ilyenformán a Talmud-iskolák képezték ki az állami pénzügyi személyzetet, az állami jövedékek és az állam gazdaságszemélyzetét. Ez volt a szabály. Portugáliában például - klasszikus példa - a mindenkori főrabbinus volt hosszú ideig egyidejűleg az állam pénzügyminisztere, is.

Egy kasztíliai pamflet tanúsítja, hogy miként tükröződött vissza a kisemberek lelkében a rabbik uralma: "Fenség, - szólt egy nemes a királyhoz - neked bizonyára zsidó szolgáid vannak, akik egész vagyonodat kezelik. A zsidók az adót magasabbra növelik - persze - a falaknál. " A király így felelt: "Igen, én nagyon meg vagyok velük elégedve és továbbra is kegyeimben tartom őket. Éppen ebben az évben jövedelmem - hála a zsidóknak - magasra emelkedett. " A király elhallgat és földig hajolva lépnek eléje a zsidók: Don Ábrahám és Don Sámuel".

"Az egész országban emelkednek az adók - és miért ne? Kínozzák a népet és az csak könnyeibe menekülhet". "A szegény népet - hála a zsidóknak - kiégetik mint a szenet". (Valeriu Marcu i. m. 72-73.)

Sombart írja: "Hogy a pénzkölcsönzésben a zsidók valósággal a művészet tökélyéig fejlődtek, hogy a magas fejlettségű pénzkölcsön-technika megalapítói voltak évszázadokon át, ezt a legtisztábban azoknak a Talmud-traktátusoknak stúdiuma mutatja, amelyek ezekről a világi dolgokról tárgyalnak. " (I. m. 376.) "Minden időben és minden kultúrában a zsidó gazdagság közmondásos volt. Különösen nagy a száma a gazdag, sőt nagyon gazdag embereknek a talmudisták között". (Sombart i. m. 379-380.)

Spanyolországban, ahol a zsidók a legszabadabban működhettek, a nép igen hamar el volt nekik adósodva. Sokkal előbb, mielőtt a többi államokban a zsidókérdés, illetve uzsorakérdés felvetődött volna, már látjuk, hogy Kasztíliában a törvényhozás foglalkozik a zsidó adósságok problémájával oly módon, amely nem hagy kétséget aziránt, hogy ez a probléma már akkor nagy jelentőségre jutott. Állíthatjuk tehát: amióta valamit tudunk a zsidó gazdasági életről, látjuk, hogy a pénzkölcsönzés náluk milyen kiemelkedő szerepet játszik. " (Sombart).

Kecskeméti Ármin: "Zsidó kapitalisták a középkorban" című fejezet alatt (I. m. I. 341. o.) írja: "Az állami pénzügyeket, adó- és vámkezelést is zsidókra bízták az egyes országokban. Sokfelé szerepelnek mint vám és egyéb illetékek beszedői. A "Jámborok könyve" a XIII. század első felében is említi a zsidó vámszedőket. Brúnó, olmützi püspök panaszkodik X. Gergely pápának (1271-76), hogy Cseh-Morvaországban és Ausztriában sok a zsidó a vám- és a pénzügyek intézésében. Még a XIV. században is számos helyen a vámok és tizedek a zsidók igazgatásában, néha mint zálogok. Például Geisenheim, Bacharach, az utóbbi 1317-ben, stb. stb."

Franciaországban már a XIII. század óta alakulnak zálogházak, hogy védelmet nyújtsanak a zsidó pénzüzérkedéssel szemben a szegény néposztálynak. E zálogházak neve: Mons Pietatis, utal arra a részvétre, amit a zsidó uzsora áldozatai kiváltottak. A Mons Pietatis-ok hivatásuknak annyira megfelelnek, hogy ezek miatt például Rómából a kisebb tőkéjű zsidók, akikre az egészen szegény néposztály már nem szorult reá, kivándoroltak, (A zálogházak eszerint csakúgy a zsidó uzsorának köszönhetik keletkezésüket, mint a falun üzérkedő zsidó áru-uzsorájának a falusi szövetkezetek.) "A Rouenből a normann Hódító Vilmos alatt bevándorolt zsidók alkotják Angliában az első polgári és kereskedő osztályt (1066-ban), ők a kapitalisták. Mert Vilmos hűbéri járandóságait inkább pénzben akarta, mint természetben és a zsidóknak volt bőven... Az első normann királyok erősen pártfogolják a zsidókat, kiknek meggazdagodását e korban (XI. század második felében) a következő körülmény magyarázza: A keresztes háborúra készülő zarándokok elzálogosítják vagy eladják birtokaikat, amely üzletet a zsidók bonyolítják le mint kizárólagos pénzemberek... " (Kecskeméti Ármin i. m. , 270. oldal)

IV. Jenő pápa 1146-ban bullát bocsátott ki, amelyben megígéri a kereszteshadjárat résztvevőinek, hogy a zsidóktól kölcsönvett tőke után semmi kamatot nem kell fizetniük. "E pápai ígéret a második keresztesháborút nagyon népszerűvé tette". (Kecskeméti A. I. 289. o.) Természetesen túlzás volna azt állítani, hogy a zsidó uzsora nélkül a kereszteshadjáratokat a vallási buzgalom fel nem idézi. De bizonyos, hogy sokan menekültek az uzsora elől a kereszteshadjárat vitézei közé. Ha ez ígéretnek nem lett volna varázsa, az ígéret meg sem tétetik. Ez az ígéret reávilágít, milyen nyomasztó hatású lehetett már a keresztesháborúk idején a zsidó uzsora a népre általánosságban. És adalékul szolgál annak a megértéséhez is, hogy a vallásgyűlölet motívumán kívül mi vezette a zsidók ellen, még hazájának földjén a keresztes vitéz fegyverét, mielőtt a török ellen forgatta volna. Végül egyik frappáns kortörténeti cáfolata is annak a zsidó apologetikai beállításnak, hogy a zsidók a keresztesháborúk előtt még nem voltak uzsorások, hanem éppen a kereszteshadjáratok óta kényszeríttettek bele a pénzüzletekkel való foglalkozásba.

II.

A zsidóság kapcsolata a mammonnal igen régi. Megörökíti e kapcsolatot már a legősibb zsidó írás, a Szentírás, abban a fejezetében, ahol a zsidók aranyborjú imádatáról emlékezik meg. A törvény szigorú intézkedései az uzsora, a kamatszedés ellen mind azokról az időkről szólnak, amikor a zsidóság még nem volt üldözött és pénzüzleteit hazájában már népi foglalkozás gyanánt űzte. Spinóza a zsidóság ősi bűne gyanánt idézi Mózes öt könyvének azt a helyét, - Exod. 12. fej., 35., 36. v. - amely leírja, hogy az Egyiptomból menekülő zsidóság sietségében nemcsak kenyerét hozta keletlenül magával, de a fáraók és egyiptomiak ezüst- és aranyneműit is. (Mózes öt könyve nem emlékezik meg arról, hogy ennek a most említett körülménynek milyen része volt abban, hogy a fáraó és népe az Egyiptomból elbocsátott rabszolganép üldözésére indult.)

Azt, hogy a zsidóság a diaszpórában - állama és országának elveszte után - kezdettől fogna pénzüzletekkel foglalkozott, zsidó történetírók annak tulajdonítják, hogy a zsidók arany- és ezüstneműiket, ékszereiket, szóval nemes kincskészletüket az ókorból magukkal együtt a diaszpórába átmentették. (Kecskeméti Ármin i. m.. l. 257.) Általában a zsidó történetíróknak a zsidó pénzüzérkedésre és órára vonatkozó apologetikus állításaikat könnyű megcáfolni. Csak néhány oldallal tovább vagy vissza kell lapozni műveikben az apologetikus helyek után. A Zsidó lexikon "Pénzüzlet" vezérszó alatt a 690. oldalán a következőt írja: "A középkor legsötétebb napjaiban az elnyomottság kényszere folytán tért rá a zsidóság a pénzüzletre, mely a maga bizonytalanságában is végső menedéke volt a megélhetésének".

A 929. oldalon "Uzsora" vezérszó alatt ugyanez a Zsidó lexikon a következőt írja: "A francia-, angol-, német- és magyarországi zsidóknak azonban legfőbb foglalkozási ág volt az egyes iparágak mellett a pénzváltás, melyet megengedett a világi és egyházi uralom számukra s amelyért sok helyen betelepítették a zsidókat, akik számos világi és egyházi fejedelem pénzkölcsönzői, bankárai lettek". A pénzkölcsönzés tehát nem kényszer, hanem engedély alapján űzött kiváltság volt. Privilégium.

"A mai megállapítás szerint a nagyon soknak látszó esetleges 70% egyáltalán nem hozhatott különösebb hasznot a középkor jogtalan zsidójának" - írja a Zsidó lexikon a 930. oldalon. Néhány sorral feljebb azonban elmondja, hogy majdnem mindenütt azért űzték ki a zsidókat, hogy így a vagyonukat elvehessek. Például Spanyolországban Katolikus Ferdinánd. A zsidók Spanyolországból való kiűzetésükkor körülbelül 30 milliót hagytak aranyban Spanyolországban, amit el tudtak tőlük venni. Ebben nincs benne egyéb ingó és ingatlan vagyonuk, és az a vagyon, pénzérték, amit a menekülő zsidók és a marannusok idejekorán kimentettek külföldre. Ez utóbbi érték fantasztikus összeg lehetett még a mai fogalmak szerint is. Jelentette például Hollandia számára - hogy csak a legnagyobb marannus letelepedési helyet említsük - a marannusok és zsidók révén odaözönlő pénz, főleg arany következtében beálló gazdasági fellendülést.

"A szóbeszéd és rágalom - folytatja a Zsidó lexikon 930. o. - mégis évszázadokon át uzsorásoknak bélyegezte a zsidókat. A 694. oldalon a Zsidó lexikon a következő száraz adatot közli már, még hozzá Magyarországról: "Korláthkewy Péter komáromi főispán említette, hogy jobbágyai 1522-ben elszöktek Morvába és Ausztriába zsidó hitelezőik üldözései elől. Az egyik jobbágy egy nagyszombati zsidótól felvett l forintért már 20 forintot és egy tehenet fizetett". A zsidó által szedett kamatot minden időkben uzsorának tekintette a közvélemény, a papság, a fejedelmek, akik sűrűn éltek a zsidó uzsorakamatok elengedésének gyakorlatával.

Josef Kastein zsidó történetíró (volt német állami ügyész, jelenleg a jeruzsálemi egyetem tanára) Eine Geschichte der Juden című munkájában a 394. oldalon a következőt írja: "... nem marad' más hátra számukra (a zsidók számára), csak a meztelen uzsoraüzlet mint eszköz, hogy magukat fenntartsák". Ezt arra a zsidóságra írja, amelyet V. Károly előbb kiűzött, azután visszaengedett Franciaországba 1370 körül.

Idézzük művének előző oldalát és kiegészítjük az előbb idézett mondatot az író műve nyomán: "V. Károly visszaengedi a zsidókat 20 esztendőre szerződéssel, hogy az elpusztult pénzügyeket állítsák ismét talpra. Ezért biztosítja számukra a jogot a kereskedésre és a jogot a hitelüzletekre, és védelmet ígér a királyi és bírói hivatalok önkényével szemben..) (393.) "Az adómegterhelések kezdettől fogva oly nagyok voltak e visszatérés után is, hogy csak nagyon gazdag zsidók engedhették meg a visszatérés luxusát. Tekintettel a szolgáltatásokra, amit tőlük az állam követelt, nem maradt más hátra számukra, csak a meztelen uzsoraüzlet mint eszköz, hogy magukat fenntartsák".

Mi szükségük volt az igen gazdag zsidóknak puszta életük fenntartásához az uzsorás üzletekre?

A feleletet maga a szerző szolgáltatja néhány sorral később könyvében, amikor arról értesít, hogy "1394-ben újból kiűzték Francia -ország királyi területeiről a zsidóságot" következő címen: "A szent hit elleni vétség és a privilégiumokkal való visszaélés miatt". Josef Kastein a privilégiumokkal való visszaélés magyarázatát művében nem adja. Erről hallgat. A kiűzésnek ez a címe ugyanis azt jelenti, hogy a király által 20 évre visszaszerződtetett és a pénzüzérkedés privilégiumával kiváltságolt zsidóság ezen idő alatt alapos munkát végzett. Kivette a népből azt. amire a királynak szüksége volt és gyarapította a "dúsgazdag" zsidóság a saját, már megvolt vagyonát is. A kifosztott népesség elkeseredését honorálta 1394-ben a királyi kegy, amely a zsidóságot Franciaország királyi területeiről ismét kiűzte. (L. "Zsidó és fejedelem" című fejezetét.)

Lapozzunk vissza Josef Kastein most idézett munkájában a zsidóság azon történelmére, amely még hazája földjén játszódott. A mű 63. oldalán a következőt olvassuk: "A királyok korában már kifejezésre jutott a zsidó nép karakterének számos napfoltja. A pénz, élelmiszer és gabona uzsora, az adósszolgaság, a bírák megvesztegethetősége és a papok erkölcstelensége napirenden vannak. Ekkor kél ezek ellen az erkölcsök ellen a két prófétának, Amos és Hoseának utolsó grandiózus protestálása".

A 104. oldalon pedig a Babilóniából való hazatérés korára a következő történelmi megállapítást teszi: "A nehéz gazdasági depresszió e pillanataiban azok jutnak előtérbe, akiknek pénzbirtoka a szükség kizsákmányolására s a nyomor kommercializálására adja meg a lehetőséget. Egyik éjszakáról a másikra előkelő ősi tradíciójú famíliák helyébe a vagyonosak léptek, akik a házépítés, magbeszerzés és az adószolgáltatáshoz szükséges pénzt kölcsönözni tudták, akik ezért ekét, szőlőhegyet, házat és magukat az adósokat vagy gyermekeiket kérték és vették zálogul, és az adósság esedékessé váltakor ezek a dolgok tulajdonaik lettek, az emberek pedig rabszolgáik. A fiatal közösség egy-kettőre egy pénzarisztokráciát ültetett a nyakára. "

A zsidó történetíró tárgyilagos, komor és elítélő képet tud festeni a zsidó pénzbirtokos jellemzésére, míg a nemzeti múlt zsidó országának és népének történelmében kutat. De ugyanezt az ősi zsidó pénzbirtokosi karaktert elburkolja a diaszpórában. Pedig ugyanazt a nemzetrontó munkát végezte a pénzbirtokos zsidóság a diaszpórában is, azzal a különbséggel, hogy munkájának szociális következményeit a befogadó nép, a zsidónak idegen nép fiai sínylették meg.

Kecskeméti Ármin magáévá teszi a Zsidók egyetemes történetéről szóló művében (I. 329. oldalon) azt az álláspontot, hogy a zsidó pénzüzletet a zsidóság létfenntartása követeli, mert nem tudják, hogy "a király mikor és mennyi adót fog kivetni rájuk".

A pénzüzlet e szerint a zsidóság számára létfenntartási követelmény. Ugyanazon az oldalon már arról értesít e történetíró, hogy a pénzkereskedelem óriási gazdagsághoz juttatja a zsidókat. Például a cseh zsidók már a XI. század végén és a XII. század elején közismertek mint nagyon vagyonos emberek. Műve első kötetének 254-255. oldalain tényként megállapítja, hogy a zsidó hitelező jóval régibb, mint a XIV. század. Hivatkozik a 814-ből való "Capitulare de Judaeis és a Liber marmalis"-ra. A zsidók a pénzüzleteket már ekkor nyíltan folytathatták és folytatták is, míg a keresztényeket az egyházi tilalom a pénzüzletektől eltiltotta. E kötete 327. oldalán megállapítja, hogy: "Az egyház kamattilalma szinte zsidó monopóliummá tette a hitelüzletet és a tőkegyűjtés által hatalommá lett a zsidót".

"A zsidók tőkéjük révén a pénzüzletet választják kedvenc élethivatásuknak, mely az egyház uzsoratilalma miatt szinte monopóliumként hullott az ölükbe". (Kecskeméti Á. I. 243. o.). Az egyház uzsoratilalma azonban a kora középkor, de a keresztény időszámításnak már az első századaiban is hatályosuk, egy pillanatig sem szünetelt, ez az uzsoratilalom tehát a pénzüzletet a zsidóság számára engedte át már a diaszpóra első napjaitól kezdve. I. kötete 242. oldalán Kecskeméti írja, hogy "a XII. században, kivált Sziléziában sok a zsidó birtok. Az egész középkorban megismétlődő látvány, hogy a német zsidóknál pénzüzleteik következményeként egész falvak, hitbizományok vannak mint zálogtulajdon, melyből gyakran végleges birtok lett".

Miért foglalkozott volna a zsidó mással, mikor az uzsora révén mindenhez, ingóhoz, ingatlanhoz, hatalomhoz különösebb fáradság nélkül hozzájuthatott?

I. kötete 330. oldalán ugyancsak Kecskeméti Ármin értesít, hogy a "Jámborok könyve", mely a XII századból való, említ oly zsidót, kinek annyi a pénze, hogy nem tudja mind kikölcsönözni. Ugyanezen oldalon olvassuk: "A zsidók pénzüzlete nagyméretű volt és tetemes hasznot hajtó. Kipécézik érte gúnyképekkel és szöveggel". A következő oldalon: "Már a XII. században a zsidó a pénzkereskedőt jelenti. Ne hagyjuk idézetlenül Graetzet sem, a zsidóság legnagyobb történetíróját.
Reá azon tétel megvilágításaként hivatkozunk, hogy a zsidó történetíró mind apologéta, ennélfogva tárgyilagossága kritikus esetekben több ízben kihagy.

Volkstümliche Geschichte der Juden (kisebbik művének) III. kötete 592. , 593. oldalán előadja, hogy Elszászban (1806-1818 között) a zsidók a következőt művelték: "Pénzt kölcsönöztek a parasztoknak, akik kisbirtokokat vásároltak maguknak és azt megművelték. Ezáltal a birtokok értéke felszállt. Az értékemelkedés egyhatodát a zsidók haszonrészesedés gyanánt kikötötték maguknak. A zsidók követelték ezt az egyhatod részesedést, a parasztok azonban a földből ennyi pénzt kivonni nem tudtak. Erre a zsidók a perek garmadáját indították ellenük. A parasztok annál kevésbé tudtak fizetni, mert a napóleoni háborúk kivették kezükből az ekét és karjukat a fegyverekhez szögezték. A vége az lett, hogy földjeiket és szőlőiket kénytelenek voltak a zsidó hitelezőknek átengedni. Egyes zsidó uzsorások e közben bizony nagy ridegséget tanúsítottak".

Az elszászi zsidó uzsorára, mely időben, történelmi adataiban napjainkhoz elég közel fekszik, igen nehéz a zsidóság "elnyomott-ság"-ának és "kényszerhelyzet"-ének "középkori" motívumait beállítani.

Lássuk, milyen szavakat talál tehát Graetz az uzsora magyarázatára. "A zsidó hitelezők vagy uzsorások és keresztény adósok a rémuralom alatt egyaránt és egyformán elszegényedtek, a régi idők elmúltak. Amikor a nyugalom ismét visszatért, sok zsidó, akik serénységük által ismét vagyonhoz jutottak, visszatért régi foglalkozásához. Mihez fogtak volna? Kézművességet vagy földművelést tanulni az éltesebb férfiak már nem voltak hajlandók. "

Nem írja Graetz e szövegben, hogy miben fejtettek ki serénységet a zsidók, akik ismét vagyonhoz jutottak és nem nevezi meg a "régi foglalkozást" sem név szerint, amihez a vagyonhoz jutott zsidóság visszatért. De nem fér hozzá szó és kétség, hogy ez a vagyontszerző régi foglalkozás: az uzsora. Graetz megértő elnézéssel tér napirendre a fölött, hogy az elszászi zsidóság visszatért régi foglalkozásához.

Nem volna teljes az idézett apologeták sora, ha kihagynók belőle Arnold Zweig zsidó német emigráns írót, aki: "Bilanz der deutschen Judenheit, 1933" című művében többek között beleszól abba a kérdésbe, amellyel jelen fejezet foglalkozik.
Könyvének 155. oldalán a következőt írja: "Minthogy a középkorban kényszerülve voltak a zsidók kizárólag pénzzel, drágakövekkel és öreg áruval kereskedni... fejedelmek és városok adósság-leveleivel kereskedni, a kisebb és nagyobb összegek kölcsönzésénél kénytelenek a kockázatot és nyereséget mérlegelni és a veszteséggel szemben lehetőség szerint a magas kamatok révén magukat biztosítania.

E szerző sem hagyja el a régi stereotip mesét, amit minden zsidó apologeta felhoz, a kényszerről, amely a zsidót nem engedi más foglalkozási ághoz, és kénytelen pénzzel, drágakövekkel kereskedni. Benne van ez idézetben a zsidó uzsorakamat apológiája is.

Igen érdekes és új indokolásnak számít e szerző további magyarázata a zsidó kamatszedésről, amelyet könyvének 156-ik oldalán így ad elő: "Minthogy a zsidók a XII. századtól kezdve mindenütt külön jog alatt állottak, megvetéssel és gyűlölettel találkoztak, és sehol sem egzisztálhattak másként, mint magas adók fizetése mellett, semmi alapjuk sem volt ahhoz, hogy bennük szelíd érzés alakuljon ki és adósaikat és később vevőiket szeretőbben kezeljék, mint ahogyan az emberek ővelük szemben viselkedtek".

Ez a beállítás az előbbi szigorúan üzleti (nyereség, veszteség szembeállítására és mérlegelésére vonatkozó) materiális indokolás után mindenesetre meglepően hat. mert nem jelent egyebet, mint azt, hogy a zsidó pénz- és áruuzsora voltaképpen retorzióként gyakoroltatott a zsidók részéről azért a bánásmódért, amiben őket részesítették.

5. A pénz és a zsidóság fizikai léte. Az uzsora és a zsidó mártirológia.

A Talmud egyetlen helyen (Baba mezia. 71/a) ellenzi az uzsorát, de csak azért, hogy eleje vétessék a pogányokkal való érintkezésnek. (Kecskeméti Ármin i. m. 1. 328.) Ez a tilalom még kirívóbbá teszi a Talmud erkölcsi álláspontjának fogyatékosságát az uzsorával szemben. Csupán a szentséges "kasrusz", a testi tisztátlanság aggálya ez! A Talmud nem ismeri fel az uzsorában a lelki tisztátlanságot. a felebaráti kapcsolatnak és szeretetnek a veszedelmét. És nem félti a zsidóságot attól az erkölcsi és társadalmi fertőtől, amibe a népi foglalkozásként űzött uzsora dönteni fogja.

"A zsidóságnak a pénz fizikai létét, fennmaradhatását biztosította", - mondja az apologeta történetíró. De a fizikai lét ilyen fenntartásának az ára a nép erkölcsi érzékének pusztulása volt.

A vallás, amelynek gyakorlatában opportunitási szempontok győztek az erkölcsiek felett, amely tanítóinak interpretálásában anyagi követelményekhez alkalmazkodott, erkölcsi parancsok eszményi tartalmát elejtette és mentséget talál mindezért abban, hogy így biztosítja népének a fizikai fennmaradását, az a vallás elvesztette a kapcsolatot a legfenségesebb eszményhez, az Isten eszményéhez. A Talmud által szentesített vallásgyakorlat a zsidó nép vallását merev formalizmussá dolgozta ki. Ez a zsidó vallási érzés egyik eleme annak a komplex sajátosságnak, amely a zsidó fajt a kapitalizmus képviseletére (miután megteremtette) kiválóan képesíti (Sombart).

A zsidó vallás: a Talmud stúdiuma. E stúdium kultusz is: a Talmud kultusza. A Talmud-kultusz pedig a Talmud ismeretén keresztül inspirálja a zsidót a jogi s gazdasági foglalkozásokra és egyszersmind e foglalkozások alapismereteinek valóságos lexikonjával szereli fel.

A közgazdász szerint a zsidóságnak kijár a modern világ hálája mindazért, amit a kapitalizmus a világból produkált. E hála azonban nagyon problematikus formában jelentkezik. Mert azt látjuk, hogy a modern keresztény világ is a zsidó néppel szemben változatlanul ugyanazt a megvetést árulja el. amely akkor nyilvánult meg, amidőn a zsidóság a kifejlődött kapitalizmus személytelen formái nélkül, és leplezetlenül űzte a kapitalista világrendet megalapító uzsorát.

A zsidó történetíró számtalan gazdaságtörténelmi munkából idézi, hogy mennyire kisajátította a pénzüzlet a zsidóságot és a zsidóság a pénzüzletet; milyen korlátlanul, minden erkölcsi és bibliai parancs ellenére foglalkozott a zsidóság az uzsorával. Illusztrálva a zsidóságnak a kora középkortól kezdődő hegemonikus szerepét a pénz- és árukereskedelemben, - mely egyenlő volt a pénz- és áruuzsorával, hamisítással és csalással - nem tud a képen, amit a zsidóság gesztiója e hosszú évszázadokon keresztül eléje vetít, a képen, amiben a zsidóság arculata ez évszázadokban a pénz és áruuzsora fényénél kirajzolódik, semmit javítani, semmit szépíteni.

Mégis a zsidó rabbi gesztusával, amellyel népének minden bűnét megbocsátja, annak ellenében, hogy zsidó marad, széttárja karjait és feloldozza a zsidóságot egyetlen indokolással: "A zsidóságnak a pénz fizikai létét, fennmaradhatását biztosította". Holott az uzsora népi űzéséért fokozódott a zsidóság elleni gyűlölet addig a pusztító dühig, amely minden nép lelkében csakis súlyos előzmények után rombolja le az emberi élet kioltásával szemben ható benső tiltakozást. És a "pénze" miatt, amit az uzsorával szerzett, üldözték és ölték a zsidót. A zsidóüldözések közvetlen kiváltó okai gyanánt jelentkező vérvád, ostyaszentségtelenítés és kútmérgezés vádja stb., stb., mind abban a gyűlöletben találták meg állandó s nyomban kirobbanásra kész talajukat, amely gyűlöletet mindenütt a századok során, a diaszpóra minden egyes pontján a zsidóság tenyésztett ki a kiuzsorázott népekben.

A zsidó pénze dehogy biztosította a létét, a fennmaradását. Sőt, éppen a pusztulását okozta. A pusztító gyűlölet erkölcsi jogosultságát az az elkeseredés szolgáltatta, amely az uzsorából fakadt. S a gyilkolás mögött ott volt a vágy: megszabadulni a zsidótól, mint hitelezőtől, megölni az uzsorást és elvenni a pénzét, amit a nép kifosztásával harácsolt össze.

"A Rindfleisch-féle mészárlásnak (Röttingen). (ostya-vád) több mint százezer zsidó esett áldozatul. Albrecht császár csak ekkor vetett véget az öldöklésnek. Kárpótlásul az "elveszett kamaraszolgákért" megbírságolja a bűnös városokat és magának kaparintja a leölt zsidók követeléseit".

"A bajor Deckendorfban ostyameggyalázás címén irtják a zsidókat, hogy megszabaduljanak a hitelezőktől". "Pestis miatt ("kút és levegőmérgezés"), de e rémségeknél szerepel mindig a pénzvágy is". "Strassburg: a zsidókat elégetik, vagyonukat szétosztják". A strassburgi Closener: "ihr bares Gut war die Vergiftung, welche die Juden tödtete". (Kecskeméti Ármin i. m. II. 9, 10. oldalain.) A zsidó apologeta mindazt jogfosztásnak és "zsidóüldözés"-nek minősíti, ami a zsidók uzsorájának, pénzhamisításának, az árukereskedelem és a jelzálogvevés körül folytatott csalárd üzleteiknek a reakciója volt.

Ezek a reakciók először a néphangulatban, azután a nép akcióiban és végül törvényi intézkedésekben jelentkeztek. Ahol a törvényi intézkedés elég jókor jött és radikálisan végre is hajtatott, ott megelőzte a nép egyéni akcióit, a zsidóöldöklést, vagy a zsidók kirablását. Egyébként nincsen alapja a zsidó történetíró történelmének, ahol közvetlenül egy-egy ilyen reakció előtt a zsidók meggazdagodásáról, pénzhamisításáról stb. -ről ne tenne említést. A kauzalitást a zsidó gazdagodás és a zsidóüldözés között meglátja, de ennek erkölcsi konzekvenciáját sohasem a zsidó rovására vonja le. hanem az üldözésekből mindig a zsidóság mártíriumát állapítja meg.

A zsidóság mártirológiája a diaszpórában alig állt egyébből, mint ilyen kauzalitásokból.

A zsidóság mindenütt városokban gyűlt össze, ott elkülönődött, külön városrészt alkotott és egységes tömegként mutatkozott. A vallásgyűlölet számára felületét ezzel is önmaga szolgáltatta a kelleténél nagyobb terjedelemben. A vallási gyűlöletet a zsidóság tartja ébren elkülönődésével. A másvallásúval és másfajtájúval semmiféle symbiosist nem ismer, azzal szemben utálatot és megvetést mutat. A vallásgyűlöletet, mint reakciót is provokálja.

Uzsorájával, csalárd üzletkötéseivel, ugyanabban a generációban gyors meggazdagodása következik be, szemben a népnek nyomorával. Minthogy pénzadózása miatt az uralkodók és a fejedelmek a brutális végrehajtó hatalmat is rendelkezésére bocsátják kölcsönei behajtásához, a nép és a kifosztottak elkeseredése a zsidóval szemben a legrövidebb idő alatt a legmagasabb fokra hág. Ezeknek az állapotoknak mindig természetszerű következménye a kirobbanás. A kirobbanások különböző csatornákon vezettettek le. Első fázisukban rablásban, fosztogatásban, esetleg öldöklésben nyilvánulnak meg. Ha az elkeseredés igen nagy mérveket ölt, általánossá válik és a király közvetlen környezetéig is elhat, törvényi intézkedések következnek, amelyeknek céljuk a háborgó néptenger lecsillapítása. Ilyen törvényi intézkedések a kamatelengedések, tőkeelengedések (Tötenbrief-ek), a zsidó vagyonoknak a megtizedelése, esetleg egész elvétele, végső fokon pedig az egész zsidóság kiűzése az országból.

Mindazok a zsidó kéziratok, krónikák ("memor"-ok, memor-könyvek), amelyek ezeknek emlékét megőrzik, az eseményeknek csupán drámai akcentusait és tragikus kifejlését ecsetelik. De nélkülözik mindazoknak a történeti előzményeknek, a zsidóság gesztióinak a leírását, amelyek a tragikus eseményeket mint fejleményeket megelőzték.

A középkori mentalitás a szociológiai ideológiát még nem ismerte, hanem csupán a vallásit. Ennélfogva minden tömeg- és népi megnyilvánulás és megmozdulás az uralkodó ideológia következtében vallási hangszerelésben jutott kifejezésre. (A keresztes hadjáratok csak népszerűsítették a vallási ideológiát. Az egyház uralkodott a világi fejedelmeken. És mindenek felett állott Krisztus uralma, akinek a nevében és jelében indult és történt háború és béke, egyetértés és viszály.) Ezért mindig megismétlődött a zsidóság elleni minden közvetlen akciónál, hogy az összes zsidó bűnök megváltásaként, amit a zsidóságnak felrótt a kereszténység, - a Golgotától az üldözés napjáig - felkínálták a zsidóságnak a keresztséget. A zsidó krónikákban tehát a zsidómészárlások a hithűség mártíriumaként szerepelnek, holott a középkor zsidói nem azért haltak mártírhalált, mert a keresztség felvételét megtagadták és hitük mellett kitartottak, hanem még akkor is megmenthették volna életüket, - a keresztség felvételével - amikor a kiuzsorázott, kifosztott nép haragja már a halálos üldözésig fokozódott ellenük.

Ezt mutatják a későbbi lengyel pogromok is. A lengyel nép szelídkedélyű. A középkorban Spanyolországból és egyébünnen kiüldözött zsidóság legnagyobb tömegeit fogadta be Lengyelország. A zsidó krónikák és a mai zsidó történetírók ezért az akkori Lengyelországot igen meg is dicsérik. A zsidóság azonban a lengyel nép tudatlanságával és szellemi közömbösségével a legembertelenebb módon visszaélt. Egyénenként kiaknázta a nép naivságát. alacsony szellemi fokát. És rendelkezésére bocsátotta magát a lengyel nemességnek is. Ötletekkel szolgált, hogyan zsarolhatja és foszthatja ki minél teljesebben a nemesség a parasztságot, hogyan sarcolhatja ki belőle a lelket is csak azért, hogy a lengyel nemesség az ő mulatozásaihoz és szertelen tobzódásaihoz minél több pénzhez juthasson. Szeszfőzőket állít fel, a néppel megkedveltette a szeszesitalokat olyannyira, hogy a primitív nép a pálinka élvezetét mindennél többre becsülte. A pálinka segítségével aztán elveszi a parasztság utolsó rongyát is. Évszázadokig viseli a nép öntudatlanul ezt a rettenetes igát. Mikor végül vezetője akad, aki rámutat a kifosztottság, a nyomor szellemi eszközére és intézőjére: a zsidóságra, kirobban a zsidógyűlölet, - mint amikor puskaporos hordóba tűzcsóvát hajítanak - és fékeveszett zsidóöldöklésben nyilvánul.

Graetz minden soviniszta zsidó érzése mellett kénytelen koncedálni a zsidóság aljas szerepét a lengyel néppel szemben. E pogromok zsidó leírásánál már nincs is szó hithűségről, mártíromságról, a középkori zsidóüldözések e megtévesztő reliefjéről. Mert bár ezeknél is megelőzi az öldöklést a keresztség felvételének a felkínálása, de a vallásvédelmi motívum már háttérbe szorul a népi retorzió felkorbácsolt hullámain.

A világ zsidóságának és magának a lengyel zsidóságnak a tudatában a lefolyt pogromok olyan események gyanánt rögzítődtek meg, mint a zsidó nép sorsával kapcsolatos korábbi eseményei a zsidó történelmi múltnak. "A lengyel katasztrófákat úgy tekintette a zsidóság, mint a Templom harmadik elpusztulását)). (Josef Kastein: "Sabbatai Cevi" című műve, 97. oldal.)

A zsidóság az újkor első századainak világosságánál sem látta katasztrófáinak előzményeit, okait. Annyira ösztönösen, természetükből, erkölcsi és vallási (talmudi) felfogásukból folyónak érezték élelmességük és szellemi fölényük legvégső fokig való érvényesítését a mindenkori környezetükkel szemben, hogy soha életmódjukat, üzleti elveiket, szokásaikat kritikájuk alá nem vették. A befogadó népek között, azoktól elkülönődve corpus separatum, külön község életét élték. A befogadó nép gyűlöletét maguk iránt az elkülönődéssel felkeltették és népi foglalkozásukkal, az uzsorával akárhányszor a paroxizmusig fokozták fel. És ha mindezzel a pogromot kirobbantották, a pogrom után a megmaradtak az uzsorát úgy folytatták, mint a pogromok előtt.

Semmit sem okultak katasztrófáikból. Sem a józan ész belátása, sem az erkölcsi kritika korábbi magatartásukkal szemben bennük soha fel nem ébredt, nem voltak hajlandók összefüggést látni magatartásuk és üldözésük között. Ha a pogromokban kirabolták őket, utána az uzsorát még fokozottabb cinizmussal folytatták. Nem is cinizmussal, mert ehhez azt is érezniük kellett volna, hogy foglalkozásuk erkölcsi fogyatékosságban szenved. Folytatták tehát előbbi gátlástalan üzleteiket az erkölcsi érzék minden megszólalása és tiltakozása nélkül. És még nagyobb mértékben törekedtek a profitra, hogy behozzák a pogromok által okozott anyagi veszteségeiket, hogy mielőbb ismét eljussanak előbbi gazdagságukhoz, a mindennél fontosabb, az életnél is többre becsült tőkéikhez.

6. A zsidó és a fejedelem.

Az adóztatás a középkor századaiban hatástalan módja volt a fejedelem számára a pénzszerzésnek. Az adóztatás nem is volt pénzbeli. A nemesség csak a saját személyében vagy azon felül még segélycsapataival szolgálta az uralkodót háború idején.

Ha zsoldos hadsereget szervezett az uralkodó, ehhez kezdetben csak az idegen országban szerzendő hadizsákmány szolgáltatta az anyagi fedezetet. Ha az uralkodónak pénzre volt szüksége, azt nem vehette el alattvalóitól adó alakjában.
A zsidót, mint pénzforrást, az uralkodók felismerték és hamar éltek vele. Csak a zsidó foglalkozhatott pénzüzletekkel uzsorás haszon mellett, mert az egyház szigorúan ragaszkodott híveivel szemben az uzsora tilalmához. Megengedték és védelmezték a fejedelmek a zsidók uzsoraüzleteit, mert a zsidó ezért a védelemért külön pénzbeli ellenszolgáltatást, a zsidó-adót adta, később pedig ezen felül nyújtotta a fejedelem számára az állandóan igénybe vehető biztos pénzforrást. Ha a fejedelem meg volt szorulva, háború vagy udvartartása céljaira pénzre volt szüksége, ott volt a zsidó. A zsidón keresztül a fejedelem az alattvalói pénzéhez jutott anélkül, hogy közvetlen adóztatással sújtotta volna népét. Uzsorája révén a zsidóság rendszeresen működő csatorna volt, amelyen keresztül a fejedelem az alattvalók pénzét szivattyúzta. E pénzből később mindig több és több rakódott le a csatorna belső falán - a zsidóság kezében.

Mielőtt a közteherviselés elve az újkorral beköszöntött volna, ez intézményt pótolta a zsidó és az uralkodó írott vagy íratlan szövetkezése. A zsidó űzte az uzsoráját királytól, városoktól nyert privilégiuma alapján. Az uzsora révén szerzett vagyonára a király és az. akinek a király a zsidótartás jogát megengedte, a kezét bármikor rátette. Ha a politikai szükség úgy kívánta, az uralkodók még demokratikus "kegyet" is tudtak gyakorolni ugyanezen orgánumon keresztül, amelynek tőlük nyert privilégiuma volt az uzsora. Időnkint a zsidók adósainak elengedték a zsidótartozások kamatait vagy a tőkék egyes részeit. A fejedelem racionális pénzszerző eszköze a zsidó akkor, amikor szabad uzsorát űz, aztán a fejedelem megcsapolja. És akkor is. amikor a zsidót a fejedelem hivatalos pénzügyi tiszttel bízza meg abban a tudatban - a tapasztalati tény tudatában - hogy a zsidó pénzügyi tisztségében a pénzszerzés lehetőségeit a legkíméletlenebbül fogja kiaknázni: úgy, ahogy arra talmudi képzettsége és tradicionális ösztönei képesítik.

A fejedelem a középkor századaiban egyébként csak akkor deklarálja a zsidóhoz való materiális viszonyát olyan nyíltan, hogy a népre való rászabadítás helyett vagy amellett, a kincseskamrájának egyenesen élére állítja, amikor már a fejedelem hatalmi pozíciója olyan erős, hogy nem kell törődnie azzal az elkeseredéssel, amit a nép intézményes nyílt kifosztása előidéz.

Graetz szerint a XVII. században a fejedelmek (Németországban és Ausztriában) olyként intézményesítették azt a lehetőséget, amit számukra a zsidó tőke (helyesebben a zsidó által szerzett tőke) jelentett, hogy nemcsak a zsidóságot privilegizálták pénzüzletekre, de mindegyikük tartott és kinevezett udvari zsidókat, /Ezeket a zsidók Stadlan-nak nevezték./ akiket még külön privilégiumokkal - kereseti alkalmak, pénzszerzési lehetőségek monopóliumával ruháztak fel. Ezek ilyként hatalmas tőkékkel és pénzügyi képességeikkel ez időben immár előre meghatározottan állottak rendelkezésére a fejedelemnek. Az udvari zsidó tőkéit, melyhez a király privilégiuma útján jutott, a királynak szükség szerint, de már kölcsön alakjában bocsátja rendelkezésére.

A fejedelem és a zsidó kapcsolata, az udvartartás és a hadsereg, végeredményben az uralkodó pozíciójának megerősítéséhez szükséges eszközöket szolgáltatta, tárgyi kifejlésében a modern állam megalakulását tette lehetővé, a zsidóság javára pedig megvetette annak a kapitalisztikus rendszernek az alapjait, amely megfelelt kezdetétől fogva a zsidó mentalitásnak és gazdasági s politikai szabad érvényesüléshez juttatván, az újkor kezdetén már meg is váltotta a zsidóságot a középkor erkölcsi, anyagi, politikai és vallási üldözéseitől.

A zsidó és fejedelem (kormányzat) pénzügyi szövetsége az újkorban a tőzsde intézményében találta meg központi idegrendszerét. Az értékpapírok hosszabb ideig a tőzsdén az államoknak vagy fejedelmeknek adott kölcsönök papírjai voltak; állami papírok, amelyeket az egyes országok kormánya bocsátott ki.

Az "udvari" zsidó egyedül vagy társaival együtt folyósította az uralkodónak a szükséges kölcsönt. A folyósított kölcsönről az állam útján kötelezvényeket bocsátottak ki, amelyeket ők vettek át és hoztak a tőzsde útján forgalomba. A hatalmas nyereséget már a folyósításnál (emisszió) biztosították maguknak. További nyereség volt az. amit a tőzsdén keresztül forgalomba került értékpapírokkal tőzsdei spekuláció révén elérni lehetett. Az udvari zsidó neve most már bankár, a többié tőzsdei alkusz. A fejedelem vagy a kormányzat, amely elsőrendű szükségletét ezen az úton - lényegileg ugyanúgy, mint azelőtt - kielégítette, a tőzsdei lehetőségekkel nyújtja a zsidók számára a további privilégiumokat. Az állami kölcsön után kibocsátott értékpapírok, mint valóságos értékek kezeltetnek, akár a bankjegyek. Az állam, illetve kormányzat részére nyújtott kölcsön így teljes mértékben kielégíti a kormányzat és a bankár érdekeit, mert az előbbi a szükséges pénzhez jut, az utóbbi meg az egész folyósított összeget a kibocsátás (emisszió) útján a tőzsdén a kontemplált haszonnal nyomban visszakapja. Ezúton is tehát voltaképpen a tőkét ismét csak a nép szolgáltatta a kormányzatnak, mint azelőtt a fejedelemnek, a zsidókon keresztül.

Az eljárás lényegileg és velejében a régi, csupán a formák modernizálódtak. A zsidók meg tudták teremteni a kapitalizmusnak minden olyan eszközét, amelyek ezt a körforgást nem csak megkönnyítsék, de annak lehetőleg személytelen jelleget, intézményszerűséget kölcsönözzenek, amely mögött, mint mellvért mögött végezhessék ugyanazt a pénzügyi cirkulációt, ami évezredeken keresztül népi hivatásuk volt.

A kapitalizmus kialakult végső formáiban a zsidóság számára megváltó palástot volt hivatva szolgáltatni, mely alatt végtelen hatványokra fokozódtak addigi népi foglalkozásuk folytatásának lehetőségei és ugyanakkor a figurátlanság, a láthatatlanság oltalmát is nyújtani látszott. A zsidóság inkognitója azonban csak rövid ideig volt fenntartható. Csakhamar mögéje látott az üzleti partner a világ, a mellvérteknek is. A zsidó elleni hangulat ismét az ellenségesség elektromosságával telítődött meg. Annál inkább, mert az a működés, amely azelőtt az egyének több-kevesebb számának kifosztásával járt. Később a tőzsdespekuláció, a személytelen üzlet, a részvénytársaságok értéképapírjainak a tőzsdei játékba való bevitele révén rövid időközönként visszatérő tömegkatasztrófákat idézett elő. Ha e tömegkatasztrófák okai után kutatott a felbolygatott és kétségbeesett közvélemény, zsidó spekulánsokra bukkant. /E fejezethez jegyzetek: a III. rész után, 150-159. oldalakon./

------ a második részhez ------